A történet a Tervezd meg az életed! pályázatunkra érkezett.

Ennyi évvel a hátam mögött szívesen idézek Cseh Tamástól; „Micsoda útjaim voltak nekem.” Mert hát micsodák voltak! 21 évesen elvégeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemet.

Utána kisebb vállalatoknál igyekeztem elhelyezkedni, mint reklámszöveg- és reklámfilm-forgatókönyv író. Mindeközben folyamatosan írtam, olvastam. Pályázatokra küldtem a szövegeim és 2027-ben ki is adták egy kis novellás antológiámat. Bekerültem egy írókörbe. Táborokat, fesztiválokat, tematikus könyvheteket szerveztünk, pályázatokat írtunk ki.

Itt beleszerettem egy költőbe, aki az apokalipszisről és az éjszakáról szeretett a leginkább verselni. Egy darabig egy ódon bérházban éltünk Pesten, macskák, festett kendők, indiai füstölők, és négy közös barátunk társaságában, aztán gondoltunk egyet, és útra keltünk.

Amerikába mentünk, a kedvesem bátyjához, akinél egy hónapig laktunk, aztán a felesége kidobot mindnyájunkat. Hárman hajléktalankodtuk, jobban mondva lakástalankodtuk végig az USA-t és Kanadát. Egy kisbuszban laktunk, és néha a szerelmem bátyjának ideiglenes párjai is velünk tartottak. Izgalmas két év volt, fájdalommal, csodával, félelemmel, örömmel, és szabadsággal tömött.

Mikor hazajöttünk, nem nagyon találtuk a helyünket. Ekkor 25 éves voltam. Az utinaplómat kicsit átdolgoztam, aztán kiadattuk. Nem kizárt, hogy olvastad. A kedvesem megírta ugyanazt, más stílusban, a saját szemszögéből, emlékezetből. Annak is lett sikere. Párban lehetett őket megvásárolni. Ez a két könyv még akkor is leginkább együtt volt kapható, amikor mi már nem alkottunk egy pár. Lassan váltunk el, viszonylag békésen. Néha még most is beszélünk.

28 évesen új munkát kerestem. Jó pár helyen dolgoztam, éltem. Hol sokat kerestem, hol szinte semmit. Hónapokat laktam a barátnőimnél, egy hippi családnál, két német fiúnál albérletben. Aztán egy férfinél, aki belső építész volt, és hobbiból cserépkályhákat rakott, tőle pedig egy tehetős Budai családhoz mentem, két kiskölyökre vigyázni. Mindezt egy év alatt.

29 évesen visszaköltöztem a vadonba, ahol mindig is igazán otthon éreztem magam. Egy apró falucskában telepedtem le. Vályogházat építettem a barátaim segítségével, és mivel majdnem két hónapig tartott a munka, addig sátraztam a kertben. Hol egyedül, hol velük. Egy helyi gazda, aki szintén frissen költözött oda, besegített. A ház elkészült, és én, meg a másik gyüttment, összeházasodtunk.

Hét évig építettük a gazdaságot. Én regényeken dolgoztam, palántáztam, gyümölcsöt aszaltam, turistáknak mutogattam a gazdaságot, kertészkedtem, kisbárányt, kiscsibét, kiskutyát, gyereket neveltem, virágokat préseltem, ruhát szőttem, sajtot készítettem, levendulapárnával, nemezállatokkal, fafaragványokkal kereskedtem. Tanítottam lovagolni a kölyköket. A sajátjaimat, és azokat, akiket hozzánk hoztak tanulni. A férjem szántott, fát vágott, főzött, sólymászkodott, fészert épített, bútorokat és kisállatokat faragott, gyógynövényeket gyűjtött, meg agancsokat. A legjobb az egészben, hogy mindvégig szerettük egymást. Néhány régi, és vállalkozó szellemű új barát, körénk költözött. Nagy falu lettünk, majdnem egy törzs.

40 évesen, kilenc gyerek anyjaként hirtelen úgy döntöttem, hogy ideje még egy nagy kalandnak. Hogy aztán nyugodtam megöregedhessek, persze csak egy kicsit.

A férjem nem volt túlzottan boldog, a barátnőm annál inkább, akivel több, mint két évtizede terveztünk egy világkörüli utat. Kisbuszra meg mosogatógépre gyűjtöttem, de hajót vettünk végül belőle. Persze, nagyrészt inkább a barátnőm pénzéből, az enyém csak egy részére lett volna elég.

Nem jutottunk el mindenhová, és sokszor kerültünk slamasztikába, de mégis csodálatos volt. Még zátonyra is futottunk egyszer, Tahitin szereztünk egy-egy tetoválást, és Olaszországban majdnem keresztszülők lettünk.

41 és fél évesen tértem haza. Újabb kiadott útinapló, és egy könyv a családunkról. Indiántábort hoztunk létre a férjemmel, és valahogy sikerült újra egymásba szeretnünk az előkészületek alatt. Húsz éven át szerveztük, Indián, lovas- és ÖKO táborokkal együtt.

67 éves voltam, amikor leestem a lóról. Eltörtem a lábam, és utána már nem volt az igazi. Ruhákat készítettem, üldögéltem a kutyáim közt és írtam. Minden nap, sokat.

79 éves vagyok most. Sok mindent, és mindenkit veszítettem el ezidáig. Fogyatkoznak a szeretteim, növekszik emlékeim száma. De írok, és mesélek, szóban, és papíron, amikor csak tehetem. Szeretem a meséket. Azt hiszem, ezt a halál után sem fogom kinőni.