A szó szoros értelmében a világvégi senki földje volt. Valamikor szántó lehetett, majd lefokozták lerakat hellyé. Mostanra már azt is felszámolták. Annak maradékaként fagerendák, fémhordók, szerszámok és mindenféle kacatok hevertek a hatalmas területen szanaszét. Az egész vigasztalan táj az elmúlás nyomasztó hangulatát árasztotta magából. Ugyanakkor a múlt dolgai közötti kotorászás izgalmával is szolgált, mint amikor az unoka a nagyi padlásának a fölfedezésére indul.

Talán éppen a környék újraéledésének előszeleként érkezett az autó, amelyik egy földmérő cég logóját hordta az oldalán. A böhöm nagy kerekek alatt hangosan roppantak a kiszáradt fadarabok, a terepjáró könnyedén gurult a nagyobb akadályokat kerülgetve a halott mezőn. Egyszer csak megállt. Nyílt az ajtaja és két barna félcipő huppant ki belőle. A sötétszürke homokszerű talaj port lehelt a talpak alól tiltakozása jeléül, amiért rátapostak.

− Ez nem az én napom! − morogta a lábbelik gazdája, a kocsiból kikászálódó fiatalember, csak úgy magának. Talán abból vonta le ezt a következtetést, hogy a GPS ellenére sikerült elvétenie az autópálya lehajtót. Majd félórát kóválygott a dűnék között, mire visszavergődött a helyes csapásra. Mogorva arckifejezése mégsem csak ennek volt köszönhető, hanem a rátukmált feladat iránti utálatnak is. Abban a pillanatban dalra fakadt a mobilja.

− Halló! – szólt bele nyűgösen. A főnöke hangja jött a nyomorult kütyüből:

− Szia! Én vagyok. Na, mi a helyzet?

A földmérő egy fél karszéttárást csinált, mivel a másik kezét lefoglalta a telefon.

− Most érkeztem. Épp szállok ki a kocsiból. Fogalmam sincs a helyzetről még – csattant fel önkéntelenül. Rövid, meglepetést sugalló csönd után érkezett a válasz:

− Na, jó! Akkor nem is zavarlak. Hívj, ha van valami!

− Oké. Helló!

A földmérő elbizonytalanodott, amint kinyomta a készüléket. Talán túl durva volt a főnökével? Ekkor vette észre, hogy a töltöttségi szint hat százalékot mutatott.

Még ez is! Bedughatná a szivargyújtóba tölteni, de mit érne vele? Úgysem hallaná, ha csöng, hisz messzire el fog kódorogni az autótól. Jobban jár, ha viszi magával. Akkor legalább addig használhatja, amíg van benne szufla.

Kicsit elhátrált a járműtől, hogy jobban átlássa a terepet. Fölösleges lett volna húznia az időt, mivel a melót így is, úgy is el kellett végezni. Ráadásul annak ellenére, hogy hajnal óta taposta a gázpedált, már majdnem tizenegyet mutatott az óra a műszerfalon. Késő estére fog hazaérni megint.

Akkor még azt hitte.

Kivette a terepjáró hátuljából az optikai műszert. A vállára dobva indult neki a határnak. Járkált ide-oda, méricskélt és időnként írogatott a mappájába. Botladozott a hátrahagyott eszközök tetemeiben, amikről kifosztott sírok jutottak az eszébe. Az órák kínkeserves lassúsággal vánszorogtak a számára. A munka annak ellenére normál ütemben haladt, amíg a telefon rá nem zendített megint.

Az anyjával általában szívesen társalgott hosszú időn át, de most tűkön ült, vagyis állt, mikor teheti le végre anélkül, hogy megbántaná. Az idő előrehaladta és a töltöttségi szint csökkenése együtt nagyon nyugtalanította, az amúgy is nyűgös hangulata mellett. Jó félóra múlva sikerült csak szabadulnia. Kedvetlenül, mégis igyekezve dolgozott tovább.

Amikor nyomasztó érzésekkel küzd az ember, mielőtt valami rossz történne vele, olyankor azonnal ráfogja, hogy ő előre megérezte a bajt. Pedig hátha fordítva működik a dolog, és pont a nyögvenyelős, nemakarós hozzáállás vonzza a szerencsétlenséget magához.

Persze, teljesen mindegy, mi hozta a vihart, amikor már itt van!

Ennek a fiatalembernek is hasonló módon válhatott horrorrá a napja. A lelkére települő világutálat figyelmetlenné tette. Ahogy sokadszorra ölbe kapva a szerkentyűjét egy hirtelen hátraarcot csinált, a lábfejei befordultak az ott heverő gerenda alá. A tárgyak néha aljasul bánnak a teremtőikkel, talán úgy állnak bosszút, amiért örök szolgaságra vannak kárhoztatva.

A szálfa ezúttal gáncsot vetett az embernek, aki mégsem esett kétségbe. Önfeláldozóan magához szorította a háromlábút, nehogy az összetörjön, mert akkor oda a mai nap. Miközben a felső teste egyensúlyát vesztve zuhant előre és lefelé, a jobb lába kiszabadult a fogságból, mivel a testsúlya a másikra nehezedett. Ezt kedvező eseménynek hitte. A felhúzott térdével enyhíteni remélte a pofára esés mértékét.

Hibázott!

Későn vette észre a porban lapuló gereblyét. A térde egyenest afelé tartott. Már nem volt idő röppályát módosítani. A porc összetalálkozott a rozsdás vasfogakkal. Közben a beszorult balláb egy cuppanós nyekkenéssel adta hírül, hogy a bokaízület most ugrott ki a helyéről. Nehéz lett volna eldönteni, melyik fájt jobban.

És a pechsorozat folytatódott!

A földmérő hiába készült szembehunyással a homlokához koppanó gereblyenyélre, mivel az törött volt. A felágaskodó hegyes csonk csak a hasáig ért. Ott hatolt be.

A ruha és a testszövet harsogva szakadt. Újabb fájdalomhullám rohant végig az idegeken. A földmérő hanyatt perdült, amint földet ért. A műszer eltűnt a kezéből. Kit érdekelt? Hisztérikusan meredt a gereblyére.

A fából vagy tíz centi benne volt!

A rémület kapkodó légzésre késztette. Kóvályogni kezdett, ájulás környékezte. Percekig küzdött a pánikrohammal, mire visszanyerte a józan gondolkodás képességét. Szerencsére nem rántotta ki magából a karót, amíg delíriumban volt. Attól elvérzett volna! Ennél többet nem is tudott az elsősegélynyújtásról.

Óvatosan feltornázta magát az alkarjára. Körbenézett, merről remélhetne segítséget és főleg kitől, a világvégi senki földjén. Az autója nem látszott, vagy két kilométernyire lehetett. Visszaengedte magát hanyatt a földre és a mobiljáért kotorászott. Miután rátalált, remegő kézzel az arca fölé tartotta.

A készülék szép színesen felvillant. A következő pillanatban közölte az energiaszinttel való elégedetlenségét. Egy futkosó kis nyilacskával szemléltette, hova kellene őt bedugni. A földmérő őrjöngött, a kijelző elsötétült. Megpróbálta bekapcsolni többször is, de a nyilacskán nem sikerült túljutnia. A szitkok és az átkok sem segítettek. Végül lecsapta a kezét maga mellé.

− Jaj, anya – gondolt vissza az utolsó telefonálóra –, most jól kicsesztél velem!

Nézte az eget maga fölött. Az idegen anyag a testében nem is fájt olyan vészesen, ha nem mozdult. Csak valami feszítő nyomást érzett. A térde és bokája is elnyugodott. A hogyantovábbon törte a fejét. Természetesen nem a munka befejezésével, hanem a túléléssel kapcsolatban. Számba vette a lehetőségeket, hátha lapul valamelyikben megoldás. Mobil, akkumulátor, autó, szivargyújtó, telefontöltő, mentőhelikopter, vöröskeresztes angyalkák, bármi.

− A picsába! – robbant ki belőle, mert semmire sem jutott. Merev felsőtesttel igyekezett feltolni magát ülőhelyzetbe, hogy a hasizmai a lehető legkevésbé használódjanak közben. Aprókat fújtatva birkózott a fájdalommal és nyert. Ültében, csak a fejét forgatva, végigpásztázta a pusztát. Talán meglát valamit, amerre érdemes lenne elindulni.

A távolban egy elmosódó csík, mintha út lett volna. A mellette fehérlő kocka alakzat pedig egy épület. Mivel az tűnt az egyetlen érdekesnek a látóhatáron, arra felé vette az irányt.

Az első ötlet, miszerint négykézláb másszon, tévedésnek bizonyult. Egyrészt lassan haladt, másrészt a szerszám fájó táncba fogott, lefelé lógva a hasából. Ráadásul félő volt, hogy kimozdul a sebből. Inkább feltornázta magát álló helyzetbe. A bal kezével megmarkolta a nyelet, a jobbjával pedig a fejrészt akarta lecibálni róla. Jó lett volna megszabadulni a nehéz vasfogaktól, de hiába rángatta, valaki jó akkurátusan odaszögelte annak idején. Úgyhogy az egyik kezével a testéhez képest vinklibe tartva az eszközt, vánszorogni kezdett a messzi célpont felé.

A hasán a seb egyre mélyebben lüktetett, a bokájába és a másik lábán a térdébe minden lépés kést döfött. A helyi kínok szép lassan terebélyesedtek. Egy idő után összefolytak. Az egész test egyetlen nyüglődő masszává olvadt.

Furcsa dolgok kezdtek zajlani a fejében. Szédelgett és elhomályosult minden, mintha köd ereszkedett volna a szemére. A lelke önállósulni készült, mert már nagyon unta az egyre fokozódó kínt. Hamarosan ki is tört a nyamvadt test kalitkájából.

Kívülről figyelte saját magát, ahogy vánszorgott. Rugdosta a port, dülöngélt, tapodta a tőzeget, mint valami részeg barom. Vagy mint, aki a K9 csúcsát akarta meghódítani oxigénpalack nélkül. Egyre jobban gyengült. A végén már úgy érezte, a fölötte szálló lelke húzkodja a testét előre, méterről méterre.

Az idő fogalma megszűnt a számára. A négyszögletes épület egyszer csak ott termett előtte. Nem is ház volt, hanem csak egy bodega az út szélén, az azt lezáró piros-fehér csíkos sorompó mellett.

A földmérő az ereje végénél járt. Az utolsó ötven métert már mászva tette meg, nyomvonalat húzva maga után a puha talajba, akár egy csiga. Aztán hosszú percek alatt átvonszolta magát az aszfalton. Fél oldalt feküdt, nehogy a gereblye leérjen, mert az szörnyen fájt.

Mikor a kalyiba ajtajához ért, falnak támasztott fejjel gyűjtött erőt fellökni a kezét a kilincsig. Elsőre nem sikerült. Másodszorra és harmadszorra sem. Aztán ki tudja hányadikra végre eltalálta a kallantyút, amitől az ajtó nyikkanva egyet résnyire nyílt. Bent semmi sem mozdult. A földmerő kétségbeesett.

Ha senkit sem talál ott, neki vége!

Azért csak arrébb araszolta magát, hogy utat adjon a kitáruló ajtólapnak, majd egy kicsit beljebb mászva az ajtófélfának vetette a hátát. Onnan nézett be a bódé belsejébe. Meghökkent a rá visszanéző mosolygós szempártól. A viskó mégsem volt elhagyatott!

− Adjon isten! − köszönt a bent ücsörgő öreg. A fejével biccentett hozzá, de nem mozdult a székről. A földmérő nem értette: talán vak ez az ember vagy gyengeelméjű? Nem látja, hogy egy véres gereblye áll ki az ő gyomrából? Vagy azt hiszi róla, hogy egy fakír, aki éppen edzést tart?

Persze ezeket nem mondta ki, hanem csak annyit nyöszörgött:

− Tudna… segíteni?

Az öreg igazi vidéki ember benyomását tette a kerek arcával, a pajkos szemeivel, a pirospozsgás pofacsontjával és a széles, gömbölyded hegyű orrával, ami a várttal ellentétben nem volt borvirágos. Rövid hajtüskék meredtek ritkásan az égnek a feje búbján. Lejjebb sűrűsödtek csak be, és fehérre festette a kor, akárcsak a szemöldökét és a kefebajuszát. Szürke, zártnyakú, műszálas, testre simuló pulcsit viselt, betűrve a sötétkék, derékban madzaggal rögzített munkásgatyába. A kompozíció fityiszt mutatott a párizsi divatnak. Hetven körül lehetett. Jó húsban volt, de hájas nem.

− Látom, hogy bajba van – rándított egy aprót a vállain −, de ehhő orvos kőne inkább.

− De hát… így meg fogok halni.

− Nem megy az olyan könnyen, fiatalember − áradt a parasztból az élettapasztalat. − Nekem elhiheti. Én megjártam a háborút. Vótam a Don-kanyarba is. Nyári cipőbe, kiskabátba a mínusz negyven fokba. A németek meg nagykabátba, mégis mindig minket löködtek elüre golyófogónak a mocskok. Oszt mikó menekűtek, puskatussal vertek le minket a teheratókrú, ha megpróbáltunk fölkapaszkodni rájuk, hogy vigyenek minket is magukkaa. Biza, úgy vót! És mégis itt vagyok. Látja, fiatalember? Azé mondok, nem gyün az a halál olyan könnyen.

A földmérő nem akart hinni a fülének. Ez hülye!

− Nincs telefonja? − kérdezett rá, mert belátta, hogyha az öregre vár, tuti kinyiffan.

− Nincs. Itt nem is vót soha. Minek a’ nekem?

− Van valami település… a közelben?

− Attú függ, mit nevez közelnek? − okoskodott az öreg, és egyetlen pillanatra sem vesztette el a jókedvét. A földmérőben kezdett felmenni a pumpa az elképesztő közömbösség láttán, de közben lassacskán jobban lett a pihenéstől.

− Ami gyalog elérhető egy-két órán belül.

− Nem. Olyan nincs − ingatta a fejét az öreg. − Maga különben se bírna gyalogóni annyit. Nekem elhiheti.

A földmérőben felmerült, hogy vár még egy picit, amíg jobban összeszedi magát, aztán kihúzza a hasából a gereblyét és leszúrja vele a parasztot.

− Úgy gondoltam, majd maga elmegy, ha megkérem – mondta szelíden, mire az öreg arca valódi meglepődést tükrözött.

− Én? Én nem hagyhatom el az állomáshelyemet. Itt kő lennem, mikó gyün valaki. Felemeeni neki a sorompót, vagy visszazavarni, ha illetéktelen személy.

− Mikor jött erre utoljára autó?

− Háát… a mút hónapba gyütt egy. Eltévedt, asziszem.

A földmérő egyre biztosabb lett abban, hogy meg fogja ölni a parasztot.

− Szóval akkor nyugodtan elmehetne. Nem?

− Nem. Ez az állomáshelyem és most munkaidő van. Mee egyébként itt is lakom. Idekőtöztem. Mi a francé tekernék a biciklin minden áldott nap órákat oda-vissza. Jó itt nekem. Há most mondja meg! Nincs igazam?

A földmérő behunyta a szemét. Hallotta a ráhulló szavakat, de nem nyúlt utánuk az elméjével, hogy megértse őket. Egy kicsit megint rosszabbul lett, ami arra sarkallta, hogy újfent a menekülésére összpontosítson. A csöndet várta, amikor közbeszólhatott.

− Ezek szerint van biciklije?

− A bódé hátának van támasztva. Koros kopott jószág, de jól működik. Mint én – kuncogott az öreg a saját leleményességén. A vendége sótlansága egyáltalán nem zavarta. – És maga hogy kerűt ide? Nincs aatója?

− De van, csak messze. Amúgy sem bírnék vezetni. De maga vezethetne!

− Nem értek én ahhó – legyintette le az öreg a földmérőben felvillanó reményt. – És magának nincs olyan kis zsebbe való telefonja? Ma má minden kölyök azzaa szaladgá. Tapodják álló nap, mintha a Mari csöcse lenne. Még a budira is magukkaa viszik.

A földmérő viccesnek tartotta volna a parasztot, ha éppen nem az élete a tét. Így azonban nem értékelte a humort.

− Van mobiltelefonom, csak lemerült.

− Mé nem tőti fő?

− Hogyan?

Az öreg hátrafordulva a széken, a sarok felé bökött a ráncos ujjával.

− A konnyektorba kő bedugni. Annyit még én is tudok.

A földmérő egy pillanatra megmerevedett. Nem tudta, hogy üvöltsön mérgében, vagy sírjon örömében. Az utóbbi győzött, bár a könnyezésig azért nem jutott el.

− Micsoda? Itt van áram?

− Csak aa van – nyugtázta az öreg. A balesete óta most először érte pozitív hatás a földmérőt, de nem tartott sokáig.

− Nincs nálam a töltő – jajdult fel. – A kocsiban van.

− Abbiza nagy pech – zárta le az öreg a témát. A földmérőt újabb dühroham kapta el. Nem igaz, hogy ez a paraszt micsoda egy rohadék! Ha túléli ezt az egészet, egyik éjjel visszaoson, és rágyújtja a tetves bodegáját!

− Nem menne el érte? – kérdezte a felháborodástól remegő hangon. Az öreget azonban nem érintette meg a túlfűtött hangnem.

− Munkaidőben vagyok. Nem hagyhatom el az állomáshelyemet. Hisz tudja!

A földmérő megadta magát. Kiűzte a lelkéből a fortyogó haragot, hogy kellő alázattal fordulhasson az egyetlen lényhez, aki a segítségére lehetett. Mi értelme kekeckednie? Ő itt csak kérhet és reménykedhet. Fölfogta végre.

− A biciklijével el tudna menni a kocsimhoz. Kérem! Az életem múlik ezen. Könyörgöm, ne hagyjon meghalni! Szépen kérem!

Az öreg pofacsontja pirosabbra színeződött. A személyéhez intézett rimánkodás meglepte és elbizonytalanította. Alapvetően nem volt gonosz lélek, csak más.

− Végül is elmehetek – dörmögte az orra alatt. – Különleges eseménykó a szolgálati hely elhagyható. Maga meg amúgy is itt marad helyettesítni engem. Igaz-e?

A földmérő nagy önuralomról téve tanúbizonyságot, némán bólogatott. Az öreg, mire feltápászkodott ültéből, már vissza is talált az eredeti énjéhez. A maga frappáns egyszerűségével hajtotta végre a felvállalt feladatot. Az ajtóban átlépte a fekvő alakot, majd eltűnt a bódé mögött. Nemsokára a másik oldalról került elő. Egy ócska, kontrás, női bringát tolt. Leparkolt vele a látogatója előtt.

− Merre felé van az aatója? Mutassa!

A földmérő belőtte neki az irányt a megemelt karjával, a legjobb tudása szerint.

− Milyen fajta?

− Land Rover. Egy fekete terepjáró.

− Az ajtaja nyitva van? – folytatta az öreg, majd átvette és zsebre vágta a felé nyújtott kocsikulcsot. – Amit el kő hoznom, az milyen forma és hun találom a kocsiba?

A földmérőt magával ragadta a másik pergő ügyintézése. A reményt érezte újra éledni belőle. Amíg igyekezett sallangmentes válaszokat adni a lényegre törő kérdésekre, egyik percről a másikra megváltozott a véleménye a sorompó őrzőjéről. Szinte szerethetőnek kezdte tartani, bár még korántsem volt túl a nehezén.

− Ha gyün valaki a sorompóhó – okosította ki az öreg a helyettesét −, mondja neki azt, hogy nyissa fő magának. Maga úgyse fogja tudni főnyitni nekije, amilyen állapotba van. Ott a végén a kallantyú. Láttya? Nincs lelakatúva, csak úgy tűnik, de nincs. Lehajcsa az ember a kallantyút, fölemeli a rudat, oszt kész. Érti? Aká nyitva is maradhat, majd én lecsukom.

A földmérő türelmetlenül bólogatott. Csak induljon már el a parasztja!

− Maga meg csak pihengessen ott a fődün! De el ne aludjon, me’ azt nem szabad! Láttam én ilyen sebesüléseket. Sokan haltak meg köröttem. Ahogy má mondtam, megjártam a háborút. De nem csak a Don-kanyart ám, hanem…

− Minden világos – vágott közbe a földmérő. – Nem fogok elaludni, ígérem. Nyugodtan indulhat!

Az öreg egyáltalán nem nehezményezte a félbeszakítást. Akkurátusan a megadott irányba állította a kétkerekűt.

− Akkó mék is. Ráérek meséni magának maj, ha visszagyüttem.

Azzal fölpattant a nyeregbe és eltekert, a földmérő pedig egyedül maradt a súlyos kétségeivel.

A puha, süppedős talajon nehéz biciklizni. Vajon hogy fogja bírni a vénember? Egyáltalán hogy fogja megtalálni a terepjárót a pusztában, egy karlegyintésnyi útmutatás alapján? És vajon ráismer-e arra, amit el kell hoznia, vagy az elemes borotvával állít be majd?

A földmérő ilyen dolgokon rágódott, ami valójában jót tett vele. Az öreg is megmondta, hogy tilos elaludnia. Amíg így marcangolta magát, addig biztosan ébren maradt. Amikor a problémákat már annyiszor körbejárta, hogy minden élüket elvesztették, akkor áttért a szellemi önsebzésről a fizikaira. Azt elérni nem okozott gondot, elég volt mozdítani a testéből kiálló gereblyén.

Így mulatta az időt, nem tudni meddig. Kezdett szomjas lenni, melege lett, aztán meg rázta hideg. A nyelvével nyalogatta a cserepesedő ajkait. A köd suttyomban, hátulról aljaskodott rá megint. Észrevétlenül próbálta őt álomba ringatni, mint egy anya a karjában pihegő kisdedet. Koppant a kobakja az ajtófélfán, ahogy hirtelen magához térve hátrakapta. Kínjában rázendített egy nótára, aztán még egyre és még egyre. Szabályos táncdalfesztivált rögtönzött egymagában. Fogalma sem volt az időről. Mennyi múlhatott el? Tíz perc? Egy óra? Több?

Még a lélegzete is elakadt, amikor a horizonton fölfedezte az aprócska kerékpározó alakot.

Nézd csak, milyen szívós a kisöreg! Komótosan, de rendületlenül tekeri a pedált. Nem is zihál! Indulhatna a Tour de France-on!

A távolban még kicsinek látszó emberke egyre gyorsabban növekedett, ahogy közeledett, míg egyszer csak ott nem állt előtte. És csodák csodájára a telefontöltőt tartotta a kezében. A kis fekete dobozt a villásdugóval az alján. Mégsem olyan hülye ez a paraszt! Megvan a magához való esze! Aztán kiderült, hogy a borotva is ott volt nála. A rafinált öreg megemelte a tömpe ujjai közül kikandikáló cuccokat.

− Azé inkább összeszedtem az összes vackot, ami vót.

Nem hazudtolta meg magát. Először visszatolta a biciklit a bódé háta mögé, csak utána adta oda a tápegységet.

− Messze van a konnektor – kezdte megint türelmét veszteni a fiatalember. − Nem ér el odáig a madzag.

Az öreg befelé menet is átlépett fölötte. A bodega végébe sétált. Négykézláb kotorászott az ott álló ócska vaságy alatt. Előrángatott egy barna elosztót onnan és azzal a kezében feltápászkodott. Zsinórok feszültek belőle mind a négy égtáj irányába.

− Ezeket kihúzkodom belüle. Most úgyse kőnek – közölte és megtette. Az eszköz így megszabadulván kötöttségeitől, hordozhatóvá vált.

Attól kezdve felpörögtek az események. A fiatalember elosztóhoz jutott, a mobil táphoz, a táp pedig áramhoz. Felvillant a képernyő. Amikor fölzendült a szignál zenéje, a földmérő még életében nem hallott annál gyönyörűbb muzsikát. A keze remegése ugyan lassította a készülék tapicskálását, mégis gyorsan eljutott a segélyhívásig. Miközben a füléhez emelte az imádott kis kütyüt, azt figyelte, ahogy az öreg visszatelepedett a székébe és nézegetett kifelé az ablakon, mintha mi sem történt volna. Elképesztő egy figura!

A csöngés abbamaradt. A segélykérő diszpécsere érdeklődött, miben segíthet. A földmérő elpanaszolta a baját. Kapkodva, összefüggéstelenül és szakszerűtlenül beszélt, de megértették. A helyszín elmagyarázásakor a paraszt segítségét kellett kérni.
Az hümmögött és átvette a telefont. Belekiabálta a kért információkat. Talán azért hangoskodott annyira, mert úgy gondolta, hogy messze van tőle az, akivel beszél. Mielőtt visszaadta volna a készüléket, még jó indulatúan beleordította, hogy szerinte jobb lenne, ha helikoptert küldenének, mert a paciensük nagyon ramaty állapotban van.

A földmérő még társalgott pár szót, vagyis inkább jó tanácsokat hallgatott, mit tegyen és mit ne. A lényeg, hogy ne nyúljon a gereblyéhez és ne aludjon el. Az utóbbival volt csak a gond. A köd kúszott felé újra és újra. Nagyon nehezen bírt összpontosítani a körülötte lévő világra. Letette a mobilt a padlóra, mihelyt a diszpécser elköszönt. Épp azon szörnyülködött, mennyi időt kell még kibírnia, amikor a paraszt sokadszorra is meghökkentette.

− Végzett? – fordult felé örömmel. – Akkó most má meséhetek tovább. Szóval, ahogy mondtam, nem csak a Don-kanyarba katonáskudtam. Akkoriban még szép szál legény vótam. Fiatalabb, mint maga most. Az én időmbe a bakaság nem úgy ment, mint manapság. Ma má csak bohóckodnak az egyenruhába. No, nehogy asziggye, hogy visszarívom azokat az időket! Francokat! A háború ocsmány egy dolog. Pedig én jó katona vótam. A legjobb géppuskás a szakaszban. A hadnagy úr is engemet szeretett a legjobban. – A két kezét a szeme vonalába emelte, mintha puskát tartott volna bennük. – Olyan ügyesen a célra tartottam a fegyvert, hogy sose lőttem mellé. Egysző, amikó gyakorlaton vótunk, a völgybe állították fő a géppuska fészket, a céltáblákat meg nagy félkörbe a dombódalun. A hadnagy be akarta bizonyítani, hogy senki se lő mindig pontosaa. Olyan nincs. Odaát mellém, egészen szorossaa, hogy megzavarjon. Na, tüzeljen, aszongya. Én meg lőni kezdtem. Szép sorába szedtem le az összest. Balrú jobbra, nem hagyva ki egyet se. A hadnagy meg dühösködött. Mi az, hogy meghazudtolom őt, és mindet kilövöm? Mérgibe ütni kezdte a fejem a tiszti pálcávaa – simított végig a koponyáján önkéntelenül. − Maga mindig talál? Mi? Nem tud téveszteni? Mi? Aszonta, és végig ütötte a fejem, amíg a végire nem értem. De nem bírt kizökkenteni, hiába csapkodott. Úgy is mindet eetalátam. Rettentő dühös vót érette. De azé nevetett a szeme nekije. Nagy kópé maga, aszondta. Mee szeretett engemet.

A földmérő őrjöngött magában. Legalábbis azon a szinten, amit lagymatag fizikai állapota lehetővé tett a számára. Míg mellette a mobilja telepe töltődött, az övé kimerülőben volt. A vén paraszt meg csak mondta, mondta a magáét. Be nem állt a szája. És le se tojta őt, ahogy ott haldoklott mellette. Micsoda egy tetű! Tőle aztán nyugodtan megdögölhetett az ember, a füle botját sem mozgatta. De ő azért sem fog elpatkolni! Megmutatja ennek a szemétládának, hogy túléli, és majd ha meggyógyult, vissza fog jönni, és a képébe röhög.

Miközben így fogadkozott magában, folyamatosan záporoztak rá a hadi történetek. Talán csak percek alatt, talán órák alatt. Közben ő többször betévedt az öntudatlanság mocsarába, ami bájologva szívta magába. De valami mélyen lakozó haragvás minden alkalommal kirángatta onnan.

Az elszíntelenedett arcával már úgy festett, mint egy zombi, mégsem vesztette el az eszméletét. Viszont az agyában kavargó képeknek egyre kevesebb köze lett a körülötte zajló valósághoz. Katonák, gépfegyverek, tankok és lövészárkok rajzottak benne. Valami erős sustorgó és kopácsoló hang töltötte be a teret és nagy szelet kavart. Beleillett a háborús sztoriba a helikopter illúziója. Aztán mozogni kezdett alatta a föld, amint fehér emberek jöttek-mentek körülötte. A fehér egyenruhát okos dolognak gondolta: abban a katonák jól el tudnak bújni a Don-kanyar havas tájain.

A teste elvesztette a súlyát. Lebegni kezdett. Piros keresztes angyalkák szálltak együtt vele. Pamela Anderson puszit adott a csúnya nagy bibijére. Egyszer csak sötét lett.

 A fehérköpenyes alak, aki felülről mosolygott rá, nyilván orvos volt.

− Hogy van? – A kérdés is nyilván orvosi volt. Mit lehetett rá válaszolni? Kutyául.

− Egészen jól, köszönöm – szépített a valóságon a földmérő.

− Gratulálok! – mosolygott rá az orvos, aztán látva az értetlen tekintetét, viccesen folytatta: − Mostantól két születésnapot ünnepelhet. Maga ma újraszületett.

− Annyira súlyos volt a helyzet? Vagy még most is az? – rémüldözött a földmérő. Az orvosnak láthatóan jólesett az életmentő szerepét alakítani.

− Pár percen múlott – bólogatott elkomolyodva. – Igazság szerint, egy kisebb csoda, hogy életben maradt. Ha elájult volna kint a terepen, akkor meg is hal. Összevissza zagyvált ugyan mindent, amikor behozták, lövészárkokról, háborúról, a Don-kanyarról, meg valami parasztot akart megölni mindenáron, de eszméletén volt. Rejtély, hogyan tudta annyi ideig ébren tartani magát. Biztos nagy magában az élni akarás. És nyugodjon meg, már túl van az életveszélyen! Teljesen meg fog gyógyulni. Nem találtunk semmi olyan szövődményt a műtét során, ami különösebb aggodalomra adna okot. A magába fúródó nyél szerencsésen elkerülte a nemes szerveket. Most hagyom pihenni, nem akarom zaklatni ezzel. De majd, ha már jobban lesz, elmesélhetné nekem, hogy tett szert arra a gereblyére – vigyorgott kajánul.

Úgy is történt. Egyrészt az orvos megkapta a sztoriját, másrészt a földmérő erős fiatal szervezete gyorsan regenerálódott. A lábadozása harmadik hetében elhatározta, hogy rááldozza azt az egy napot, és visszalátogat a világvégi senki földjére. Elvarratlan szálak vártak ott még rá.

Ez esetben nem sürgette a munka, úgyhogy ráért később indulni, nem hajnalban. Így aztán már dél is elmúlt, mire leparkolt a csíkos sorompó előtt az út szélére. Sem a bódéban, sem a környékén nem látszott mozgás. A földmérő kopogtatott az ajtón, de nem várt a válaszra, hanem azonnal benyitott. Farkasszemet nézett az ismerős, mosolygós szempárral. A viskó most sem volt lakatlan.

− Adjon isten! − köszönt ízesen az öreg. A fejével biccentett hozzá. Egyáltalán nem tűnt meglepetnek a látogatójától. Nyugodtan ücsörgött tovább. A földmérő mögé lépett, fölé magasodott.

− Jó napot! − mosolygott rá az öregre. − Azért jöttem vissza, hogy köszönetet mondjak magának, amiért megmentette az életemet.

Az idős ember csodálkozva nézett rá.

− Nem csinátam én semmit − vonta meg a vállát. A földmérő vitába szállt vele:

− Dehogynem! Segített elűzni az álommanót – humorizált. Már a kórházban megértette, hogy a paraszt vérlázító magatartása dühítette fel őt annyira, hogy életben tudjon maradni. Az attól támadt féktelen harag nyert neki sok-sok életmentő percet. A sajnálkozó együttérzésbe csak belehalt volna.

Milyen kiszámíthatatlan az élet!

− Én oszt nem! − legyintett a paraszt. – Maga csináta magának. Semmi közöm ahhó.

A földmérő hagyta a dolgot és más oldalról közelített. Persze nagyon jól tudta, hogy a paraszt nem az ő megmentése kedvéért játszott szerepet, hanem csupán önmagát adta, de akkor is életben tartotta őt. És annál többet a világ legjobb embereként sem tehetett volna érte!

− Maga olyan, mint Dr. House. Ismeri a Dr. House-t?

− Nem − ingatta a fejét az öreg. − Itt orvos valahun?

A fiatalember felnevetett. A benne túlcsorduló hála miatt most fel sem merült, hogy türelmetlenül reagáljon a tudatlanságra.

− Nem. Az nem erre felé orvos − zárta le a témát egyszerűen. Rájött, hogy nem fog sikerülni hőst faragnia a parasztból. Mindegy is. Elég, ha ő tudja, hogy az.

A földmérő azután érdeklődni kezdett a sorompó mesterének egészsége és mindennapjai felől. Az öreg eleinte csak röviden válaszolgatott, majd egyre jobban belelendült. A végén már nagy örömmel mesélte az élet és a háborús történeteit, nem hagyva ki közülük az előző alkalommal már előadottakat sem. Látszott rajta az elégedettség, hogy végre odafigyelő hallgatóságra talált. Sőt, mintha némi hála is csillant volna a szemében. A fiatalember türelmes közönségnek bizonyult órákon át. Az öreg nagyon sajnálta, amikor elérkezett a búcsú ideje.

− Mivel viszonozhatnám, amit értem tett? – kérdezte a földmérő, futólag körbetekintve a szegényes bódéban, de az öreg ismét értetlenül nézett rá.

− Mit akar viszonozni?

− Mire lenne szüksége – fogalmazta át a felajánlást a városlakó −, amit esetleg hozhatnék magának jutalmul? Vagy segíthetnék valamiben?

− Megvan itt nekem minden. Nem kő segítség – mutatott maga köré az öreg.

– Akkor a viszont látásra! És még egyszer nagyon köszönök mindent – emelte a földmérő üdvözlésre a jobb kezét.

− Ég áldja, ha mennie kő! − A paraszt kissé csalódott arcot vágott, amiért le kellett mondania a további anekdotázgatásról. − Azé most sokkaa jobb a fizimiskája, mint akkó vót – állapította meg. A földmérő kacagva lépett ki a bodegából. Az autójához sétált és beült. Nem törte le, amiért nem sikerült hősi érdemrendet tűznie az öreg mellére. Örült, hogy minden rendben van vele és egy kellemes délutánt szerezhetett neki.

Egyszerűen jól érezte magát a bőrében. Talán az embernek néha meg kell halnia egy kicsit, hogy újra lendületet kapjon az élethez.