Szikrázóan sütött a júliusi nap, a meleg levegő szinte fullasztó takaróként telepedett a városra. Csak kevesen merészkedtek a gőzölgő járdákra. Mirjam a kávézó árnyékos teraszán egy tálcával legyezte magát, amikor a semmiből millió, csillogó hópehely kezdett hullani. Lassan, komótosan szálltak, mintha így lenne rendjén. Nemsokára az egész utcát fehér por borította. Mirjam kitárta a kezét, megnyalta a pelyheket: édesek voltak, mint mindig. Elővette a noteszét, amiben feljegyezte a furcsa eseményeket: a morajló hangokat, a váratlan havazásokat és azt a különös, pillanatnyi rezgést, ami ilyenkor végigfutott a talajon. A könyvtárban és tudományos folyóiratokban kutatott, de sehol nem talált magyarázatot. Bárkit kérdezett, legyintettek:
– Ez mindig is így volt, foglalkozz inkább a saját dolgoddal.
De Mirjam más volt. Ő tudni akarta miért történik mindez. Sejtette, hogy a háttérben kell lennie valami másnak.
Munka után azt tervezte, hogy egyből hazamegy, de az egyik vendégtől hallott egy új könyvesboltról a város déli végében. Egy antikvárium, tele régi könyvekkel. Talán ott talál valamit, egy könyvet vagy újságcikket, ami magyarázatot adhat. A délelőtti kánikula nem csökkent, szőke haja nedves tincsekben lógott a csatakos hátára. Ahogy sétált a tikkasztó melegben, a város egyre koszosabb lett körülötte. Ez volt az a környék, ahol gyerekként ő is lakott. Végignézett a szürke, elhanyagolt sorházakon. A levegőben érezte a fájdalom és szegénység szúrós szagát. Most már csak kevés lakásban laktak. Csak azok maradtak, akik nem tudtak rokonokhoz költözni vagy új lakást vásárolni. A csonka, málladozó épületek fájdalmas mementói voltak az egykor történteknek. Mirjamban is feltörtek az emlékek.
Tíz éve történt. Tizenkét éves volt, a húga nyolc. Talán ugyanilyen meleg nyári nap volt. Csend és békesség lepte el a várost, semmi se utalt a közelgő tragédiára. Az utcán játszottak a többi gyerekkel, ahogy mindig szoktak. Először csak az tűnt fel, hogy az elgurított labda visszagurult. Aztán a föld megremegett és mintha a gravitáció elfelejtette volna merre is kell hatnia, hirtelen minden oldalra kezdett dőlni. Végül már megállíthatatlan lett a pusztítás. A házak nem bírták a láthatatlan erő nyomását, kártyavárként omlottak össze. A menekülők sikoltozva rohantak ki a házakból, nem törődve az előttük állókkal.
Száznegyvenhárman haltak meg. További huszonnyolc embert pedig a többiek tapostak halálra. Köztük Mirjam húgát. Úgy nevezték, az Esemény. Nem volt rá magyarázat. Mirjam akkor figyelt fel először a hangokra. Néha erősebbek voltak, máskor halkabbak, de folyton ott voltak. Aztán elkezdődtek a havazások. Időjárástól függetlenül. Mirjam akárhogyan kutatott, régi feljegyzésekben, történelemkönyvekben a válasz mindig ugyanaz volt. A hangok és a havazás mindig feltűntek bizonyos időközönként, voltak is, akik próbálták megfejteni, de a konklúzió mindig az volt, hogy ez ugyanúgy része a világnak, mint a nappal és éjszaka változása. Mirjam érezte a zsigereiben, hogy nem ez a végső igazság csak egy elmaszatolt válasz, ami mögött ott lapul valami, amit még nem ért. Ez adott neki erőt, hogy az Esemény után tovább tudjon lépni. Hogy egyszer kiderítse, mi van a sejtése mögött, az általa ismert világ mögött.
A boltba lépve a doh, a régi papírok és dohány fanyar illata csapta meg. Akármerre nézett a kicsi és sötét helyiségben, mindenhol egymásra pakolt könyveket látott. Polc nem volt, mint egy hagyományos boltban, csak a könyvtornyok szabálytalan kuszasága. Mint egy labirintus falai, köztük cikázva lehetett eljutni a pénztárhoz. Legalábbis valami hasonlóhoz. A bejárattal szemközti falnál ugyanis egy régi fotelban egy öregember ült, kezében egy pénzkazettával. A fotel valamikor élénksárga kárpitja szürkére kopott, sok helyen a tömítőanyag kérte a szabadulást. Nem lehetett eldönteni melyikük az idősebb.
– Jó napot! – köszönt Mirjam halkan. Hirtelen nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt-e eljönnie.
– Szervusz kereső lány, már vártalak – válaszolta az öreg. Nem nézett a lányra, csak meredt a távolba kifejezéstelen tejfehér szemekkel.
– Tessék? – Mirjam hirtelen ideges lett. Most már biztos volt benne, hogy rossz helyen jár. Csak nézte az öreg megfakult szakállát, rozsdabarna bőrét. „Talán bolond” – gondolta magában.
– Te vagy a lány, aki a válaszokat kutatja. Hallottam már rólad. Tudtam, hogy el fogsz jönni hozzám. De attól tartok, én sem segíthetek. Nem létezik olyan könyv vagy tárgy, ami bizonyíték lenne arra, amit keresel. Arra, amit sejtesz. Azt viszont elmondhatom, hogy mindez, ami körülvesz, a mindennapi életünk, csak porszem. Csak porszemek vagyunk a mindenség játékában. Csak porszemek! De a porszem is érzi a vihart, mielőtt az megérkezne. Te is érzed, ugye? – Ahogy ezt kimondta, most először nézett Mirjam szemébe.
Ijedten fordult meg és szaladt ki a boltból. „Badarság, ez az öreg teljesen megőrült. Én valódi válaszokat akarok, tudományos magyarázatot, nem misztikus zagyvaságot.”
Este a vacsoránál még mindig zaklatott volt a délutáni látogatás miatt. Ez anyja figyelmét sem kerülte el.
– Mirjam, mi van veled? Amióta hazajöttél egyetlen szót sem szóltál. Hol jártál?
Ha megmondja az igazat újabb vita lesz, másrészről hazudni sosem tudott.
– A déli városrészben voltam. Egy könyvesboltban. – Lesütötte szemét és várta a cunamit.
– Micsoda! Minek mentél oda? – Anyja hangja ugrott egy oktávot.
– Neked teljesen elment az eszed? Tudod, hogy milyen veszélyes az a környék. – Apja megint úgy beszélt, mintha még gyerek lenne. – Bűnözők tanyáznak ott.
– Azért mentem, mert azt hittem, talán találok végre válaszokat.
– Már megint ez a badarság – bosszankodott az anyja. – Mirjam, mikor hagysz már fel végre ezzel?
– Mi badarság, anya? Az, hogy tudni akarom a választ? Hogy nem tudok úgy tenni, mintha mindez természetes lenne? Tudnom kell, mi volt az értelme. Nem elég csak sejteni valamit.
– Ami történt megtörtént, és nem hozza vissza semmi sem a húgodat, sem a többi halottat. Nincs rá magyarázat, megvizsgálták azok, akik értenek hozzá. Egyszerűen el kell fogadnunk. Miért nem tudsz végre úgy viselkedni, mint a többi normális huszonéves lány a korodban? – Apja dühösen csapta kanalát az asztalra.
– Bocsánat apa, hogy nem a normális lányod maradt életben. – Ezt már sírva mondta, majd felrohant a szobájába.
– Hugi, te tényleg zakkant vagy – jegyezte meg nevetve a bátyja.
Aznap este Mirjam a szobája ablakában ült, mikor újra elkezdett havazni. A hópelyhek lassan szálltak, mintha csak neki üzentek volna.
*
Dani csillogó szemekkel nézte a fehér port, ahogy felkavarodott, majd lassan alászállt a kis városkára aprócska ujjai között.
– Anya, tényleg az enyém lehet a hógömböd? Mi történt az egyik felével? És a város lakói nem fáznak a hóban?
– Hű, mennyi kérdés egyszerre – mosolygott szelíden Dani anyukája. – Először is, neked adtam, úgyhogy tényleg a tiéd. A költözéskor sajnos leesett és akkor összetört a városka egy része. Hogy fáznak-e a városka lakói? Nos ezen még nem gondolkoztam. De majd holnap megbeszéljük. Most aludj! Jó éjszakát!

Csilla gyerekkora óta szeretett volna írni, ám az élet teljesen más területre – pénzügy – sodorta. Most,a negyvenen túl azonban szeretné valóra váltani gyermekkori álmát. Jelenleg egy regényen dolgozik, mellette kis novellákat ír.

0 hozzászólás