A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

A történet a jogszabály által a hagyományostól (de nem a természetestől) eltérő emberi kapcsolatot ábrázol.

Ha tudtam volna, mekkora hatással lesz rám Regina, talán sohasem csókolom meg. Persze az sem biztos, hogy én csókoltam meg őt. Lehet, hogy ő csókolt meg engem. Ki emlékszik már rá? Azt mondták a többiek, nem merjük megtenni. De meg mertük. És amikor három évvel később újra találkoztam vele, még mindig azt mondta, egész életében velem volt a legjobb smárolni. Büszke voltam magamra, pedig nem lett belőle semmi. Sajnos.

Sosem fogom elfelejteni, tökéletes volt. A szája olyan selymes, ajkait résnyire nyitotta, ráérősen csókoltuk egymást, a külvilágról tudomást sem véve. Kezem tétován indult el, hogy átkarolja, magamhoz húztam, beletúrtam a hajába. Érezni akartam minden porcikáját. Hosszú percekig csókolóztunk. Éreztem, hogy elvörösödöm, amikor a szemébe néztem.

– Húha – ennyit mondott csak. Aztán végigsimított az arcomon, és újra megcsókolt. Ez már nem fogadásból volt, csak úgy, grátisz. Olyan puhák voltak az ajkai, olyan kívánatosak, nem akartam tőlük elszakadni.

Ilyen gyönyörű lány, ráadásul okos is, és csak annyit tud mondani a csókomra, hogy húha! Vajon miért maradtunk pusztán ennyiben? Akár már aznap éjjel felhívhattam volna magamhoz. Fröccsöt ittunk, nyári forróság volt, a levegő fülledt, de lehet, hogy csak körülöttünk. Haza kellett volna vinnem.

De csak a megnyert kancsó fröccsöt ittuk meg együtt, nevetgéltünk, mindenféléről sztorizgattunk, olyasmikről, amikről másokkal soha. Párkapcsolati ballépésekről, egyéjszakás kalandokról, milyen pornót nézünk, miféle titkos fantáziáink vannak, és hogy azokat a valóságban is megtennénk-e. Sosem beszélgettem még ilyesmiről senkivel, azóta sem. Csodálatos este volt.

Amikor hazaindultunk, már eléggé beütött a bor. Egymásba kapaszkodva róttuk a métereket, Regina cipősarkai hangosan koppantak az aszfalton, ahogy odaverte őket minden egyes lépésnél. Nem szóltunk egy szót sem, koncentráltunk az útra, görcsösen szorítva egymást. Az éjszakát elmosódottnak láttam az alkoholtól, Reginát is tartanom kellett, meglehetősen imbolyogva rakosgatta a lábait egymás elé. Az egyébként nagyjából húszperces utat majdnem háromnegyed óra alatt tettük meg.

Ugyanazon a lakótelepen laktunk, csupán néhány méterre egymástól. Regináék lépcsőháza előtt megálltunk. Azt hiszem, itt jött el az utolsó lehetőségem a cselekvésre. Lerogytunk a lépcsőre, és Regina kuncogva megcsókolt. Most már nem volt újdonság az ajkai puhasága, a lassú mozdulatai, most már meglepettség nélkül tudtam belefeledkezni a csodálatos, jóleső időtlenségbe. Nem tudom, mennyi ideig csókolóztunk. Egy perc talán? Tíz? Tizenöt? Vagy csupán néhány másodpercig tartott?

Nem akaródzott hazamennem, így hát csak üldögéltünk a lépcsőn egymást támasztva, és beszélgettünk. Regina borzasztóan magányos volt akkoriban. Minden pénteken leitta magát a haverjaival, a férfiak pedig rendre kihasználták, hiszen részegen örökké könnyelmű döntéseket hozott. Azt hiszem, túlságosan nyitott volt, olyan szélesre tárta a szívét, hogy elriasztott vele maga mellől mindenkit. “Tapadós”, vagy hogyan mondják. Nem volt egy megszokott jelenség. Gyönyörű, hosszú, szőke haja a vállára omlott, Cameron Diaz-szerű szája mindig mosolyra húzódott, szerette a sört, és úgy itta az Unicumot, hogy bármelyik faszi megirigyelhette volna. Mindig vidám volt, a társaság középpontja; ragyogott, jókedvet sugárzott mindenkire, aki csak a közelébe került. Melyik férfi ne rettent volna meg, és szaladt volna világgá egy ilyen tüneményes teremtés elől? Talán neki ez volt a keresztje. Kifelé nem mutatta, nekem akkor mégis elmondta, hogy utálja azt, ahogy él, de másképp nem tud megszabadulni a magány érzésétől. Ha jól berúg, aztán lefekszik valakivel, ideig-óráig nem fáj az élet. Ha épp dugják, az olyan, mintha épp szeretnék.

Akkoriban én is hasonló lelkiállapotban voltam, és a barátaim csak félgőzzel próbáltak segíteni rajtam. Én már sehogy sem tudtam magamon.

Megértettem, mit érez, és sajnáltam érte. Engem nem sajnált senki, de nem is volt rá szükségem. Nem érdekeltek az emberek, és nem küzdöttem a figyelmükért, csak kaptam, kéretlenül. Márpedig abban az időben sok figyelmet kaptam, és nagyon zavart. Főiskolai diplomával, jól fizető állással, saját albérlettel és autóval „sztár” voltam a baráti körömben. Még tankolni sem tudtam egyedül menni, valaki mindig velem jött, mert saját kocsit tankolni menő. Főleg, ha tele kéred, nem csak ötezerért. Velem akartak péntekenként sörözni, mert nekem mindig volt pénzem. Hogy miféle gondokkal küszködtem nap nap után? Ez nem igazán érdekelt senkit. Én pedig megszoktam, hogy egyedül viaskodom a démonaimmal.

Csak átkaroltam Reginát, ő pedig a vállamra hajtotta a fejét. Egész csinos kis csikkhalmot cigiztünk össze magunk előtt.

Az idő akkorra már rég elveszítette a jelentőségét, és mire az utolsó cigarettánk is elfogyott, a nap első tétova sugarai is megjelentek a lakótelepi játszótér fölött. Ekkor már az álmosságtól voltunk kábák, az agyunk nem tombolt alkoholgőzben. Lassan szedelőzködni kezdtem. Mintha mi sem történt volna, Regina két puszit nyomott az arcomra, megölelt, megköszönte az estét, és eltűnt a lépcsőházban. Egy darabig még bámultam utána, aztán hazamentem én is. Fáradtan, ruhástól dőltem be az ágyba, és még sokáig nem tudtam elaludni.

Mintha nem is ebben az életben lett volna, olyan távolinak tűnik az emlék. Regina azóta boldog, valami posztkommunista országból származó palija van. Ugyanolyan gyönyörű, mint akkor. Ugyanolyan szőke. Nagy ritkán összefutunk, összeölelkezünk, beszélgetünk, és olyankor mindennél jobban kívánom a csókját. Még mindig. Nem hagy nyugodni, mi lett volna, ha feljön hozzám. Vajon a szex is olyan jó lett volna, mint a csók? Tetszettünk volna egymásnak meztelenül? Milyen lett volna szeretkezni vele?

Pedig már én is férjnél vagyok évek óta.