A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Tizenöt éves lehettem, amikor anyu szólt még jóval karácsony estéje előtt:

– Nézd meg, működik-e a karácsonyi égősor! Ha nem, akkor vegyél pár új égőt a Keravillban.

A Keravill, azaz a Kerékpár, Rádió és Villamossági Kiskereskedelmi Vállalat még pár évvel a rendszerváltás után is olyan volt, mint egy kis csoda. Tévé, rádió, mindenféle színes villanykörték, vezetékek, hosszabbítók katonás rendben voltak kipakolva a polcokra, és persze üres magnó és VHS-kazettát is itt lehetett venni. Mekkora kincsek is voltak ezek a ’90-es évek elején!

A bolt olyan igazi retró volt. Először a barna köpenyes eladó-ezermesternél kellett kérni az árut – ügyelni kellett annak pontos elnevezésére, hosszára, színére… –, majd a kis fecnivel, amire kellő szakértelemmel felírta a termékeket, el kellett menni fizetni a csattogós pénztárgépnél. A blokk ellenében egy kedves néni a kijáratnál odaadta a gondosan becsomagolt árut. A Keravill mindig tele volt emberekkel, de különösen az ünnepek előtt. Még akkor is, amikor gomba módra szaporodtak az új üzletek a városban. Mivel a bolt minden reggel útba esett az iskolába menet, úgy gondoltam, hogy nem ügy majd pár forintért vagy tíz színes égőt venni. Én persze csak arra gondoltam, hogy „Majd.” Akkoriban mindent ezzel a könnyed „majd”-dal intéztem el. Majd tanulok, majd rendet rakok, majd megveszem.

Közben az iskolában az utolsó decemberi tanítási napok már inkább szünetnek számítottak. Az iskolatársakkal való lógás sokkal jobban érdekelt, mint bármilyen boltba rohangálás – bár néha eszembe jutott: csak be kellene ugrani a Keravillba.

Szenteste előtt két nappal anyuval hazahúztuk a fenyőfát a sarki kisbolt előtti árustól. A boltból még megrakodva jöttek ki az emberek, mindenki az utolsó pillanatban próbált mindent beszerezni. Na, én nem szereztem be az égőket.

Eljött végre a szenteste napja, reggel a fát nagy lendülettel faragtam bele a talpba, a gyanta illata rögtön megtöltötte az előszobát. Miután a fa végre állt, büszkén állapítottam meg, hogy a lucfenyő idén is a plafonig ér. Gyorsan lehoztam a padlásról a díszekkel teli régi bőröndöket. És ott volt egy konzumszaloncukros dobozban a gondosan elrakott régi égősor. Még kétszer körbeporszívóztam a szobát, ezzel próbáltam késleltetni a kipróbálását. De meg kellett tenni, bedugtam és persze sötét maradt…

Először csak néztem, hitetlenkedve, és megállapítottam, hogy megint baj van. Gyorsan a kakukkos órára néztem: hú tizenegy óra van, még odaérek a boltba kerékpárral – még úgy is, hogy csúszik, hiszen napok óta esett a hó, ami már felfagyott. „Majd” megpróbáltam elhitetni magammal, hogy tavalyról biztos maradt egy-két tartalékizzó. Akárhogy túrtam a bőröndöket, nem volt. Az idő telt, tehát színt kellett vallanom, és kimenni a konyhába, ahol anyu és a mama sütöttek-főztek.

A konyhában a rádióból karácsonyi zene szólt, a kókuszkocka mézeslapja megsült, a halászlé is kész volt. Zokni kutya kint feküdt a konyhaajtó előtt, várta, hogy valami finomságot dobunk ki neki. Már-már minden idilli volt, amikor lesütött szemmel belekezdtem a fájó igazságba:

– Nem ég a lámpa, a fényfüzér.

Hazudni karácsonykor sem szép dolog, de azért próbáltam kimagyarázni magam:

– Pedig tavaly… mintha vettem volna, előttem van – próbáltam menteni a menthetőt, meg az időt sem húzni, hisz rohannom kell a boltba, amíg nyitva van. Folytattam:

– Emlékszem is rá, csak most nem találom. Na. – Dehogy emlékeztem és ezt mindenki tudta. Anyu egy nagyot sóhajtott, és csokiolvasztás közben nyugodtan megállapította:

– Akkor idén nem fog égni a karácsonyfa, még szerencse – tette hozzá. – Gyertyát gyújtunk – közölte higgadtan.

– Gyertya, jó, azok megvannak. – válaszoltam halkan, de éreztem, hogy senkinek sem tetszett az ötlet.

– És indulok is a boltba… – próbáltam hangosan elmondani, de már kezdtem érezni, ahogy szorít a mellkasom a bűntudattól – és készültem az útra –, amikor anyu elmosolyodott.

– Sejtettem, hogy elfelejted – mondta – Éltem a gyanúval. Ezért hazafelé bementem a boltba. Megkérdeztem Jancsi bát, járt-e a kisfiam égőkért. Amire ő csak legyintett és mondta, hogy november végén látott, de akkor üres magnókazettát vittél.

Ezután anyu elővett a konyhai mindenes fiókból egy újságpapírból hajtott tölcsért, tele annyi színes égővel, hogy három karácsonyra is elég lett volna.

– Vettem annyit, hogy jövőre is legyen. Akkor sem maradunk fény nélkül, ha megint elfelejtenéd – mondta anyu érzékeltetve, hogy megmentette a karácsony fényét.

Azóta minden karácsonykor eszembe jut ez történet, és mosolygok a régi önmagamon. Tudom, hogy alig változtam, és egy kicsit még mindig bolond vagyok.

De majd… majd egyszer felnövök.