A négyéves forma gyermekkel a karjában is olyan hosszú léptekkel haladt, hogy az asszony alig bírta követni. A palota mögött megbújó kerek kőudvar felé siettek, ahol a gonoszság lakozott. Gizella nem ismerte azt a helyet, hiszen a férjén kívül senki sem tehette be oda a lábát, de hallotta az arról suttogott rémisztő meséket.

Ezúttal azért tarthatott az urával, mert a rájuk zúduló bajok szorításában az észre sem vette a jelenlétét. Ő pedig kitartóan követte, pontosabban az általa hurcolt kislányt, mert amúgy esze ágába se lett volna végigcsörtetni a sötét nyirkos és ürülékszagú kőfolyosók sokaságán.

Mivel többségük a föld alatt futott, fáklyák világítottak bennük. Az emberek mindig a tánchoz hasonlították a tűz lángjának lobogását, ám Gizella szerint sokkal inkább vergődés volt, ahogy szabadulni próbált a fogságból. Akárcsak ő.

A palota mögött értek ki a szabadba. Onnan kövekbe vájt lépcsősor kígyózott fölfelé a sziklák között rejlő nyomasztó helyre.

− Miért jöttünk a Vérdémon oltárához? – lihegte az asszony, amikor megálltak végre.

A férje az áldozati kőasztalra fektette az alélt testet. Szörnyű gyanú támadt Gizellában. Addig azt hitte menekülnek és az ura az okból ütötte le a gyereket, nehogy ijedtében kiabálva elárulhassa hollétüket az ellennek.

− Mire készülsz, drága uram? – Régóta nem a szeretet diktálta a tiszteletteljes megszólítást, hanem a félelem. Torcass király ekkor nézett először a hitvesére, amióta elindultak a trónteremből, ahol hátrahagyták a kíséretüket. Véreres szemei eszelős tekintete még ijesztőbbé tette az arca mogorvaságát.

− A csata elveszett – mordult türelmetlenül. – A sereg oda, a várat megszállták. A palota őrségét elsöprik pár perc alatt vagy már meg is történt. Csak egy módon fordíthatok a sorson, ha szemtől-szembe győzöm le az árulót. Ahhoz szükségem van a Vérdémon erejére. Biztosra kell mennem.

Kihúzta a tőrét az oldalán függő míves tokból. Gizella felsikoltott:

− Nem ölheted meg Améliát! – Rávetette magát a férfire, azonban tíz körme és kevéske ereje az önfeláldozásával együtt sem bizonyult elégnek. Torcass lerázta magáról, akár az eb a vizet a bundájáról, majd visszájáról rögvest arcon suvasztotta.

Szemernyit sem fogta vissza a keze lendületét, amiért fehérnépre emelte. A pecsétgyűrű megtette hatását. Vér fröccsent a levegőbe Gizella ajkaiból, miközben az oltár lába mellé zuhant. A világ tótágast állt a fejében, majd elsötétült.

A király lassan felemelte az ezüstös karcsú pengét. A végzet árnyaként tornyosult a gyermek fölé, miközben mély hangon mormolta:

− Vér a véremből, őt adom néked, cserébe adj az erődből, kérlek!

Pont a szívet döfte át!

Valamikor kedvelte az aprónépet, ő sem született gonosznak. Tisztelte a családot, a feleségét, a barátokat, de minderről már csak elmosódó emlékképek raboskodtak az agya valamelyik rejtett zugában.

A hatalomvágy őrülete berágta magát az elméjébe és sziklák közé zárta a szívét. Néhány év alatt teljesen kifordult magából. Lassan mindenki elhúzódott tőle, amitől még elszántabbá vált. Végül gyerekkori barátja, Merren is hátat fordított neki, akit testvérként szeretett és kinevezett csapatai hadvezérévé.

Merren nem akart osztozni többé a győzelem mámorában. Nem követte királyát a mindent és mindenkit leigázó szárnyalásban, sőt lemondott a hadvezéri címről, hogy ne kelljen részt vennie a környező népek elleni hadjáratokban.

Torcass végül elkergette az udvarból. Nem törődött vele, ha így bezárta az utolsó kaput, amelyen át talán még visszatérhetett volna a normál emberi értékek világába. Félévre rá, a lánya születése már teljesen hidegen hagyta.

És most esztendők múltán a hálátlan fattyú Merren visszajött egy bősz sereg élén. Nem átallott rátámadni egykori barátjára és királyára!

− Vér a véremből, őt adom néked, cserébe adj az erődből, kérlek! – kántálta Torcass égnek tárt karokkal. Addig ismételgette, amíg egy délceg alak fel nem tűnt a szentély oldalában.

A világosszürke felhőtakarón áttörő bágyadt napfény táncot járt Merren páncélján minden lépésre, ahogy közeledett. Piros cseppek toccsantak a földre a kezében logó kard hegyéről. Sok ellenen kellett átküzdeni magát, amíg eljutott idáig, nem úgy, mint a királynak.

Egyikük fejét sem takarta sisak. Egymásra meredtek, de nem pazaroltak se időt, se energiát haszontalan szavakra.

Torcass biztos volt magában: amint a Vérdémon ereje beleköltözik, nincs ember, aki legyőzhetné. Merren az izmaiban és a tudásában bízott, hiszen mit sem sejtett az ármányról. A gyermek és Gizella sorsának látványa feltüzelte. Ha volt még benne együttérzés a régi barát iránt, az ebben a tűzben végleg hamuvá lett.

Összecsaptak. A kardélek szikrázó vitába szálltak egymással, a csizmák kemény sarkai versenyt csattogtak velük a köveken. Gazdáik pörögtek, nyögtek, hajladoztak és vagdalkoztak. Csikorgó fogakkal küzdve, izzadva próbáltak egymás fölé kerekedni.

Torcass király nem érezte magában a várt erőt. Hiába vetette latba minden harciasságát, folyamatosan fáradt, mint bármely közönséges hadfi, miközben a csatát megjárt Merren csak nem lankadt. Fürgén lépett el előle és minden csapásra szolgált riposzttal.

Mi a nyavalya történt? Újabb és újabb vágások érték a királyt a karján, a vállán, a lábán, mígnem Merren egyik suhintása a mellén hasított keresztbe egy elegáns pördülés befejezéseként. A penge úgy vágta át a mellvértet meg a szegycsontot, mint a vajat.

Torcass hátratántorodott, majd lehuppant az oltár tövében lábadozó asszonya mellé. A feje fájón koppant a kövön. Értetlen dühvel nézett fel az égre, miközben vért prüszkölt.

− Átkozott démon! – hörögte. – Áldoztam neked vért a véremből, mégsem álltál mellém. A többi démon kiközösít, amiért felrúgtad a vérszerződést. Mi érte meg ezt felvállalnod?

Hiába várt, nem jött válasz a magasból, ellenben Gizella már összeszedte magát annyira, hogy feltápászkodjon. Lenézett a haldokló alakra.

− Áldoztál vért a véredből? – sziszegte a könnyein át. Végre a meglepődve felé forduló férfira önthette több év felhalmozott gyűlöletét. − Még mindig nem jöttél rá, te nyomorult? A Vérdémon nem a te szövetségesed lett, hanem Merrené. Amélia az ő magvából sarjadt.