A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Van egy sztorim. Mondjuk több is van, de most ezt az egyet szeretném elmesélni. Vicces és ciki. Persze megélni sokkal kínosabb volt, mint elmesélni, de azért teszek egy próbát.

Szóval a történet megértéséhez fontos tudni pár alap információt. Akkoriban Egerbe jártam az Eszterházy Károly Főiskolára, akkor még főiskola volt. Eger nekem amúgy szerelemváros. Igen kérem, ma már lehet szerelmesnek lenni csillárba, a berlini fal egy darabjába, akkor én miért ne lehetnék szerelmes egy városba. Történetesen Egerbe. Hozzátartozik, hogy én főiskolára is un ortodox módon, levelező tagozaton jártam. Ezért rengeteget utaztam. Marcaliban élek, ha valaki nem tudná, segítek: Balaton déli partja, a délebbi csücsöktől is lejjebb. A Balaton, na az később fontos lesz, ezt jegyezzük meg!

Ja, hogy ez mikor történt? Úgy 2005 táján. Akkor még más világ volt. Fura ezt így negyvenkét évesen kimondani, ezt eddig csak matuzsálemi korú öregektől hallhattuk. Én nem érzem magam matuzsálemi öregnek, remélem nem is látszom annak, de szerencsére ezt itt, ebben a formában nem tudjuk meg. Szóval akkoriban még nem volt okostelefon, egy lexikonnyi tudás a zsebünkben, MacGyver szintű túlélő YouTube videók, ChatGPT. Ha valamit tudni akartunk, akkor annak a megfelelő helyen utána kellett járnunk, kutatnunk és az információt megjegyeznünk. Tehát fejből tudnom kellett a busz és vonat menetrendet az Eger-Budapest-Marcali vonalon. Még egy dolgot ezzel kapcsolatban muszáj kiemelnem. A hazautat: délután elindultam Eger városából, majd Budapesten loholtam, na jó, metróztam a délibe, hogy elérjem a vonatot. Ez a tortúra hat vagy hét órát vett igénybe. Hosszú és fárasztó.

Na már most, az egyik unalmas iskolai délelőtt után, lelkileg abszolút nem felkészülve az előttem álló megpróbáltatásokra, ott álltam az egri buszpályaudvar információs táblája előtt. Ahogy kerestem az induló járatoknál a Budapestre tartót, észrevettem valami különöset: BALATON. Igen, nem káprázik senki szeme. Tíz perc múlva indult a busz a Balatonra. Hát kérem, mi ez, ha nem főnyeremény? Mindössze két kérdésem maradt:1. Hogy fogom kibírni a jó eséllyel minimum hatórás utat egy seggel, pisilés nélkül? 2. Hol fog megállni pontosan a busz, mert ugye a Balaton ilyen szempontból kissé tág fogalom. Na de, talpraesett, fiatal lányként, persze hogy azt gondoltam, minden problémát megoldok. Célba vettem az információs pultot, majd a következő szavak hagyták el a számat:

– Jó napot! Azt szeretném megkérdezni, hogy a Balatonra menő busz, pontosan hova megy? – Hogy milyen tekintete volt a pultban ülő hölgynek, nos azt inkább nem részletezném. De a biztonság kedvéért, én azért megismételtem a kérdésem. Végül a hölgy, miután számba vette, hogy szivatom-e, berúgtam vagy egyszerűen tájékozatlan vagyok, szerencsére ez utóbbi mellett döntött és némi szánalommal a szemében közölte, hogy Balaton egy község Egertől nem messze. Megköszöntem a segítséget, majd felszálltam a Budapestre tartó járatra. A buszon már röhögtem a saját hülyeségemen.

Ciki volt a helyzet? Abszolút. De azóta is feldobom a hangulatot minden alkalommal, ha elmesélem. Tanulsága a történetnek? Amellett, hogy ha egy kérdés hülyén hangzik, akkor nagy eséllyel hülye is? Mindannyian csinálunk ciki dolgokat, követünk el hibákat. De ha ezeket nem tragédiaként fogjuk fel, hanem az élet természetes hozományaként, ha nevetünk önmagunkon, akkor egy kicsit máris jobb hely lesz a világ. Ráadásul azóta azt is tudom, a Balaton sem mindig az, aminek látszik.