1.

Leanne Dubois megjelenése a Doboz negyedben nem pusztán ellent mondott a józan észnek, hanem az öngyilkosság bizarr formájának tűnt. Mentségére szóljon, nem ismerte a helyi viszonyokat. Hontalanok leltek honra az afrikai kisváros kikötője és belvárosa közti terület sikátoraiban. Persze nem ők jelentették a veszélyt. Sok sötét lelkű egyén bújt meg köztük, mivel az utcaseprőkön kívül a rendőrök sem jártak arra soha önszántukból.

A nő alakját finoman követő galambszürke kosztüm a nyakat csinosító gyöngysorral merőben más stílust képviselt, mint a két oldalt copfba gumizott haj a lábakon ékeskedő rózsaszín tornacipővel. Az előkelő hölgy kontra iskolás kislány egyveleg zavarba ejtette az éppen műszakot teljesítő útonállókat. Ennek köszönhetően kirablása még váratott magára, ám ami késett nem múlott.

Szutyok szokásos késő délutáni napirendjét követve a lakása tetején gubbasztott. Megtehette, mert neki faládája volt a többiek kartondobozaival szemben. A tetőtéri napozás luxusa így egyedül neki adatott meg. Megdolgozott érte: a hátán cipelte a kétméteres faládát a kikötőből odáig.

Bár a törvénnyel hadilábon állók között élt, nem tartozott közéjük. A kikötő nyújtotta napszámos munkákból tartotta el magát. Eleinte sokan piszkálták e miatt. Unszolták, hogy legyen normális bűnöző. Vegyen példát róluk! Ám volt, akinek csupán a faládára fájt a foga.
Végül a helyi szakszervezet felkereste. Az nem volt más, mint egy csokorra való az ottani legvadabb figurákból díszcsomagolás nélkül. Ultit adtak neki, amit ő rögtön megkontrázott. Ebből heves szópárbaj robbant ki. Végül kiderült, hogy az ultimátumra gondoltak. Szutyok a nyelvbotlás tisztázása után sem adta be a derekát, így hamar tettlegességre került sor.

Ahhoz hasonlatosan hajigálta a támadóit, ahogy a zsákokat szokta, amikor hajót rakodott a többi napszámossal. A szakszervezet jelenlévő képviselői úgy vélték, a további torzsalkodás komoly egészségügyi kockázattal jár. Sebtében új ultimátumot dolgoztak ki. A Szutyok nevű megtarthatta a faládáját, sőt felvételt nyert soraikba. Vele jelentősen nőtt az esélyük a többi bandával vívott harcban.

Szutyok elismerő füttyentést hallatott, mihelyt meglátta a nőt. Forgolódni kezdett, vajon hol bujkál a kíséretére rendelt rendőrosztag. Persze csak viccből tette. Azonnal észrevett minden apróságot, nemhogy egy osztagnyi fakabát elkerülte volna a figyelmét. Éles szeme a múlt örökségeként maradt rá, akár a százágúra nyitható bicska a farzsebében, amivel mesterien bánt. Nem a farzsebbel, a bicskával.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy a nő kifosztásának terve már megfogant valamelyik közeli koponyában. Szutyok sóhajtott. Nem a várható összetűzés nyomasztotta, hanem az emlékek, amiket ezek az események felidéztek benne. Pedig pont azért fordított hátat a civilizációnak idestova tíz éve, hogy feledjen.

Megigazította a két zoknija szárát. Elegáns benyomást akart tenni a nőre, ha már neki kellett megmentenie. A kis szürke szövetdarab piros-kék csíkos zokniként kezdte pályafutását hajdanán. A sarka hamar kilukadt, majd a nagy lábujjnál szintén. A két pici luk addig terebélyesedett, amíg össze nem olvadt egy óriásivá. Így végül csak a szár maradt meg mementóként. Ha ügyesen a cipő széléhez illesztette, nem tűnt fel a többi rész hiánya.

Leanne mit sem sejtett a férfi partiképes megjelenésért folytatott küzdelméről. Másról sem, amilyen őszinte érdeklődéssel szemlélte a sikátor dobozai alkotta művészi káoszt. Nem jött rá, hogy azok lakások. Ezért hívták Doboz negyednek.

Szutyok eltévedt turistának vélte. Bizonyára jelentkezett amatőr ejtőernyős tanfolyamra, aztán elvétette a gépből való kiugrás pillanatát. Hogy került volna oda másképp? Az idegenvezetők mindig az ellenkező irányba terelték a külföldi bámészkodók nyájait.

Ekkor Szutyok felfigyelt egy árnyékban settenkedő köpcös alakra. Zömökli volt, a dilis buszsofőr. Neve egyrészt a testalkatára utalt, másrészt arra a mesefigurára, akiről énekelni kezdett, mihelyt véralkoholszintje elérte az öt ezreléket. Az orvostudomány szerint az ember négy ezreléknél kómába esik, de ő nem tudta, hogy az lenne a dolga, így inkább teli torokból rázendített:

– Hahó, hahó! Pumukli rádió, riadó! Eltűnt egy kis manó.

Csak ebben a nótás kedvű állapotában tűrt meg embereket maga körül, egyébként ráordított mindenkire, aki karnyújtásnyira megközelítette:

– Ez garázsjárat! Minden utas azonnal hagyja el a buszt!

Szutyok nem számított gyerekfilm szakértőnek, mégis gyanította, hogy a Pumuklis előadás nem pontos mása az eredetinek. Mindegy! Zömökli ezúttal úgysem alakított dalos pacsirtát, hanem néma végzetként cserkészte be a zsákmányt. Hol itt, hol ott bukkant fel a kartondobozok között, nyilvánvalóan gonosz szándékkal.

Amikor Szutyok maga alá húzta a lábait, a szomszédok nyújtogatni kezdték a nyakukat, akár egy szurikáta csapat. Tudták, hogy Szutyok macskaszerű ugrásra képes abból a testhelyzetből, amit többnyire látványos adok-kapok szokott követni.

Zömökliben fel sem merült, hogy a vadászra is vadászhat valaki. Nem nézett fölfelé. Magabiztosan rontott elő a dobozok mögül, szanaszét rugdosva azokat. Éppen nyúlt lerántani a táskát a lány válláról egy bonyolult félköríves mozdulattal, amellyel mindjárt útba ejtette volna a gyöngysort is, amikor rémisztőnek szánt harci kiáltása hörgésbe fulladt:

– Ez garázsjárat! Minden utashrrr…

Fel nem foghatta, miként került a nyaka Szutyok bal markába. Az ökölbe szorított jobb marok fenyegetően az orra elé emelkedett. Nem csapott le azonnal.

Már több ízben összetűzött Szutyokkal. Tudta, hogy a pillanatnyi szünet az utolsó esély a visszavonulásra.

Ha a helyzet még nem lett volna elég zavaros, újabb szereplő lépett színre. Hiénácska a helyi alvilág egyetlen honosított nőtagjának számított, bár egyesek kételkedtek a nemét illetően. Nem csak hangja és gyöngyöző kacaja miatt kapta a nevét, a megjelenésével is rászolgált. Ha váratlanul toppant rossz idegzetű ember elé, az menten szívinfarktust kapott.

Vaskos sminket viselt éjjel-nappal. Az igazi arcát talán nem is látta senki az anyján kívül. Leginkább vérvörös rúzst használt arcfestészeti álmai megvalósítására. Mi ebben a különös, mondhatná bárki, ám az ajkai mellett, pontosabban fölött, a szemeit is kirúzsozta. Felületes szemlélő könnyen háromszájú szörnynek hihette.

Szóval Hiénácska befutott. Először a küzdő párost mérte végig, majd a turistalányt, azután a két képet összerakta a fejében.

– Jézus Isten! – visított fel. Nem az erőszak sértette a lelkét, hanem hogy kimaradt belőle. A környéken többen a fejüket forgatták, vajon miért szólalt meg a légvédelmi sziréna. Egy alkoholban rendszeresen pácolt hangszalag viszont kötekedni kezdett:

– Tévedés. Jézus nem isten, csak a fia neki.

Valamelyik kartondoboz nem tűrte ezt a megállapítást:

– Akkó’ hogyan hogy nem isten? A kovács fia kovács, az asztalos fia asztalos, a szabó fia szabó, tehát az isten fia az meg isten. Nem? Lógikázzá’ mán kicsit!

Markáns szócsata tört ki a témában. Meglepően sok kartondoboz nyilvánított véleményt pro és kontra. Szutyok szoborrá merevedve hallgatta őket. Ennek következményeként Zömökli feje egyre szembetűnőbben lilult. Amikor végre összeakadt a tekintete Szutyokéval, verdesett párat a szempilláival. Szutyok ellökte magától:

– Te meg mit akarsz tőlem?

Zömökli zihálva kapkodta a levegőt:

– Hogy engedj… el, mert… megfulladok.

– Ja! Akkor meg mit pislogsz itt? Miért nem szólsz? – könnyebbült meg Szutyok, amiért a ronda pofa nem légyottot akart tőle.

– Mert ha nem megy be levegő, akkor hang se tud kijönni – masszírozta Zömökli a nyakát.

Amint Szutyok keze szabaddá vált, a nő vetette rá magát. Hálásan szorongatta.

– Köszönöm, hogy megmentett! Hű! Egy pillanatra megállt bennem az ütő – legyezett az arca előtt a kacsójával. – Maga nem semmi!

Majdnem megemelte a fickót fél kézzel, pedig nyom vagy száz kilót. Talán még többet is. Azt hallotta, hogy valami garázsjáratról kiabált? Vajon mit akart vele? Egyébként a nevem Leanne. Turista vagyok Franciaországból – mosolygott angyalian. Igyekezett védelmezője mellett maradni, mert Zömökli ugyan elsomfordált valamerre, ellenben Hiénácska visongása közelinek tűnt.

Ki gondolta volna, hogy a turistáskodás ennyire veszélyes?

Leanne naivitása szíven ütötte Szutyokot. Egyes szőrszálhasogatók szerint a hölgy egyéb adottságai legalább annyira közrejátszottak. Annyi bizonyos, hogy olyan esdeklően tudott nézni a férfiakra, amivel még a nadrágot is levarázsolta róluk. Na, nem pajzán indíttatásból, hanem hogy neki adják!

Szutyok összeszorította a fogát. Baj van! Kis fitos orr, lágy ajkak, hattyúnyak, darázsderék, finom illat. Ajaj, nagy baj van!

Ettől függetlenül meginvitálta védencét a láda tetejére, hadd gyönyörködjön a sikátori panorámában. Ott biztonságban ücsöröghetett, amíg visszanyeri a lelki nyugalmát. Nem gondolta, hogy órákig tartó csevegés lesz belőle. Leanne egyénisége legalább annyira lenyűgözte, mint a külseje. Még a múltjáról is mesélt neki. Arra még senki sem tudta rávenni, amióta megszökött a régi életéből. Persze ezúttal is kihagyott néhány mozzanatot.

Mint kiderült, az alkoholban rendszeresen pácolt hang mindent hallott, de csak akkor adta jelét, amikor a fiatalok francia otthonukról kezdtek áradozni.

– Franciaország, Franciaország – trillázta utánuk. – Mitől olyan nagy durranás? Az a Sanzelbigyó vagy izé, vagy mi? Attól vannak úgy oda? Vagy az Éjfél torony? Miért, máskor nem torony, csak éjfélkor? Micsoda abszurd!

– Kussolj mán! – ripakodott rá a másik doboz. – Nem fogod, hogy ők most románcba vannak? Lógikázzá’ mán kicsit!

Egyszer csak a Nap elérte a horizontot. A szűk sikátorok gyorsan sötétedtek. Leanne úgy találta, ideje visszatérnie a hotelba, ám sokkal nyugodtabb lett volna, ha egy megbízható erős férfi kíséretében tehetné.

A lovagiasság nem hunyt ki Szutyokból. Az olyan, mint a biciklizés: nem felejti el az ember, csak mert nem gyakorolta egy ideig. Akkor sem hagyta volna figyelmen kívül a kérést, ha nem vágyik a nő társaságára, de minden porcikája arra vágyott. Okkal csikorgatta a fogát.

Nagyon nagy baj volt!

Elindultak kettecskén a belváros felé. A rosszarcú alakok az út során mind hátat fordítottak, mihelyt felismerték Szutyokot. Leanne ámulattal nyugtázta ezt a széleskörű tiszteletet. Rendkívül hálás volt az újabb védelemért. Olyannyira, hogy még hotelbéli lakosztályába is meginvitálta hősét, sőt egy meglepő ajánlattal állt elő.

2.

Az első kopogtató a szobapincér volt. Reggelit hozott. Az étkezés udvarias csöndben kezdődött, két egyforma női selyem köntös részvételével. Ez azért említésre méltó, mert az egyikben férfi ült.

A második kopogtató nem lépett be a lakosztályba.

Miután Leanne ajtót nyitott neki, halkan duruzsolt vele pár szót, majd visszasétált Szutyokhoz:

– Ne haragudjon! Fontos beszédem lenne valakivel. Átfáradna addig a hálószobába? Nem fog sokáig tartani, ígérem.

Szutyok megmentett két szendvicset a tálcáról. Próbált méltóságteljesen távozni a női köntösben.

Leanne minden ruháját kidobatta vele. Ez is része volt az alkunak, amit este kötöttek. Szutyok ragaszkodott hozzá, hogy megőrizzen valami apróságot a Doboz negyed emlékére. A zokni szár mellett döntött.

Mivel új ruhái még nem érkeztek meg, Leanne felajánlotta az egyik köntösét ideiglenes használatra. Nyilván ezért kellett távoznia. Jelenléte felettébb kompromittáló lett volna az ifjú hölgy számára abban az öltözékben.

Leanne átkísérte a másik szobába, mintha attól tartott volna, hogy eltéved egyedül. Utána visszasietett a folyosón várakozó látogatójához.

Szutyok ledobta magát a pamlagra. Beleharapott az egyik szendvicsbe, miközben körbenézett. Jé! Az ajtó nem lett rendesen becsukva, alig látható rés maradt. Azzal a szándékkal lopakodott oda, hogy finoman visszatolja a helyére. Nem akarta megzavarni a szomszédban levőket. A szavak akaratlanul ütötték meg a fülét:

– Biztos benne, hogy nem gyanakszik? – aggályoskodott a férfihang.

– Ha igen, az szomorú lenne számomra – válaszolta Leanne.

– Tudja, mi a tét, ugye?

– Tudom.

– Szerezze meg a memóriachipet! – adott utasítást a férfihang. – Az a legfontosabb. Addig nem foghatjuk el.

– Értem. Biztos abban a mocskos zoknidarabban rejtegeti – találgatta Leanne. – Nem engedte kidobni.

– Miben? – kérdezett vissza a férfihang.

– Nem érdekes. Meg fogom találni, ha nem semmisítette meg.

– Higgye el, hogy nem! – erősködött a férfihang. – Én ismerem Bonfils-t. Ott van az nála valahol. Keresse csak!

– Megteszem, amit tudok – ígérte Leanne.

– Rendben. Bízom magában. Kezdő létére az egyik legjobb emberem. Remélem, nem tévedek. Értesítsen, ha jutott valamire! Viszlát Leanne!

– Viszontlátásra Monsieur Charbonnier!

A zajokból ítélve az illető távozott. Szutyok kihasználta az alkalmat, hogy feltűnés nélkül becsukja az ajtót és visszatelepedett a pamlagra. Már a második szendvicset falta Leanne érkezésekor. Udvariaskodtak egymással néhány mondat erejéig, azután visszatelepedtek a nappali étkezőasztala mellé, folytatni a reggelit.

Szutyok egyre csak feszengett, holott régóta nem volt olyan tiszta, mint aznap. A fürdőkádban megszabadult a viszkető élősködőktől, ám a múltjától nem. Bár egyszer és mindenkorra elege lett az ügynöki világ képmutatásából, álnokságából és a halálból, az megint utolérte.

Tisztáznia kellett hányadán áll Leanne-nal, mielőtt végképp belehabarodik. Igen ám, csakhogy az esze hiába szabott feltételeket, a szíve már döntött. Nem kertelt tovább.

– Tudja, ki vagyok, igaz? – vágott a közepébe.

Leanne felkapta a fejét, de nem válaszolt. Az arca kifürkészhetetlen maradt.

– Nyitva volt az ajtó – árulta el Szutyok. – Mindent hallottam.

– Tudom – bólintott Leanne. – Én hagytam nyitva.

Rövid szünet következett, amiben méricskélték egymást, majd Szutyok szólalt meg újra:

– Szándékosan? Miért?

– Igen, tudom, ki maga. És maga tudja, én ki vagyok? – dobta vissza a labdát Leanne. Ezúttal Szutyok maradt néma, mire Leanne a következőt javasolta:

– Bemutatkozhatnánk egymásnak, mint két rendes ember. Hajlandó rá?

Szutyok sóhajtott. Egyszerű, őszinte, családias életre vágyott. Talán itt a lehetőség.

– A nevem Philippe Bonfils – terítette ki a lapjait. A nő úgyis tudott róla mindent, legalábbis sokat. – Ügynök voltam a francia titkosszolgálatnál, ahol most maga. Látom, még mindig Charbonnier a főnök. Évekkel ezelőtt belekeveredtem egy szerencsétlen ügybe és a barátom meghalt miattam. Elegem lett. Elszöktem a világtól. Azóta élek a Doboz negyedben. Ennyi röviden.

Elhallgatott, kíváncsian várta a nő gyónását.

– Az én nevem Leanne Dubois.

– Dubois? – rezzent össze Szutyok.

– Igen. Jason Debois az apám volt – emelkedett fel Leanne a székről. Két kézzel megtámaszkodott az asztalon, úgy hajolt közel a férfihoz. Metsző tekintettel meredt az arcába. – Nézzen a szemembe! – parancsolt rá. – Maga ölte meg az apámat?

Szutyok meghökkent a szörnyű vádtól.

– Dehogyis! – vágta rá önkéntelenül. Leanne visszahuppant a székére. Arckifejezése olyan hirtelen változott vissza, mintha maszkot cserélt volna.

– Sose hittem igazán – legyintett. A kezében tartott késről babszemnyi vaj halom csobbant a kávéjába. – Amíg apámmal dolgozott sokszor járt nálunk. Nem emlékszik rám?

– Dehogynem, csak nem ismertem meg. Maga a szeleburdi pocok, aki ott ugrabugrált körülöttünk és mindig csinált valami bolondságot – nevetett Szutyok. Leanne elmélázott a feltörő emlékeken.

– Igen, tényleg annak csúfolt.

– Nem csúfoltam, viccnek szántam. Azt hittem, jópofa – tisztázta Szutyok a félreértést.

– Jó, mindegy. Én imádtam magát. Számomra egy hős volt, az igazi férfi! Azért csináltam azt a sok ostobaságot, hogy észrevegyen. Mindig kedves volt hozzám, de csak a barátja tizenöt éves kislányát látta bennem, a szerelmes nőt nem.

Szomorkásan elmosolyodott. Szutyok nem tudta miként reagáljon a megkésett vallomásra. Bonyolította a helyzetet, hogy a mostani Leanne milyen könnyedén tört át a szíve védelmi vonalain. Csak nem bosszút akart állni a régi csalódásért?

Közben Leanne visszazökkent a múltban való merengésből:

– Részben ezért vállaltam a feladatot, hogy felkutassam magát, nem csak apám miatt.

– Hogy talált rám? – kíváncsiskodott Szutyok.

– Legyen elég annyi, hogy egy kis szerencsével! Egyik ügynök sem fedi fel a forrásait.

Szutyok ezt elismerte, Leanne pedig a lényegre tért:

– Charbonnier azt vallotta, látta a kettős gyilkosságot. Maga lelőtte az attasét, aztán az apámat, hogy ne maradjon szemtanú.

Szutyok széttárta a kezét:

– Akkor őt miért nem lőttem le, hogy ne maradjon szemtanú?

– Akarta, de elhibázta. Megtalálták a golyót az ajtófélfában. Mivel volt olyan gondatlan a pisztolyát ott hagyni, könnyen beazonosították a lövedékeket. Ugyanabból a fegyverből származott, amivel az attasét és az apámat is megölték, a magáéból. Ráadásul csak a maga ujjlenyomatait találták rajta. Mivel magyarázza mindezt?

Szutyok azon kapta magát, hogy megint nyakig ült az ügynökösdiben, mégsem hátrálhatott ki belőle. Nem hagyhatta cserben, sem a most megismert csodás nőt, sem az apja gyilkosát kereső múltbéli kislányt.

– Valójában más történt – közölte, majd elhallgatott. Megvárta, amíg Leanne kérte tőle a folytatást:

– Halljuk a maga verzióját, Philippe!

– Hát jó! – dölt hátra Szutyok a széken. – Akkoriban mi ketten feleltünk az attasé biztonságáért Jasonnel. Ez egy rettentő ostoba történet! – rázta a fejét. Amúgy is nehezére esett Jason haláláról beszélni, hát még a lánya előtt! – Azon az estén hárman voltunk a szobában, mi ketten és az attasé. Indulni készült egy tárgyalásra. Oda kellett elkísérnünk, de Charbonnier felhívta, hogy egy fontos dolog miatt azonnal találkozniuk kell, várja meg. Emlékszem, amikor Charbonnier megérkezett, kesztyűt viselt. Ezt az ujjlenyomat miatt említem. Persze akkor nem vontam le belőle semmilyen következtetést. Egyszerűen csak észrevettem. Az attasé az ablakon bámult kifelé. Charbonnier először odajött hozzám. A fülembe súgta, hogy nincs nála fegyver, mert családi programról érkezett. Meztelennek érzi magát a nélkül. Adjam oda neki az enyémet, nekem biztos van másik. Odaadtam, még ha furcsállottam is a kérést.

Rosszalló kifejezés jelent meg Leanne arcán. Szutyok reagált rá:

– Mi mást tehettem volna? Ő volt a főnököm. Ellenőrizte a pisztolyt, aztán az attasé mögé állt, és se szó se beszéd tarkón lőtte. Jason azonnal a fegyveréért kapott. Azzal mentett meg, mert így Charbonnier őt vette célba előbb. A saját pisztolyával lőtt rá, nem az enyémmel. Hazudott, amikor azt állította, hogy nincs nála. Miközben eldördült a lövés, én már menekültem ki az irodából. Bár valóban volt nálam egy kis tartalék revolver, nem lett volna időm elővenni a lábszáramról. Charbonnier utánam lőtt. Az ajtófélfát találta el. Nem láttam melyik fegyvert használta, de a három golyó semmiképpen sem származhatott egy fegyverből.

Leanne kétkedett:

– Minden ügynöknek ugyanolyan pisztolya van. Honnan állapította meg, hogy Charbonnier nem a magáéval tüzelt apámra?

– Onnan, hogy megjelöltem az enyémet. Messziről felismerem.

– Jó – tartotta fel Leanne a tenyerét. – Charbonnier hazudhatott. És a fegyverszakértői vizsgálat? Az is egy fegyverről beszél.

Szutyok megvonta a vállát:

– Egy szakvélemény nem lehet hamis? Nem Charbonnier embere írta véletlenül?

– Véletlenül igen – ismerte el Leanne. – Azt viszont nem értem, hogyha Charbonnier magára akarta kenni apám meggyilkolását, akkor miért nem a maga pisztolyával lőtt rá. Ekkorát hibázott kislányos zavarában?

Szutyok visszahúzta a szétcsúszó selyem köntöst a combjára. Másra terelte a szót:

– Persze miért hinne bárki egy szökevénynek a titkosszolgálat főnökével szemben? Amúgy feltette már magának a kérdést, hogy a pisztolyom miként maradt a helyszínen, ha nálam volt és én meglógtam?

Leanne hosszasan bámult a férfira.

– Sokszor – bökte ki végül. – Charbonnier szerint maga elejtette menekülés közben. Mivel nem sikerült őt is megölnie, pánikba esett. Ha már felvetette, ki miért hinne magának, nem feledkezett meg valamiről?

Szutyok kérdő pózt vett fel, így Leanne-ra maradt a válaszadás:

– Az irodában volt biztonsági kamera. Az őrök szobájában levő számítógép rögzítette az eseményeket egy memóriachipre, aminek lába kelt. A rajta levő felvétel mindent tisztázna. Nem tud róla valamit?

Szutyok gondolkodás nélkül nemet intett. Leanne nem rejtette véka alá a csalódottságát. Nem derült ki, hogy azért nem, mert nem volt nála az említett eszköz vagy, mert akkora volt a csalódása, hogy nem fért volna el alatta.

– Ez esetben folytassuk a tegnap este megkötött egyezség szerint! – utasította Szutyokot a munkaadók száraz stílusában. – Ha megjött a ruhája, indulunk a városba. Maga lesz az idegenvezetőm és a testőröm. – Ismét hirtelen váltott hangnemet, amivel a frászt hozta az emberre: – Azt azért tudnia kell, Philippe, hogy a szeleburdi pocok azóta sem választott másik hőst magának. Én… – akadt meg elbizonytalanodva. – Én még nem tudom, ki a hősöm.

Felhörpintette a kávét, ami a vajtól furcsa ízt kapott. Elhúzott szájjal indult a hálószoba felé, hogy átöltözzön az említett programhoz.

3.

Másnap az első kopogtató ismét a szobapincér volt. Reggelit hozott, de innentől semmi sem hasonlított az előző napra. Többek között egy letakart tányér is feküdt az általa betolt étkezőkocsin. Jól ki lehetett venni a fehér kendő alá rejtett pisztoly körvonalát.

A pincér csak Szutyok tekintetét követve vette észre az amatőr hibát, amit vétett. Az álcsúcsát érő jobbhorog félbeszakította a felismerést. Ájultan bukott alá pár méterrel odébb. Szutyok felmarkolta a pisztolyt, majd megrohamozta a hálószobát. Leanne nem tartózkodott ott és a memóriachipnek szintén lába kelt.

Mivel a zokni szár titka lelepleződött, Szutyok úgy gondolta, a chip a legegyszerűbb helyen lesz a legnagyobb biztonságban.

Belecsúsztatta a női köntös zsebébe, amit akkor éppen viselt. Ezek szerint Leanne mégis megtalálta. Milyen furfangos teremtés! Szutyok csikorgatta a fogát. Nem bírt eligazodni ezen a nőn. Most ellene van vagy szereti?

A sors úgy döntött, tovább bonyolítja a kérdést. Megcsörrent a telefon a nappaliban. Szutyok odasietett és felvette.

– Meneküljön! – hallotta Leanne hangját a vonalbontó kattanás előtt.

A második kopogtató kilétére nem derült fény. Szutyok nekifutásból vetette át magát az erkély korlátján. Golyó fütyült a háta mögött.

Hangtompítós fegyverből származhatott, mert csak puffanást lehetett hallani. Szerencsére kidolgozott menekülési tervet őrzött a fejében, amióta először belépett a lakosztályba. A jó ügynök mindig azzal kezd.

Elkapta a falból két emelet között kiálló zászlórudat, arról lendült be az eggyel lejjebbi erkélyre. Onnan kiterített békaként vetődött a hotel bejárata fölé kifeszített vászon előtetőre. Annak állványzatáról lelógva már csak két méterre volt a lába a talajtól. Lehuppant. A produkció, melynek keretében nem egész fél perc alatt jutott le a harmadikról a földszintre, nagy sikert és hasonló értetlenséget okozott az ott tartózkodók körében.

– Elromlott a lift? – szólt oda nekik futtában.

4.

Szutyok visszatért a Doboz negyedbe, ahol azonmód szóváltásba keveredett néhány önkéntes lakásfoglalóval. Ráadásul a rosszul elsült szerelmi kaland morcossá tette. A fickók azt hitték, hárman fölényben vannak. Örökre titokban tartották tévedésük csúfos történetét.

Amikor a csatazaj elült, az alkoholban pácolt hangszalag támogatólag szólalt fel:

– Én figyelmeztettem őket, hogy bármikor visszajöhet a tulaj. Egy ilyen csicsás lakást nem hagy csak úgy itt az ember.

– Ja – dörrent a másik szomszéd. – Szutyok csak egy napja lett köd, oszt mán foglalóznak. Nem vették le a marhák, hogy senki más se. Lógikázzanak mán kicsit!

Szutyok a következő két napban a lakása tetején lebzselt. Nem szándékozott menekülni.

A szerelemtől sérült fiatalok nagyon bolondok tudnak lenni. Képesek eldobni akár az életüket is, bár az eset nem volt egyértelmű. Ha Leanne átadta a chipet Charbonnier-nek, már jönnie kellett volna a titkosszolgálatnak vagy legalább egy bérgyilkosnak!

Leanne Dubois megjelenése a Doboz negyedben talán ellent mondott a józanésznek, de Szutyok óhajának egyáltalán nem. Elismerően füttyentett, mihelyt meglátta a nőt. Úgy tett, mintha számított volna az érkezésére. Leanne örömmel fogadta a meghívást, így hamarosan letelepedett a férfi mellé. Percekig gyönyörködtek a kartondobozok csendéletében.

Egyszer csak Leanne Szutyokhoz fordult:

– Szabad vagy Philippe. – Most tegeződött először. Érezhető változás állt be a viselkedésében, mintha egy válaszfal omlott volna le közöttük. A boldog végkifejlet azonban nem magyarázta meg önmagát.

– Hogyan? – vágott Szutyok értetlen arcot.

Leanne elismerően csücsörített az ajkaival:

– Gratulálok! Merész ötlet volt a köntösömbe rejteni a chipet. Sose találtam volna meg, ha nem ügyetlenkedek este. Vissza akartam akasztani a köntöst a szekrénybe, de lecsúszott a vállfáról. Amikor fölvettem a padlóról, a chip ott hevert alatta. Tá-dám!

Szutyok igyekezett titkolni a bosszúságát, inkább tovább érdeklődött:

– Hogyhogy te vagy itt és nem a fogdmegek?

– Nem vagyok még olyan profi ügynök, mint te meg apám volt, de azért hülye sem!

Na, tessék, megint ez a kettősség! Szutyok nem tudta eldönteni Leanne kijelentéséből, hogy szerénykedik vagy büszkélkedik.

– Okos vagy és jó ügynök – szögezte le. Biztos, ami biztos.

Leanne nem vett tudomást a dicséretről:

– Ez a chip dolog nem fért a fejembe az első pillanattól kezdve. Charbonnier miért akarta annyira megkaparintani? Téged a nélkül is elítéltek volna. Ráadásul, ha azért loptad el a chipet, mert az terhelő bizonyíték ellened, akkor nyilván egyből megsemmisítetted. Nem? Miért volt Charbonnier mégis meggyőződve arról, hogy a chip sértetlen?

Hatásszünetet tartott. Szutyok tudta, hogy a kérdés költői. Nem illett lelőni a poént.

– Erre csak egy magyarázat van – folytatta lendületesen Leanne –, hogy hazudott. Nem vagy bűnös, tehát semmi okod megszabadulni a chiptől. Mikor hajnalban kisurrantam a hotelból, felhívtam Charbonnier-t, hogy nálam van, amit kért. Furcsán reagált meg szálak elvarrásáról zagyvált. Erősködött, hogy azonnal vigyem el neki. Ne menjek sehova! Mint aki nagyon nem akarja, hogy lássam, ami rajta van. Ettől rossz előérzetem támadt, azért telefonáltam neked, hogy menekülj.

– A rossz előérzeted jó volt – szúrta közbe Szutyok. Jaj, újabb kettősség!

Leanne váratlanul elkomorodott.

– Két férfit szerettem eddig életemben. Nem akartam a másodikat is elveszíteni. – Ezen mélázott néhány pillanatig, majd a szokásos hirtelen váltással visszatért a történethez: – Utána elmentem egy video boltba és megnéztem a felvételt.

Összeakadt a tekintetük. Szutyok elhúzta a száját:

– Szóval láttad?

Leanne szemében ezúttal őszinte rajongás csillogott.

– Feláldoztad magad az apám becsületéért. Igaz Philippe? – Megremegett a hangja a meghatottságtól. – A szeleburdi pocok jól választott hőst. Már én is tudom. Azért nem hoztad nyilvánosságra a felvételt, ami téged tisztázott volna, mert akkor kiderül apám bűnössége.

Szutyok csöndesen hozzáfűzte:

– Nem csak Jason emlékét mocskoltam volna be. A kislánya jövőjét is tönkretettem volna. Ő nem volt gonosz ember, Leanne. Anyád halála után mindent meg akart adni neked. Nem törődött az adósságokkal. Az igazi baj akkor történt, amikor szerencsejátékra adta a fejét, hogy pénzt szerezzen. Eleinte sikerült, aztán fordult a kocka. Charbonnier mindent megtudott. Azzal tartotta sakkban, hogy ha kirúgja az ügynökségtől és az ügyei napfényre kerülnek, akkor a gyámügy elvesz téged tőle. Hogy ki adott megbízást az attasé likvidálására és miért, arról fogalmam sincs.

– De akkor is. A te pisztolyodat használta a gyilkossághoz – szégyenkezett Leanne.

– Igen – ismerte el Szutyok. – A múltkor mesélt történet részben igaz volt. Charbonnier tényleg elkérte a pisztolyomat, aztán odaadta Jasonnak, ahogy a felvételen is láthattad.

Leanne levonta a végkövetkeztetést:

– Életfogytiglan börtönbe kerültél volna, ha ők ketten ellened vallanak. Hogy tehet ilyet az ember a barátjával? Szégyenkezem apám helyett.

Szutyok megint a volt társa védelmére kelt:

– De amikor Charbonnier rám lőtt, mégis elém vetette magát. Meghalt értem. A likvidálásom valószínűleg nem szerepelt kettejük megállapodásában. Jason nem egyezett volna bele. Charbonnier nyilván becsapta. Úgy gondolta, sokkal egyszerűbb lesz rám kenni a gyilkosságot, ha nem tudok védekezni. Az pedig, hogy lelő, teljesen jogos lett volna részéről a vallomása fényében. Nem számított Jason önfeláldozására.

Leanne magasba emelte a mutatóujját:

– Utánajártam a fegyverszakértői véleménynek. Tényleg meghamisították. És itt a magyarázat arra, hogy Charbonnier miért a saját pisztolyával lőtte le apámat. Mert eredetileg te voltál a célpont és rád nyilván nem lőhetett a te fegyvereddel.

– Úgy van. Ez felborította a terveit. Meg kellett hamisítania a fegyverszakértői véleményt, hogy Jason halálát is rám kenhesse. Aztán érte még egy kellemetlen meglepetés, amikor nem találta a biztonsági kamera felvételét rögzítő chipet a helyén. Nem tudta eltűntetni az egyetlen ellene szóló bizonyítékot. Én is jól bekavartam neki – vigyorgott Szutyok kárörvendően.

Leanne visszamosolygott és megjegyezte:

– Miután megtudtam az igazat, feljelentettem Charbonnier-t. Természetesen megkerültem a szolgálati utat. Még aznap letartóztatták. A vizsgálat sokáig fog tartani, de az ellened kiadott körözést visszavonták. Szabadlábon tanúskodhatsz, de haza kéne jönnöd velem.

– Veled? – hangsúlyozta ki a szót Szutyok, de Leanne nem hátrált meg:

– Velem, ha nem bánod.

Szutyok megjátszott közömbösséggel rántott vállat:

– Ha már ennyi ideig kitartottál mellettem, megérdemled. – A végén csak elnevette magát.

Az ügy hivatalos része ezzel lezáródott, míg a magán része most kezdődött csak igazán. A két fiatal vég nélkül társalgott mindenféléről a láda tetején. Közben leszállt az est. A szomszédok elmesélése szerint időnként hosszú csönd támadt köztük. Olyankor azt hitték, a szerelmesek végre elbóbiskoltak, mégis mindig újra kezdődött a duruzsolás.

Hajnaltájt Leanne kikérte a kartondobozok véleményét, ha már úgy is hallottak minden szót, hogy jó ötletnek tartanák-e, ha ők ketten együtt vágnának bele egy új életbe valahol a világban. A kérdés széleskörű vitát váltott ki az érintettekből, ami talán még ma is tartana, ha az ifjú pár nem utazik vissza Franciaországba másnap.