Clarissa megpaskolta az étkező épülete mögötti hosszú faasztalt a konyharuhával. Alulról megütögette a napernyőt, hogy azt is megszabadítsa a por nagyjától. Iszonyú hőség áradt a sivatag felől, bár az étkező előtti parkolóban és az országút betonján sem volt jobb a helyzet. A perzselő nap kíméletlen uralkodóként trónolt a táj fölött.

Clarissa fújtatva emelte a karját, hogy letörölje az izzadtságot a göndör éjfekete fürtjei között a homlokáról. Közben tekintete a halott vidéket pásztázta. Meglepetésében abban a pózban maradt. Jól látta, vagy a forróságtól remegő levegő meg a vakító napfény csapta be?

Jól látta. Egy nyurga fiatalember tűnt fel a messziségben. Békésen szemlélődő turista módjára közeledett, mintha a Sunset Boulevardon sétált volna az óceánpart felé. Nem izzadt, nem lihegett, nem mérgelődött. A nála kétszer vaskosabb méregzöld hátizsák sem zavarta a hátán, bár nem tűnt egyértelműnek, hogy ő viszi a zsákot vagy az őt.

Vékony lenge ruhája halványlila és sárga foltok egymásba olvadásával kényeztette a szemet. Csak amikor közelebb ért, akkor lehetett kivenni, hogy azonos mintájú, de különálló ing és nadrág alkotta az öltözékét.

Újabb furcsaságként kórházi gépek kis fehér tappancsaihoz hasonlatos valamik tapadtak a bőrére a homlokán és a nyakán az ádámcsutkája alatt. A két felkarján is kivillant egy-egy az ing rövid ujjai alól. A nyakán levőt babrálta, miközben Clarissa elé ért.

– Értesz engem? – csattant fel a hangja.

Clarissa felvonta a szemöldökét. Nem csak a kérdés értelmetlensége miatt, de szerinte köszönni is illett volna.

– Miért ne értenélek? Jó napot.

– Működik – könnyebbült meg az idegen. Láthatóan magának mondta, majd Clarissához fordult ismét: – Üdvözöllek! Mesélnél nekem valamit Jézusról?

Clarissa oldalra billentette a fejét. Úgy döntött, megelőlegezi a srácnak a bizalmat. Talán nem bolond, csak humorizál.

– Kiről?

– Nem hallottál Jézusról? Igaz, azt hiszem, régen élt.

– A bibliában szereplő Jézusra gondolsz?

– Bibliában? – ízlelgette a szót az idegen. – Talán ő az.

– Nagyon messziről jöhettél, ha nem tudod, mi a Biblia. De akkor miért beszéled ilyen jól a nyelvünket, minden akcentus nélkül? – adta bizonyságát Clarissa, hogy nem csak a nyelve pörög, hanem az esze is. – És hogy bírod el azt a hatalmas csomagot a hátadon, hogy meg se izzadsz tőle? És mezítláb flangálsz az égető talajon a kaktuszok között? Mi vagy te, fakír vagy valami csodabogár? Egy új próféta, netalán űrlény? – vágott vicces grimaszt.

Az idegen arcán először csodálkozás tükröződött, majd zavarodottság, végül ijedtség. De minden kifejezés mögött ott maradt a mosoly, mint a háttérkép a számítógép kijelzőjén.

– Nem szívesen avatnálak be – közölte némi gondolkodás után –, hacsak nem válik elkerülhetetlenné.

Clarissának eszébe jutott a vadászpuska, ami az étkezdében lapult a pult alatt. Talán kelleni fog? Egyelőre nem indult érte. Bár valami kétségtelenül nem stimmelt a fickóval, eddig nem tapasztalt agresszivitásra utaló jeleket. Valójában jóképűnek találta.

– Oké – húzta el a szó végét. – Szóval mit szeretnél tudni Jézusról?

– Mindent. Ki volt, hol élt, mit csinált, legfőképp mivel érte el, hogy kövessék az emberek?

– Azt akarod, hogy kövessenek az emberek? Spirituális vezető akarsz lenni?

Az idegen újfent elcsodálkozott:

– Igen, valójában erről van szó. Te azonnal átlátod a dolgokat. Nem lennél a segítőm?

Az ifjú rokonszenvessége ellenére az ajánlat túl gyorsan és nyersen érkezett ahhoz, hogy Clarissa normálisnak tartsa.

– Még a nevedet se tudom. És mit értesz segítő alatt? Akit prütykölhetsz?

– Ó, bocsánat! Udvariatlanság nem bemutatkoznom, ugye? – emelte üdvözlésre a kezét az idegen. – Én cuPargresu mentor vagyok. A nevem valójában Pargresu. A cu előszó a férfi nemet jelöli az én népemnél.

Clarissa még nem hallott ilyenről, de nem akarta rögtön kötekedéssel kezdeni a friss ismeretséget. A srác tényleg jó messziről jöhetett.

– Az én nevem simán Clarissa. A nemem meg látszik szerintem – pillantott le a blúzát feszítő domborulatra, amitől csak úgy láthatta a lábát, ha előre hajolt.

– Üdvözöllek Simánclarissa!

– Jaj, nem! Nem Simánclarissa, csak Clarissa. – Felkacagott. – Most meg Csakclarissának fogod mondani. Nem. A nevem Clarissa. – Szünetet tartott. – Clarissa. Semmi más. Érted?

Pargresu folyamatosan mosolygott. Nehéz volt eldönteni, mit ért vagy mit nem.

– Üdvözöllek Clarissa – köszönt immár helyesen. – A segítő alatt azt értem, hogy járatlan vagyok az itteni szokásokban. Eligazíthatnál a mindennapi életben. Miként gondolkodnak errefelé az emberek, mit tartanak fontosnak? Segíthetnél az utazásaim szervezésében, a bürokrácia kezelésében, a törvények betartásában. Engedélyek beszerzése, pénzügyek intézése, szállásfoglalás, hogyan juthatok el a legrövidebb idő alatt a legtöbb helyre, egyebek. Elnézést, de a másik kérdésben a prütykölhetsz szót nem tudom beazonosítani.

– Beazonosítani? – vonta föl Clarissa a szemöldökét, de hamar túltette magát a szokatlan megfogalmazáson: – Te most munkát ajánlasz nekem? Legyek a titkárnőd? De hisz nem tudsz semmit rólam. Arról nem is beszélve, hogy van munkám. Itt az étkezdém. Látod? – mutatott a hátsó bejárat fölötti kis táblára. – Oda van írva: Clarissa’s Canteen. Jó, ez alig észrevehető, de a másik oldalon a főbejárat fölött egy háromméteres ugyanilyen lóg. Hagyjak itt mindent? Ahhoz nagyon magas bért kéne fizetned. Ennyire gazdag vagy?

Pargresu vállat vont. Clarissa egyik meglepetésből esett a másikba:

– Nem tudod, hogy gazdag vagy-e?

– A gazdagság fogalma nem egyértelmű – filozofált Pargresu. – Eltérő kultúrákban gyökeresen mást jelent. Gyanítom, hogy nálatok az életet megkönnyítő vagy egyéb örömöt okozó eszközök felhalmozását értik alatta.

Clarissa jókedvre derült.

– Na! – pörgette meg a konyharuhát a levegőben. – Így se hallottam még megfogalmazni a kapzsiságot. Beszélgessünk csak tovább, ha ráérsz, hátha le tudsz venni a lábamról!

Eleinte hátizsákos emberként emlegették. Az internet közösségi oldalain megjelenő fotókon egy vidám fiatalember látszott. Az első képeket hamarosan sok hasonló követte. Mindenki szelfizni akart a csodabogárral, amerre járt, és ő mindenhol ugyanúgy jelent meg: degesz hátizsákkal, nyári ruhában, mezítláb, függetlenül hőségtől, fagytól, esőtől, hótól.

Ráadásul valaki kitalálta, hogy a zsákja olyan akár a púpos púpja. Szerencsét hoz annak, aki megsimogatja. Egyesek állították, hogy fakír, aki ilyen ostoba módon akar betörni a köztudatba, mások egyszerűen bolondnak tartották.

Ám egyre többen lettek azok, akik hittek neki vagy inkább benne. Ugyanis nem csak a megjelenésével keltett feltűnést, hanem folyamatosan prédikált összefogásról, egyenlőségről, megértésről, elfogadásról és elégedettségről, mint az új világba vezető egyetlen útról.

Meséivel szinte elvarázsolta a tömeget. Bizonyára azért, mert úgy érezték, szívből beszél, nem üres frázisokat puffogtat. Nem foglalkozott a vallással. Életből vett példákkal támasztotta alá minden állítását, azokkal világított rá az összefüggésekre, amik így sokkal érthetőbbé váltak. Gyóntatópap, pszichológus, lelki tanácsadó volt egy személyben.

Szónoklataiban figyelmeztetett a veszélyre, ami az emberiségre leselkedik, ha az eddigi úton halad tovább. Irányt kell váltaniuk, különben nem érik el a megvilágosulást, a nélkül pedig az enyészet vár rájuk, és fogytán az idő.

Ilyeneket mondott, viszont sohasem fejtette ki a megvilágosulás mibenlétét. Talán ő sem tudta, vagy valamiért titkolnia kellett. A feltűnése óta eltelt tizenkét hónap alatt bejárta az egész földet Amerika sztyeppéitől az orosz tajgáig.

Mindig tiltakozott a próféta elnevezés ellen. Ragaszkodott hozzá, hogy ő Pargresu, a tizenhármas mentor. A furcsa hangzású név nem nyerte meg követői tetszését, így azt elhagyták. Egyszerűen Mentornak szólították.

Az új igehirdető személye persze felkeltette az újságírók érdeklődését is, ám hiába kutattak, nem találtak semmit róla. Se szülők, se testvér, se élettárs. Mentor hivatalosan nem létezett. Valaki feljelentette e miatt, de a rendőrség nem tartotta elégséges oknak ahhoz, hogy rács mögé zárjanak egy közkedvelt állampolgárt.

Az oknyomozók további furcsaságokra is felhívták a tisztelt publikum figyelmét. Például arra, hogy Mentor mindig mezítláb járt, de még sosem szisszent fel, amiért belelépett valamibe. Vagy ott volt a hátizsák, ami a megemelésével próbálkozók szerint nyomott legalább száz kilót.

Több száz kép készült Mentorról, de olyan egy sem, amelyiken evett vagy ivott volna. Érdekes véletlen, nem? Bárkivel beszélgetett, mindenkire mosolygott, ám egy Clarissa nevű nőn kívül senkivel sem osztotta meg magánélete titkait.

Természetesen a média jeles képviselői megkörnyékezték a hölgyet, aki készségesen válaszolt a kérdéseikre. Mentorral való viszonyát hivatalosnak nevezte, főleg az utazásait szervezte. A magánéletéről azonban nem tudott semmit, mivel szerinte nem is volt neki. Mentor egyedül a prédikálásnak élt.

Az egyház nem foglalkozott vele, amíg nem vált világszerte ismert jelenséggé. Akkor hamis prófétának bélyegezték. Az általa hirdetett igék nem szolgálták az Úr földi helytartóinak érdekeit. Soha meg sem említette Istent a beszédeiben. Személyében valami új testesült meg: az ateista próféta.

Clarissa vegyes érzelmekkel szállt ki az autóból, miután leparkolt vele az étkezde elé. A hazatérés örömét megmérgezte valami hervasztó szomorúság. Eddig nem tudatosult benne, mennyire megkedvelte a bolond földönkívülit.

Mert Mentor szerinte az volt, bár sosem kérdezett rá, az meg nem vallotta be magától. De nem volt vak. Látta, hogy a hátizsákból mindenféle csuda masinák kerültek elő. Arra is rájött, hogy Mentor testén levő tappancsok nem ezoterikus jelek, ahogy a követői hitték.
Mindegyiket más eseménykor érintette meg. Ha neki indult mezítláb, előtte a bal vállán levőhöz nyúlt. Ha felvette a méretes hátizsákot, a homlokán levőhöz. Ha szónokolni kezdett, a torkán levőhöz, ráadásul minden néphez az ő saját nyelvükön beszélt. Ezt már Clarissa sem állhatta meg szó nélkül, amire Mentor banális választ adott: kitűnő a nyelvérzéke.

Clarissa hátrapillantott a kocsi mögé, ahol Mentor épp a ronda zsákját cibálta ki a csomagtartóból. Tudta, hogy a titkári megbízatása egy évre szólt, mégis váratlanul érte, hogy holnap vége. Ráadásul nem szolgált magyarázattal arra nézve, hogy Mentor miért jött vissza vele a senki földjére, sőt még siettette is.

A nap ugyanúgy trónolt az égen, mint amikor elmentek. Az autó tetején tojást lehetett volna sütni. A ház ablakait takaró paletták szürkéllettek a portól. Úgy tűnt, minden rendben, nem bántotta senki az étkezdét hosszú elhagyatottsága alatt.

Előkereste a kulcsokat, kinyitotta az ajtót. Bent áporodott szagú fullasztó hőség fogadta őket. Neki állt életre kelteni a helyet. Mentor segített a maga módján. Elleste Clarissától, mit csinál az első ablakkal, aztán ment a következőhöz és leutánozta.

Clarissa somolygott rajta. Amikor végeztek az alapvető dolgokkal és a kocsiból is behordták a hazafelé vásárolt ételt, italt, miegymást a házba, nem bírta tovább:

– Elárulod, miért kellett ilyen sürgősen visszajönnünk ebbe a pokolba?

Mentor hosszasan töprengett. Clarissa egy ideig bírta türelemmel, de hamar megunta:

– Holnap elmész, igaz?

Ez a kérdés nem kívánt megfontolást, úgyhogy Mentor egyből jóváhagyta.

– És többé nem látlak? – firtatta tovább Clarissa.

– Nagy valószínűséggel nem – bólintott Mentor. Clarissa csípőre vágta a kezeit:

– Soha nem faggattalak. Elintéztem mindent, amire kértél és mindenben támogattalak. Nem érdemlek annyit, hogy megtudjam ki vagy valójában, ha úgyis eltűnsz örökre?

Mentor újra magába mélyedt, Clarissa próbált újfent türelmet erőltetni magára. Ezúttal sem várt sokáig. Legyintett, majd hátat fordított, de rögvest vigyorogva visszafordult.

– Igazad van. Megérdemled – ismerte el Mentor. – Nélküled nem tudtam volna elvégezni a feladatomat. Hálával tartozom. Az ugyan nem biztos még, hogy sikerrel jártam, de ha igen, akkor nem csak a föld jövőjét mentetted meg, hanem az enyémet is. – Hamiskás mosollyal sandított a nőre. – Szerinted ki vagyok? Érdekes lenne hallani.

– Oké – húzta el a szó végét Clarissa szokása szerint. – Nem nevetsz ki?

– Miért? Olyan vicces a hipotézised? De igyekszem komoly maradni.

– Szerintem két lehetőség van – tett úgy Clarissa, mint a híres nyomozók a krimik végén, amikor mindenki előtt leleplezik a gyilkost. – Az egyik, hogy kém vagy.

– Ezt mire alapozod?

– A kütyüidre a zsákodban. Sosem láttam még hasonló eszközöket, bár egyiket sem hagytad kézbe vagy akár szemügyre venni. Olyan Mission Impossible jellege van.

– Értem. És mi a második lehetőség?

– Az, hogy nem vagy ember. Vagy hát lehet, hogy ember vagy – nyújtotta Clarissa a karját a férfi felé –, csak nem földi. – Elbizonytalanodott, mert Mentor egyre vadabbul mosolygott rá. – Mi van? Azt ígérted, nem nevetsz ki.

– Nem is – változott szeretetteljessé Mentor arckifejezése. – Azon merengek, hogy te voltál az első ember, akivel találkoztam. Azóta számtalan társadat ismertem meg, de egyik sem ért a nyomodba. Hogy lehetett ekkora szerencsém, egy ilyen nyitott gondolkodású, okos, szorgos és hűséges társat találni? Véletlen volt vagy valami sorsszerűség?

Clarissa nyelt egyet izgalmában:

– Nem hiszem el! Tényleg egy űrlénnyel beszélgetek – csapta össze a két tenyerét. – Szóval honnan jöttél? Androméda, Nagy Göncöl, Kis Medve? Több most nem jut az eszembe – kuncogott kislányosan.

A lelkesedése tetszett Mentornak. Borzalmas zsákjához sétált, aztán az asztalra tette az ágas-bogas szerkezetet, amit kivett belőle. Néhány mozdulattal életre keltette, mire az térhatású képet vetített a levegőbe.

– Ott a barátom, cuSkrotara – mutatott a képen megjelenő alakra. – Ő intézte el, hogy ide utazhassak. Az meg a házam, ami mögötte a tó felett lebeg.

Clarissa elámult a látványon. Közben örömmel figyelte az emlékekbe merülő Mentoron végbemenő változást. Boldognak még sosem látta.

– Ez gyönyörű – ámuldozott. – Biztos buta vagyok. De hogy jutsz be a házba?

Mentor felnevetett:

– Okos észrevétel. Mi biotranszportert használunk a helyváltoztatáshoz, nem közlekedési eszközöket. Talán itt a lifthez hasonlít leginkább. Belépsz a kabinba, rád csukódik az ajtó, beütöd a koordinátákat, ahova menni akarsz, aztán, sutty, ott vagy. Eleinte csak közterületekre telepítettek belőlük néhányat. Később egyre többet. Végül úgy elterjedt, mint nálatok az okos telefon. Manapság minden háztartásban van. Lebegő ingatlan nem is lehet nélküle.

Clarissa folytatta az információgyűjtést:

– Ha már beavattál a nagy titokba, megtudhatom, miért kellett annyira igyekeznünk ide vissza? Te minek vagy itt egyáltalán?

CuPargresu befejezte a mondókáját. Várakozó tekintettel meredt barátjára a botanikus kert rejtett zugában, ahol reményei szerint nem látta és hallotta őket senki.

CuSkrotara már értette, miért kellett növények és bogarak közé bújva találkozniuk. Brrr! Általában kirázta a hideg, ha a természet lágy ölével került érintkezésbe, ám ezúttal a hallottak úgy mellbe vágták, hogy megfeledkezett minden másról.

– Tényleg ezt akarod? – jajdult fel és grimaszolt hozzá. – Nem csak magadra nézve rizikós, amit kérsz. Nekem is annyi, ha lebukunk. Miért vetted a fejedbe ezt az agyrémet?

– A rám bízott világ rossz felé halad – gesztikulált hevesen cuPargresu. – Innen már tehetetlen vagyok. Oda kell mennem, hátha személyesen a kellő irányba tudom terelni őket.

– Viccelsz? Ha odamész, egy leszel a… mennyiből?

– Nyolc milliárd körül.

CuSkrotara a fejéhez kapott:

– Az áldóját! Jó szaporák! Pedig nem nagy a bolygó. Ugye?

– Közepes – bólintott cuPargresu. – Amúgy a történelmükben van rá példa, hogy egyetlen ember változást hozott és sokan követték. Valami vallásos dolog. Egy Jézus nevű, aki isten volt, de mégsem. Egyes tájakon ajándékot oszt ünnepekkor, máshol nem. Elismerem, számomra is zavaros az egész.

– Szóval mit fogsz tenni közönséges emberként a nyolc milliárd között? Ott nem leszel mentor. A technikánkat nem viheted magaddal, csak néhány kisméretű segédeszközt, ami beépített áramforrású.

– Tudom – sóhajtott cuPargresu. – Fogalmam sincs, mit fogok csinálni, de meg kell próbálnom. Értsd meg, kérlek! Egyszerűen nem bírom tétlenül nézni ennek a világnak a pusztulását. Mert az a sorsuk, ha nem érik el a megvilágosulást, hogy csatlakozhassanak a Világföderációhoz. Te is tisztában vagy ezzel. Ha elbuknak, én is bukom. Egy senki leszek! Becsődölt mentorként nem kapok új esélyt.

CuSkrotara felugrott a padról és széttárt karokkal előre görnyedve visszaperdült az ülő barátja felé:

– Így milyen esélyt kapsz? Vissza se jöhetsz. Bizony ám! Ha retúr féregjáratot igénylek neked, az utazás koordinátái azonnal bekerülnek a rendszerbe. Különben miből tudnák, hogy honnan hozzanak vissza. Akkor pedig ott lesz feketén-fehéren, hogy a Világföderáción kívülre utazol, amihez külön engedély kell vagy lecsuknak. Van engedélyed?

– Tudod, hogy nincs. Ilyen engedélyt kizárólag vészhelyzet esetén adnak ki. Akkor se nekünk, közönséges halandóknak.

– Ez esetben csak oda utat tudok intézni. Az sem lesz egyszerű. Hibát kell generálnom valahogy, aztán a javítás közbeni tesztelések álcájában tudlak kicsempészni úgy, hogy ne firtassák a tiltott úti célt. Meg elhiggyék, hogy nem utazott el senki.

CuPargresu nyelt egyet. Erre nem számított, de nem adta be a derekát:

– Nem baj. Akkor is vállalom. A bolygó keringési ideje egy év. Mivel én ott nem fogom tudni követni az itthoni időszámítást, így neked kell az ottanit. Pontosan egy földi év múlva, mert Földnek hívják a bolygót, küldhetnél értem egy visszautat ugyanarra a koordinátára, ahova majd érkezni fogok. Akkorra ott leszek. Rendben? Megígéred?

– Ígérni ígérem – húzta fel a vállát cuSkrotara –, de ki tudja, mi történik addig. Mi van, ha már nem az utazási féregjáratok koordinátora leszek és az utódomat nem sikerül rávennem az illegális hazahozatalodra?

Ez a lehetőség sem ingatta meg cuPargresut:

– Bízzunk benne, hogy nem történik ilyesmi!

CuSkrotara beletörődni látszott az elvetélt ötletbe, sőt mintha a csínytevés izgalma kezdte volna hatalmába keríteni. Csöndesebb hangnemre váltott:

– Meg kell terveznünk az utazásod minden apró részletét. Még azt is, mit viszel magaddal. De továbbra is úgy vélem, ez egy totál zakkant ötlet.

Clarissa figyelemmel hallgatta Mentor történetét.

– Visszatalálsz ugyanarra a helyre a sivatagban? Arra is van egy kütyüd?

– Neked is van – fordította felfelé Mentor a tenyereit. – Ott a GPS a telefonodon.

Clarissa grimaszolt:

– De amikor megérkeztél a galaxisból nyilván nem volt nálad földi mobiltelefon.

– Egyértelmű – szögezte le Mentor. – Ott hagytam egy irányjelzőt.

– Mi? – hördült fel Clarissa. – Csak úgy ott hagytad? Elviheti egy állat vagy jöhet egy vihar. Bármi történhet.

Mentor rázta a fejét.

– Nem, arról tudnék – mutatott a jobb vállán levő tappancsra.

– Mi az? Adóvevő?

– Olyasmi. Pontosan oda fog vezetni, ahova kell.

– Ha már a bőrödön levő fehér bigyóknál tartunk, azok micsodák?

– Bioenergiai mikro segédeszközök. Stimulálják és védik a testet.

– Aha! – csettintett Clarissa. – Szóval így bírsz ki minden viszontagságot. Azt tudod, hogy sok ember ezért követ? Bár emberfölöttinek hiszik a kitartásodat és a szívósságodat, az mégis elérhető célnak tűnik számukra. Mondjuk, az is igaz, hogy jól megkavartad a fejüket az új világ mesével.

– Ezek szerint te nem hiszel nekem? – tükröződött csalódottság Mentor arcán. Clarissa elbizonytalanodott. Nem állt szándékában megbántani:

– Miért? Komolyan mondtad? Akkor miért nem részletezted, mit jelent az új világ?

Mentor megemelte a kezét, de nem legyintett, csak visszaengedte.

– Arról nem adhattam információt. Téged beavathatlak egy-két dologba baráti alapon, de a többieket nem. Azzal káoszt okoznék.

– Értem, persze. Akkor mi az új világ? Baráti alapon – vigyorodott el Clarissa. Mentor vele nevetett, mielőtt megszólalt:

– Világföderációnak hívják. A megvilágosodást elérő népek szövetsége. Ha az emberiség eléri, meghívást kap a csatlakozásra.

– És ha nem?

– Akkor nincs kapcsolatfelvétel. Elengedjük a kezeteket.

– Mi? – dőlt előrébb Clarissa meglepetésében. – Elengeditek? Mert most fogjátok? Kifejtenéd ezt bővebben?

Mentor vívódni látszott, végül mégis belevágott:

– Én is ember vagyok, ahogy felvetetted a beszélgetés elején. A Világföderációban mindenki az, mivel mi juttatjuk el a DNS-ünket az életre alkalmas bolygókra. Később a vezetőség kinevez egy mentort, aki figyeli az új tenyészet fejlődését és irányítja a sorsukat, amennyire képes rá. A Föld a tizenharmadik telephely és én vagyok a tizenhármas mentor.

– Ne már! – vonta össze a szemöldökét Clarissa. – Azt még beveszem, hogy űrlény vagy. De, hogy isten! Az már sok. – Hirtelen megint vicceskedő hangnemre váltott. – Bár rejtély, hogyan szerzel pénzt. Üzletember nem lehetsz, tőzsde cápa meg pláne nem. Fogalmad sincs semmiről – legyintett. – Annyi munkabért fizettél nekem, amennyit tíz év alatt se kapartam volna össze az étkezdével. Ráadásul álltál minden költséget, így az egész megmaradt. Itt említeném meg, hogy az éves utazás egy kisebb vagyonba került. Szóval honnan van a lóvé?

Ezúttal Mentor engedett meg magának egy kis humort:

– Nagy a zsákom.

– Haha! – tamáskodott Clarissa. – Bankókkal van kitömve? Azért azt észrevettem volna.

– Nem lopom a fizetőeszközt, ha erre gondoltál – ellenkezett Mentor, majd beismerte: – Bár a hatóság biztos törvénytelennek ítélné a burgslával való pénzgyártást.

– Mivel?

– Burgsla. Mihez hasonlíthatnám? – gondolkodott el Mentor. – Talán a szkenner és a 3D nyomtató egybe gyúrva. Bármit lemásol, ha a kellő alapanyagok rendelkezésre állnak.

Clarissa megvilágosult:

– Ezért kellett azt a sok marhaságot összevásárolnom.

– Mindegy miben van az alapanyag, a burgsla kivonja belőle – magyarázta Mentor. – Nagyon észnél kell lenni a programozásánál, nehogy lebontsa a házat a fejünk fölül.

– Akkor itt ne használd! – kiáltott fel Clarissa. – Bár szívesen megnézném, hogy működik, de nekem annyi, ha baja esik az étkezdémnek.

Mindketten felkacagtak, azután Clarissa hirtelen elkomolyodott.

– Szóval holnap lelépsz? – Miután Mentor bólintott újabb kérdést intézett hozzá: – Semmivel sem tudnálak maradásra bírni? – Lesütötte a szemét. – Prütyköléssel esetleg?

Mentor szomorkásan összeszorította az ajkait. Azóta már beazonosította a szót.

– Az bizony csodálatos lenne! De pont azért nem próbálkoztam ilyen irányba terelni a kapcsolatunkat, mert mindenképpen haza akarok menni. Itt nem lehetek világok mentora. Ez az élet annyira más. A szerelem, ha netán az szövődne közöttünk, az sem egyenlítené ki a különbséget. Őszintén sajnálom.

Clarissa az étkezde mögött sürgölődött, de hiába menekült a munkába. Mentor távozása a vártnál jobban megviselte. Az ebédet étvágytalanul tologatta ide-oda a tányérban. Egyelőre reménytelennek tűnt visszatalálni a régi kerékvágásba.

Szerencsére érkezett pár vendég. Kiszolgálásuk elterelte a figyelmét arra a rövid időre. Kevesen jártak a sivatagi úton, de akiket a sors e pokoli túrára kárhoztatott, azok mind betértek Clarissa kantinjába egy kis felüdülésre.

Amikor elmentek újra előkerült a konyharuha. Clarissa paskolta vele a hátsó asztalt, miközben elkalandozott a tekintete. Megrebbentek a szempillái. Ilyen nincs! Nyurga fiatalember alakja sejlett fel a messziségben. Hatalmas hátizsák imbolygott a hátán.

Clarissa szemei felragyogtak a boldogságtól. Később azonban lehervadt a mosolya, mert egy ismeretlen férfi érkezett meg elé. A torkán levő tappancshoz nyúlt megszólalása előtt:

– Üdvözöllek. Te vagy Clarissa?

– Én is üdvözöllek. Az vagyok.

– Az én nevem cuSkrotara. Pontosabban Skrotara.

Clarissa bólogatott:

– Mentor mutatott képet rólad. Te vagy a barátja.

– Úgy van.

– Mi ez, amit ti csináltok, váltófutás? – emelte meg a hangját Clarissa. – Át lettem adva a következő versenyzőnek. Mostantól legyek a te titkárnőd egy évre?

Skrotara megbocsátóan mosolygott:

– Pargresu figyelmeztetett, hogy vág az eszed, vág a nyelved. Meghallgatnád a sztorit, mielőtt tovább perlekedsz?

Clarissa összehúzta a szemét és a száját. Úgy maradt pár pillanatig, aztán bólintott.

– Köszönöm – nyugtázta Skrotara a néma beleegyezést. – Úgy tudom, már ismered Pargresu ideutazásának körülményeit. Nekem kellett volna hazavinnem, de a félelmem valóra vált. Időközben áthelyeztek. Az új koordinátor egy gyáva paragrafus huszár. Nem bírtam rávenni az illegális utaztatásra. Maximum arra bizonyult hajlandónak, hogy csaljon egy valós utazás koordinátáival a föderáción kívülre. Vagyis nem maradt más lehetőség, minthogy én idejövök, Pargresu meg hazamegy helyettem.

Clarissa elismerően nézett rá:

– Vállaltad, hogy itt ragadsz örökre, azért, hogy teljesítsd a barátodnak tett ígéretet?

– Nem biztos, hogy örökre – merengett a jövőn Skrotara. – Talán Pargresu kiötlik valamit. Jól ismerem, nem fogja feladni. Amúgy én jobban feltalálom magam ebben a világban. Neki a mentorság az élete, ami csak a mi bolygónkon lehetséges, sehol máshol. Én viszont nem vagyok röghöz kötött. Bárhol megtalálhatom a számításomat.

– Ti mind ugyanolyan ruhában jártok? – vetette fel Clarissa, hiszen az miatt hitte sokáig, hogy Mentor jött vissza. Skrotara legyintett:

– Dehogy! Ruhát váltottam, hogy nagyobb legyen a hasonlóság. A testalkatunk szinte azonos, az arcformánk sem tér el túlzottan. Az emberek Mentornak hisznek majd. Persze rajtad kívül. Folytatom, amit ő elkezdett, ha már itt vagyok. Segítesz nekem? Te már beavatott vagy. Nem lenne jó, ha mások is tudomást szereznének a valódi kilétemről. Ráadásul Pargresu kész dicshimnuszt zengett rólad.

A hátizsákos ember újra előkerült pár nap szünet után. Kicsit megváltozott. Talán külsőre is, de belsőleg biztosan. Közelebb engedte magához az embereket. Nem csak megjelent a rendezvényeken, mint egy kiállított bálvány, hanem részévé vált a műsornak.

A beszédei érzelmesebbek lettek. Mesélt az új világról, népek egyesüléséről, autó nélküli füsttelen parkvárosokról, lebegő házakról, milliónyi csodáról. Közben újra és újra hangsúlyozta a változás szükségességét.

Felvázolta egy természetbarát ipar alapjait. Szokatlan energiaforrás ötletekkel állt elő. Meggyőzte az embereket, hogy nem csak a technikának kell fejlődnie, hanem nekik is.

Nem rohant egyik helyről a másikra, mint előző évben, hiszen Skrotarát nem szorította az idő. Ettől követői száma szaporodásnak indult. Két év alatt tömeges jelenséggé duzzadt. Már minden államnak problémát jelentett, amelyikben éppen tartózkodott.

Ahogy erősödött a befolyása, az ellenségei egyre durvább módszerekkel próbálták útját állni. A média szerint merényletet terveztek ellene több országban, sőt néhol végre is hajtották, de mindig sértetlenül megúszta.

Az erőszakos cselekmények sikertelensége a visszájára fordult. Nemhogy csökkentette volna Mentor népszerűségét, hanem fokozta a belé vetett hitet. Új hiedelem született belőle, miszerint Mentor az általa hirdetett új világ halhatatlanjai közé tartozik, aki azért jött a Földre, hogy odavezesse az emberiséget.

Clarissa kivirágzott az oldalán. Már nem azt válaszolta az újságírók Mentor magánéletét firtató kérdéseire, hogy szerinte nincs neki, mert csak a prédikálásnak él. Huncut mosollyal az arcán közölte velük:

– Én vagyok a magánélete.