Som az éltető parton él, Vác városállamban. A vizet, mely karnyújtásnyira hömpölyög tőle, egykor Dunának nevezték, manapság csak Folyónak, vagy gúnyosan Magyar Nílusnak: barnán habzó áradat, mely bárkák ropogásától és savszúnyogok zümmögésétől visszhangzik.

Som kedvenc elfoglaltsága az, hogy a barátaival ücsörög a félig elsüllyedt mólón, és a régi kor után áhítozik, melyet sose látott. Közben a déd- és ükszüleik nemzedékeit ócsárolják, mert ezt lesték el otthon: elvégre a Bukás az ősök hibája, ezen elvre épült az összes partmenti állam.

– Fura népek lehettek – dünnyögi Agád, aki nemrég csapódott a bandájukhoz. – Azt hitték, jóllakunk majd a porral, vagy mi?

Som bólogat, vörös haja a szemébe csúszik.

– Fel se fogom, mi járhatott a fejükben.

– Akár megkérdezhetjük – veti fel a nyakigláb Keve, aki matróznak készül, hogy egy nap elköltözhessen, messze északra, ahol a mesék szerint akad még erdő. – Ott él az a vénséges vénség a város szélén, tudjátok, a bádogkerítés mögött. Ő biztos tudja, mi járt a régiek fejében. Hisz találkozott velük.

– A neve Ősz – mondja Som. – Apa szerint kétszáz éves, mert az ősök gépei tartósították a szerveit.

– Undi – fintorog Agád. Elővesz egy doboz sült sáskát a dzsekijéből, és megkínálja őket. – Annak a komának a gondolatától is kiráz a hideg!

Som megköszörüli a torkát, majd így szól:

– Márpedig én bekopogok hozzá.

A többiek elkerekedett szemmel néznek rá, de ő kihúzza magát. A minap múlt tizenkettő, itt az idő belevágni egy kalandba. Még a sáskából se kér, int a barátainak, és nekivág Vác sűrűjének.

Bő órába telik átszelni a várost: a Csencselő-csatorna mentén özönlik a tömeg, méhdrónok felhője zsong. Som csak most fogja fel, mire készül. Gombócot érez a torkában.

Ősz háza egy dombtetőn gubbaszt, körülötte bádogkerítés terpeszkedik. Tanya ez, az egyik utolsó. Ahogy Som felhág a dombra, csitul a Folyó zsivaja. Innen rálát a távoli sivatagra is: a partvidék barna anyajegyként tapad a horizont halvány, löszös dűnéire.

Nyel egyet, hogy elmúljon a gombócérzés, és belöki a kerítés kapuját. Nyikorgás hangzik, veséig hatoló – Som el is dörmög egy káromkodást a serkenő bajsza alatt, de most már nem állhat meg.

Szűk, bádogelemekből emelt folyosó tárul fel előtte. Szinte fojtogató. Szemközt ott gubbaszt a ház ajtaja, és Som megindul felé. Egy lépés, kettő. Csikorogva múlnak a másodpercek.

Már kopogásra lendül a keze, amikor Ősz szélesre tárja az ajtót. A kezében szórófejes flakont szorongat.

– Hát te? – Felvonja dús szemöldökét. – Ki vagy?

– Én… – aztán csak úgy kibukik Somból: hogy már most, kamaszként emészti az aggodalom, hogy fakul a partvidék, hogy nem érti, miért nem gondoltak rá az ősei.

– Miért, te gondolsz a később jövőkre? – szegezi neki a kérdést az öreg.

Som elpirul.

– De már nincs miért. Elkéstünk.

– Hisz itt állsz előttem, búsulhatsz, sáskát csócsálhatsz, meg amit csak megterem a Magyar Nílus. Miért hibáztatod az őseidet, ha ugyanúgy a lábadat lógatod, mint ők? – Ősz sóhajt. – Jer utánam.

Som a küszöbön toporog.

– Azért jöttél, hogy a szememre hányd a nemzedéked sérelmét, he? – Ősz szélesre tárja az ajtót. – Akkor hadd mutassam meg, miért mégse kesergéssel töltöm a napot.

Som nagy levegőt vesz, és követi Őszt a zsúfolt házon át. Kémcsöveket és kaspókat kerülgetnek, a sarokban ibolyafényű lámpa pislákol. Odakint, a hátsó udvaron üvegházak sorakoznak: némelyik akkora, mint egy kutyaól, egy másik nagyobb, mint Ősz tulajdon otthona. Fákat rejtenek, cserjét, virágot, Som érzi az illatukat. Odébb, a szabad ég alatt paprika terem, méh döngicsél – ezúttal igazi. Som eltátja a száját. Hát ezt takarta a bádogkerítés.

– Ha eljő a nap, szélnek eresztem őket, lebontom a kerítést. – Ősz végigsimít egy banánfa levelén. – Erdőt sarjasztok.

Som nem bírja megállni: odahajol egy virágágyáshoz, és mélyet szippant.

– Gyönyörű. Kár, hogy kiszárad majd a pusztán.

– És akkor nincs is értelme próbálkozni? Ha tudnád, mennyire hasonlítasz rájuk… – Ősz vizet spriccel a banánfára. – Ez a veteményes apró ugyan, mégis virágzik. Várja a holnapot. Hiszi, hogy lesz holnap. – Som felé nyújtja a flakont. – Te lehet lemondtál e vidékről, de én még nem.

Ahogy odalép Ősz mellé, Som megérzi a flakon súlyát a kezében.