Som az éltető parton él, Vác városállamban. A vizet, mely karnyújtásnyira hömpölyög tőle, egykor Dunának nevezték, manapság csak Folyónak, vagy gúnyosan Magyar Nílusnak: barnán habzó áradat, mely bárkák ropogásától és savszúnyogok zümmögésétől visszhangzik.
Som kedvenc elfoglaltsága az, hogy a barátaival ücsörög a félig elsüllyedt mólón, és a régi kor után áhítozik, melyet sose látott. Közben a déd- és ükszüleik nemzedékeit ócsárolják, mert ezt lesték el otthon: elvégre a Bukás az ősök hibája, ezen elvre épült az összes partmenti állam.
– Fura népek lehettek – dünnyögi Agád, aki nemrég csapódott a bandájukhoz. – Azt hitték, jóllakunk majd a porral, vagy mi?
Som bólogat, vörös haja a szemébe csúszik.
– Fel se fogom, mi járhatott a fejükben.
– Akár megkérdezhetjük – veti fel a nyakigláb Keve, aki matróznak készül, hogy egy nap elköltözhessen, messze északra, ahol a mesék szerint akad még erdő. – Ott él az a vénséges vénség a város szélén, tudjátok, a bádogkerítés mögött. Ő biztos tudja, mi járt a régiek fejében. Hisz találkozott velük.
– A neve Ősz – mondja Som. – Apa szerint kétszáz éves, mert az ősök gépei tartósították a szerveit.
– Undi – fintorog Agád. Elővesz egy doboz sült sáskát a dzsekijéből, és megkínálja őket. – Annak a komának a gondolatától is kiráz a hideg!
Som megköszörüli a torkát, majd így szól:
– Márpedig én bekopogok hozzá.
A többiek elkerekedett szemmel néznek rá, de ő kihúzza magát. A minap múlt tizenkettő, itt az idő belevágni egy kalandba. Még a sáskából se kér, int a barátainak, és nekivág Vác sűrűjének.
Bő órába telik átszelni a várost: a Csencselő-csatorna mentén özönlik a tömeg, méhdrónok felhője zsong. Som csak most fogja fel, mire készül. Gombócot érez a torkában.
Ősz háza egy dombtetőn gubbaszt, körülötte bádogkerítés terpeszkedik. Tanya ez, az egyik utolsó. Ahogy Som felhág a dombra, csitul a Folyó zsivaja. Innen rálát a távoli sivatagra is: a partvidék barna anyajegyként tapad a horizont halvány, löszös dűnéire.
Nyel egyet, hogy elmúljon a gombócérzés, és belöki a kerítés kapuját. Nyikorgás hangzik, veséig hatoló – Som el is dörmög egy káromkodást a serkenő bajsza alatt, de most már nem állhat meg.
Szűk, bádogelemekből emelt folyosó tárul fel előtte. Szinte fojtogató. Szemközt ott gubbaszt a ház ajtaja, és Som megindul felé. Egy lépés, kettő. Csikorogva múlnak a másodpercek.
Már kopogásra lendül a keze, amikor Ősz szélesre tárja az ajtót. A kezében szórófejes flakont szorongat.
– Hát te? – Felvonja dús szemöldökét. – Ki vagy?
– Én… – aztán csak úgy kibukik Somból: hogy már most, kamaszként emészti az aggodalom, hogy fakul a partvidék, hogy nem érti, miért nem gondoltak rá az ősei.
– Miért, te gondolsz a később jövőkre? – szegezi neki a kérdést az öreg.
Som elpirul.
– De már nincs miért. Elkéstünk.
– Hisz itt állsz előttem, búsulhatsz, sáskát csócsálhatsz, meg amit csak megterem a Magyar Nílus. Miért hibáztatod az őseidet, ha ugyanúgy a lábadat lógatod, mint ők? – Ősz sóhajt. – Jer utánam.
Som a küszöbön toporog.
– Azért jöttél, hogy a szememre hányd a nemzedéked sérelmét, he? – Ősz szélesre tárja az ajtót. – Akkor hadd mutassam meg, miért mégse kesergéssel töltöm a napot.
Som nagy levegőt vesz, és követi Őszt a zsúfolt házon át. Kémcsöveket és kaspókat kerülgetnek, a sarokban ibolyafényű lámpa pislákol. Odakint, a hátsó udvaron üvegházak sorakoznak: némelyik akkora, mint egy kutyaól, egy másik nagyobb, mint Ősz tulajdon otthona. Fákat rejtenek, cserjét, virágot, Som érzi az illatukat. Odébb, a szabad ég alatt paprika terem, méh döngicsél – ezúttal igazi. Som eltátja a száját. Hát ezt takarta a bádogkerítés.
– Ha eljő a nap, szélnek eresztem őket, lebontom a kerítést. – Ősz végigsimít egy banánfa levelén. – Erdőt sarjasztok.
Som nem bírja megállni: odahajol egy virágágyáshoz, és mélyet szippant.
– Gyönyörű. Kár, hogy kiszárad majd a pusztán.
– És akkor nincs is értelme próbálkozni? Ha tudnád, mennyire hasonlítasz rájuk… – Ősz vizet spriccel a banánfára. – Ez a veteményes apró ugyan, mégis virágzik. Várja a holnapot. Hiszi, hogy lesz holnap. – Som felé nyújtja a flakont. – Te lehet lemondtál e vidékről, de én még nem.
Ahogy odalép Ősz mellé, Som megérzi a flakon súlyát a kezében.

Írásaimban mindennapos dilemmákkal foglalkozom, melyeket elképzelt elemekkel nagyítok fel, ezért állnak közel hozzám a spekulatív műfajok. Novelláimat eddig több, mint húsz nyomtatott antológiában és magazinban publikálták, de online is olvasható több történetem. Jelenleg két fantasy regényen dolgozom: az egyik a kőkorszakban, a másik egy távoli, ősmagyarok lakta bolygón játszódik.

Jól felépített gondolat, de egy csattanónak, és egy apró váci utalásnak a Dunán kívül azért örültem volna. Mondjuk egy „az egykori alsóváros területén” vagy ott, ahol régen a „hétkápolna nevű ösvény húzódott”. Mindenesetre gyakorlottan kezeled a szavakat, viszont jelenidőt úgy hiszem, nem olvastam még azelőtt. Kicsit ki is billentett az elején, de mivel ez a jövőben történik majd egyszer meg, így végülis érthető volt a döntés.
Van egy novella, ami egyedi módon E/2 múltidőt használ, de valami zseniális módon. Mindenképp javaslom elolvasni, vagy megnézni (fent van YouTube-on is magyar felirattal): Andy Weir tollából „The Egg”
Köszönöm a hozzászólást! Teljesen jogos, valóban jól állt volna a szövegnek egy-két plusz ismerős, otthonos érzetet növelő utalás az egykori környékre. Csattanó helyett ugyanakkor direkt csak egy didaktikusabb gondolatot akartam felvázolni, egy általános jelenség leírását, nevesül, hogy az ember hajlamos felelősséget hárítani egy már erősen romló vagy elromlott szituáció közepette, ezzel tudtán kívül még tovább csorbítva az esélyeit.
Az említett Andy Weir-novella pedig az egyik kedvencem, filozófiai értelemben is közel áll hozzám.