A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Amikor huszonöt lettem, mindenki megkérdezte: „És most merre tovább?” Mintha egy rejtett térképet kellett volna magamnál hordani, amit valaki más elfelejtett átadni.

A válaszaim mindig homályosak voltak. „Talán a kreatív szakmában…” vagy „Gondolkodom a tanításban…” – közben fogalmam sem volt, mit akarok. Volt diplomám, nyelvvizsgám, korrekt önéletrajzom, de nulla ötletem arról, hogyan kell élni.

Az első komoly munkám egy multinál volt. Minden nap nyolctól ötig. Kávé, excelekkel való harc, passzív-agresszív e-mailek, és az állandó érzés, hogy valahol máshol kéne lennem.

Egy este, amikor a szokásos módon kiültem a panelerkélyre, a kezembe akadt egy régi naplóm. Az egyik bejegyzésben ezt írtam tizennyolc évesen:

„Azt szeretném, ha a nevem alatt egyszer emberek mosolyognának – mert írtam valamit, ami megfogta őket.”

Ez a mondat úgy ütött szíven, mint egy hidegzuhany. Miért felejtettem ezt el? Hol hagytam el az álmaimat? Másnap írtam egy blogbejegyzést. Tíz ember olvasta. Aztán húsz. Aztán egy ismerősöm megosztotta. Hirtelen ötvenen voltak. Nem volt sok – de nekem az első igen volt a világtól.

Elkezdtem tudatosan újratervezni az életem. Munka mellett kreatív írás tanfolyamra jártam. Esténként posztokat írtam, hétvégén novellákat szerkesztettem. Nem volt könnyű. Sokszor felmerült bennem: „Ki vagyok én, hogy írjak?” – de minden kétely egyben egy iránytű is lett. Ahol fájt, ott mélyre kellett ásnom. Ahol féltem, ott volt dolgom.

Ma már szabadúszó szövegíróként dolgozom, és lassan összegyűlik egy kötetre való írásom. Még mindig vannak kétségeim – de most már tudom: nem baj, ha nincs térképem. Én írom meg.