A történet a Tervezd meg az életed! pályázatunkra érkezett.

Volt egy pillanat, amikor először megértettem, hogy minden összefügg. Egy gyermekkori délutánon, amikor a napfény megtört a háztetőkön, és a levegő rezdülésein át látszott, ahogy az ember, a természet és a gép ugyanannak a dallamnak külön szólamai. Talán ekkor kezdtem el hinni abban, hogy a világ nem csupán lakóhelyünk, hanem közös felelősségünk is.

A családom története vasból, betonból és tudásból épült. Mérnökök nemzedékei éltek előttem – anyám statikus szerkezetei, apám útjai és vasútjai, nagyszüleim malmai és gépei mind-mind a világ rendjéről meséltek. De én nemcsak építeni akartam, hanem megérteni az anyag mögött rejlő életet, a természet türelmes, de szigorú egyensúlyát.

Így lettem környezetmérnök hallgató az Óbudai Egyetemen, ahol megtanultam, hogy a fenntarthatóság nem egy távoli cél, hanem egyénre formálható gondolkodásmód. Bár manapság a „zöld” címszó alatt az aktivisták elhasználták ezt a kifejezést, ahogyan a fenntartható fejlődést is. Kérdésessé vált számomra, hogy valóban fejlődésnek lehet-e nevezni azt, amerre a társadalom tart. A Lean Six Sigma elv tanított meg arra, hogy a hatékonyság nem pusztán számokban mérhető, hanem abban is, mennyit hagyunk hátra magunk után.

A vállalat csarnokaiban töltött idő alatt pedig megtapasztaltam, hogy a biztonság nem szabályok gyűjteménye, hanem a másik ember iránti tisztelet – amikor tudod, hogy a munkád végén valaki épségben tér haza.

Az évek során egyre inkább vágytam arra, hogy az emberi és a szakmai világ között hidat építsek. Az Integrált Tudományok Szakkollégiumának elnökeként megértettem, milyen erő lakozik a közösségben; demonstrátorként pedig azt, hogy a tudás akkor válik igazzá, ha megosztjuk. A cserkészet megtanított szolgálni, a padel-tenisz oktatás pedig kitartásra – mert a mozdulat és az elhivatottság között ugyanaz a ritmus dobog. De nem csak a laborban és a pályán találtam otthonra.

Hat éve írok verseket és novellákat, három önálló kötetem már napvilágot látott, és a negyediket 2025-ben szeretném kiadni. A költészet számomra nem menekülés, hanem visszatérés – a világ értelmezése szavakban, ahol a mérnöki precizitás találkozik az érzelmek finom geometriájával. Ahogyan a természetben sincs felesleges részlet, úgy egy versben sincs fölösleges szó: mindennek célja, ritmusa és jelentése van.

A sport, a tenisz is ehhez a fegyelemhez köt. Tizenegy éve játszom, és két éve csapatban versenyszerűen. Az érmek és a kupa nem a győzelemről, hanem a folytonos újrakezdésről szólnak – arról, hogy az ember minden nap szembenéz önmagával, és megtanulni újra hinni a mozdulatban. A sport megtanított arra, hogy a legnagyobb eredmény nem az, amit elérünk, hanem amit közben önmagunkból megértünk.

Most, mindössze 22 évesen, amikor előre tekintek, az álmaim nem elvont célok, hanem egy élet ívének folytatásai. Az ESG-től a munkavédelmi és hulladékgazdálkodási képzéseken át a PhD-ig és a tanárságig – minden lépcső ugyanabba az irányba vezet: hogy megértsem, hogyan válhat a tudás szolgálattá. Találó az az angol kifejezés, az „applied science” vagyis alkalmazott tudományok. Úgy gondolom abban rejlik a jövő, hogy a következő generáció nemzedékeit olyan emberek tanítsák, akik az iparnak is aktív résztvevői (munkavállalói vagy munkaadói) és valós gyakorlatban szerzett tapasztalatot biztosítanak számukra az elméleti tudásanyaggal párhuzamosan.

Éppen ezért a tervem, hogy egy napon egy saját névvel fémjelzett tanácsadó cég, Környezetvédelmi Tanácsadó Kft. is megszülessen, ahol a mérnöki gondolkodás és az emberi felelősség egy tőről fakad. Szeretném felkarolni a tanítás során ígéretesnek ítélt növendékeket és akár ebben a saját cég adta pozícióban gyakorlati lehetőségeket biztosítani. Hosszú út áll még előttem, az élet megpróbáltatásokat sodor majd elém. Nem az a kérdés, hogy mikor, mennyit vagy miért. A lényeg, hogy hogyan tudok helyt állni és elég kitartó, vagy karizmatikus vagyok-e a mindenkori kitűzött célom eléréséhez.

Hiszem, hogy az élet nem egyenes vonal, hanem körforgás. A tanulás, a munka, a költészet, a sport, a kudarc és a siker mind ugyanabba a folyóba torkollanak. És ha egyszer majd visszanézek, nem azt szeretném látni, hány címet szereztem, hanem azt, hogy mennyi embert, gondolatot és értéket hagytam magam után.

Mert a körforgásban az a legszebb, hogy soha nem zárul le – csak átalakul, tovább áramlik, és életet ad valami újnak.

Mottóm: „Nem építek világokat – csak segítek, hogy tisztábban lássuk a már létezőt.”