Részlet az Időm nem ért véget című regényből (ami még mindig nem készült el), amiben megjelenik az oldal névadó helyszíne.
e-PUB Irodalmi Kávéház
Pest, Magyarország, 2068.
Beléptem a kávéház ajtaján. Odabent vékony füstfelhő választotta el az asztalokat a felettük lógó textilburás lámpáktól. Egy kéz felém nyúlt. Kibújtam a kabátomból, átadtam neki, vele együtt a kalapomat és a sálamat is. Fülemet ekkor ütötte meg a mai holodíszvendég, Hindi Zahra: Beautiful Tango-ja.
A mellém érő pincérnő flitteres, combközépig felvágott fekete ruhájában könnyedén olvadt bele a helyiséget uraló félhomályba. A helyemre kísért.
Leültem az asztalhoz és kezembe vettem az ott heverő tabletet. Végighúztam rajta az ujjamat. Ennyi elég volt, hogy azonosítson, máris a kiadói fiókomba léptetett. Zakóm belső zsebéből elővettem a képzeletolvasót, és a megfelelő adatcsatlakozóba dugtam a kábel végét. A képzeletolvasó maradt az utolsó olyan eszköz, amihez még szükség volt közvetlen kapcsolatra a gépek között. A homlokomra tapasztottam az érzékelőket, és kényelmesen hátradőltem a széken. Regényem újabb fejezetének első oldalai máris megjelentek a szerkesztő adatállományában. Az automatizált folyamat azonnal teletűzdelte megjegyzésekkel, javítási ötletekkel a rohamosan gyarapodó történetet. Mire a végére értem, az asztalomon már várt a korsó hideg sör.
Kinyitottam a szememet, az italért nyúltam. Hosszan ittam a habos, hideg sört. Ezt szerettem ebben a helyben, mindent elkövettek, hogy az írók a lehető legtöbbet hozzák ki magukból. Ingyenes hozzáférés az elektronikus publikációs oldalhoz, ingyen frissítő minden fejezet után. Ezekért a kis pluszokért pusztán annyit kellett tennie a kezdő íróknak, hogy rajtuk keresztül adják ki irományaikat. Pedig feleslegesek voltak ezek az ingyenes ösztönzők, mert az azonnali megjelenés minden történetíró vágyát teljesítette, még ha nem is archaikus, nyomtatott formában történt meg. Minden, az e-PUB-hoz csatlakozó írópalánta bízott a maga zsenialitásában, és abban, hogy ez a könnyű megjelenési forma kikövezi számára a világhírnévhez vezető utat.
A tappancsok a homlokomon lágyan rezegni kezdtek. Ránéztem a tabletre. A képernyőn megjelent a figyelmeztetés, hogy elkalandoztam, nem a regényemmel foglalkozom. A következő ingyen sörnek lőttek – állapítottam meg.
Intettem. Ugyan a félhomályban nem láttam a rendelésre váró pincérnőket, de tudtam, hogy látták a kezemet felemelkedni. Amíg az italra vártam, révetegen meredtem magam elé. Regényem újabb fejezetén gondolkoztam. Végigmentem a történet cselekménysorozatán, a főbb szálakon. Kár volt. Kicsit elbizonytalanodtam, hogy a mostani fejezetnek lesz-e létjogosultsága a kéziratban. Az e-PUB szerkesztő-appja ugyan sok nyelvtani, stilisztikai, történetvezetési vagy akár információadagolási hibára rámutatott, de ennél komplexebb javításokat nem tudott elvégezni. Hátradőltem a kényelmes gamer székben. Összekulcsoltam kezemet a tarkómon. Ha dohányoznék, akkor ez lenne az a pillanat, amikor rágyújtok egy Gitanes-ra.
Az agyamban kergetőző gondolatok tompa játékát az asztalomra tett újabb korsó alig hallható koppanása szakította meg. A pincérnő megszeppent tekintete megmosolyogtatott. Ha most panasszal élnék ügyetlenkedése miatt, amivel megszakított alkotói tevékenységemben, azonnal az utcán találná magát. A napom egyáltalán nem lenne jobb tőle, az övé viszont biztosan sokkal rosszabb lenne. A mások feletti uralkodás ilyenforma kinyilatkoztatása távol állt tőlem. Sokan ezért gyengének, vagy éppen túl idegennek tartottak. Ezért nem invitáltak sohasem a titkos írói bulikra.
A pincérnő még mindig ott állt. Elmosolyodtam, és egy kézlegyintéssel elküldtem. A megkönnyebbült sóhajt nem hallottam, egyedül az ellazuló testtartást láttam, miután az óriási kőtömb hangos robajjal ért földet lelkében.
Ez a hangos döndülés indította újra a filmet bennem. Az app megint visítozva igyekezett jelezni, hogy nem azzal foglalkozom, amivel kellene, de nem érdekelt. Félredobtam a regényírást, az új novellám történései megelevenedtek bennem, a bekezdést követően már a cím is megjelent belső világom peremén: Képzeletbirodalom. Az oldalak gyorsan teltek, a fele után már a szerkesztő sem aggodalmaskodott, végezte rutin feladatát, én meg végre teljesen elmerülve alkothattam.
A történet utolsó sorait tisztáztam, ahol egy öreg bölcs ennyit mond a főszereplőnek, aki eléri valós világának határát és belépésre készül egy író elméjébe: ,,A belépés ingyenes, a kilépés …”
Még átfutottam a szerkesztő javaslatait – amiken jót röhögtem, mert képtelen kiszakadni a készítői által beleprogramozott sablonoktól-, és a zömét teljesen figyelmen kívül hagytam. Helyette egy utasítással elküldtem kedves ismerősömnek. Az ő értékítéletében jobban bíztam. Nem vett el a történetből, nem változtatta meg az író stílusát, mégis a végeredmény egy kiforrottabb novella lett. Ugyan nem érte el a nyomdaérett írások színvonalát, de annak a kisszámú olvasónak, akik rendszeresen követték a megjelenéseimet, még így is önfeledt kikapcsolódást nyújtott.
Elégedetten néztem fel az asztaltól. A színpadnak nevezett emelvényen Hindi Zahra hipnotikus hangján énekelte az At the same time-ot.
Lassan a halántékomhoz nyúltam. Mielőtt azonban a kapcsolatot bontottam volna, megjelent egy üzenet a képernyőn. Az ön által elképzelt alkotás módosításait: Menti – Eldobja – Menti és Közzéteszi. Az utolsóra nyomtam. A tappancsok nyúlósan ragaszkodtak bőrömhöz. Ujjam köré csavartam a vezetéket, az apróra hajtogatott köteget visszatettem a belső zsebembe. Míg kijelentkeztem a rendszerből – Hindi újabb számba kezdett: Stand Up –, felálltam, és a kijárat felé indultam. Az ajtónál hagytam, hogy az android rám segítse a kabátot. Átvettem tőle a kalapomat és a sálat. Kiléptem az utcára.
Amíg bent időztem, az időjárás-generátor már lefuttatta az aznapra esedékes nyári eső programot. Számos android igyekezett számomra ismeretlen célja felé. Munkába, haza, vásárolni, vagy éppen szórakozni.
Mélyet lélegeztem a nyirkos, meleg levegőből. Fejem zsongása, amit az elmúlt háromórányi írás okozott, kezdett alábbhagyni. Még pár mély szipákolás, és kitisztult fejjel indultam haza. A körülöttem haladó műemberek tiszteletteljesen kikerültek, amint észrevették, honnan léptem ki. Bármilyen csekély is az ismertségem – arcról egyáltalán nem ismernek –, a tény, hogy egyike vagyok azon élő embereknek, akik az ő szuperintelligens MI-jük számára a regenerálódási ciklus idejére álmokat ír, ösztönös áhítatot ébresztett bennük irántam.
Az ösztön szó még mindig furán hangzott velük kapcsolatban. A különböző polimerekből, fémötvözetekből és szerves anyagok egyvelegéből alkotott műemberek rendelkeztek valamiféle primitív tudattal, amely időnként ösztönszerű viselkedést váltott ki belőlük, amit még az őket alkotó mérnökök és tudósok sem tudtak megmagyarázni. Ezek csitítását a megmaradt maroknyi emberi írók által alkotott képzeletvilágokkal érték el…
© Wágner Szilárd
Egy időben sokat foglalkoztatta a mesék, az álmok és a sámáni szertartások közötti hasonlóság. Az így szerzett tapasztalatait történetíróként használta fel. Tapasztalatait szívesen megosztotta más írókkal, segítette őket a kezdeti bizonytalanságon túljutni. Ma már inkább íróknak segít, történeteket egyre kevésbé ír.
0 hozzászólás