A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Vannak dolgok, amik a lábunk előtt hevernek, majd kiszúrja a szemünket mégse vesszük észre, mert mi épp egy másik dolog után rohanunk, valami után, ami lehet nem is nekünk való.

Persze rájövünk, de mindig csak utólag, amikor már elment az a vonat.

Volt egy fiú, nevezzük Zolinak, (nem akarom, hogy magára ismerjen, ha olvassa) ez nem egy utólag már bánom dolog, csak azért jegyzem le, hogy Te, kedves fiatal olvasó, aki előtt még ott az egész élet, okulj belőle! Tudd, hogy minden az, aminek látszik, főleg akkor, ha ezt így is érzed (kivétel, ha kikapcsolod az érzéseidet).

Zolival egy önkéntes munkát végző szervezet ifjúsági csoportjában ismerkedtünk össze.

Fantasztikus közös élmények, együtt túrázások, zenélések, bulik voltak, akkori életem legszebb időszaka.

Épp megváltani készültem a világot és beértem azzal, hogy Zolival nagyon jókat lehetett beszélgetni.

Zoli mindenhol ott volt. Ezen néha csodálkoztam, nem tudtam, hogy minden érdekli, ami engem.

 Az is meglepett, hogy eljött velem olyan közegbe is, amiről tudtam, távol áll tőle.

Emlékszem azokra az estékre, amikor a jéghideg kápolnában ültünk a földön, ő mögöttem ült és a testével melegített. Volt, amikor harminc kilométert zarándokolt velem egy hegyre, majd a földön aludt, mert nem volt elég ágy a zarándokszálláson.

Egyszer még Budapestre is eljött úgy, hogy neki nem volt ülőhelye a buszon. Kilencszáz kilométeren át a földön ült a lábamnál és fejét az ölembe hajtotta.

Csórók voltunk, fiatalok, tele mindenféle érzésekkel, de én csak magammal foglalkoztam és nem nagyon értettem, miért lóg mindig velem. Hallgatta a terveimet, miszerint hamarosan Etiópiában leprásokat fogok ápolni, és nem nevetett ki.

Minden szerdán várt a Petőfi utca sarkán, eljött velem a kápolnába, este pedig meghívott teázni az „Almába” majd elkísért a buszhoz.

Másfél évig így ment. Aztán egyszer azt mondta: „Szerintem neked az lenne a legjobb, ha elmennél Magyarországra, ott boldog lehetnél.”

Nem értettem miért mondja. Boldog voltam, már amennyire boldog lehetett egy tizenhat éves Romániában a rendszerváltás idején.
Azóta harmincvalahány év telt el.

1995-ben elhagytam az országot.

Zolinak lett igaza, de nem azért, mert ő ezt javasolta, egyszerűen csak így alakult.

Mégis, ha eszembe jut, mintha beteljesült jóslat lett volna, vagy csak látott bennem valami, amiről nem tudtam, hogy van.

Akárhogy is alakult az életünk, nem volt soha senki körülöttem, akivel olyan jókat tudtam beszélgetni, mint vele. Amikor rájöttem miért volt mindig ott, ahol én, akkor már én nem voltam ott, ahol ő.

Elengedett…