A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

A nyár mindig máshogyan telik vidéken. A nap korábban kel, a madarak hangosabban énekelnek, és a poros utcákon minden egy kicsit lassabban történik. Tizenhárom éves voltam, amikor először éreztem azt, hogy valami történik bennem, amit nem tudok megmagyarázni – és az egész egy biciklivel kezdődött. Nem volt még okostelefonom, se WiFi-m, sőt, saját szobám se igazán. Egy kis erdélyi faluban nőttem fel, ahol reggel a tyúkok hangjára ébredtünk, este meg a csillagokat néztük a kapu előtt ülve. A szünidő ott nem sorozatnézést jelentett, hanem kukoricát morzsolni, csipkebogyót szedni, és biciklizni naphosszat – ha épp nem kellett segíteni a ház körül. De azon a nyáron valami más is történt.

“Ő” – akit mai napig csak “a fiúként” emlegetek magamban, a nagyszüleihez jött nyaralni. Egy fejjel magasabb volt nálam, mindig kissé kócos, mintha sosem fésülködne, és olyan mosolya volt, amit nem lehetett nem észrevenni. Az első napon, amikor megláttam, épp a patakparton gördeszkázott – amire a faluban addig még senki sem vállalkozott. Én meg, mint a villám, belehajtottam a biciklimmel, mert a kanyarban nem figyeltem. Egy pillanat alatt a földön találtam magamat, ő pedig ott állt fölöttem, kezét nyújtva, és nevetett.

– A reflexeid még fejlődnek, ugye? – mondta, és én akkor úgy éreztem, hogy megsülök, de nem a naptól.

Aztán egy hétig kerültem. Ha megláttam, elfordultam. Ha ott volt a bolt előtt, inkább megvártam, míg elmegy. Egyszer még a focipályáról is visszafordultam, mert ott ült a lelátón. Mégis, valahogy mindig úgy alakult, hogy összefuttunk. A boltban, a hídnál, a buszmegálló mellett. Mintha szándékosan lenne ott.

Egy szombat délután aztán nem volt több menekvés. A patakparton üldögéltem, amikor mellém gurult a biciklijével.

– Figyelj… lenne kedved kitekerni a tóhoz? A nagytatám mondta, hogy szép hely. És… ha már majdnem elütöttél, úgy érzem, tartozol egy kis kárpótlással.

Elnevettem magam. Ott dőlt el minden.

Onnantól kezdve minden délután együtt tekertünk. Volt, hogy a tóhoz mentünk, máskor csak úgy mentünk, amerre az út vitt. Volt egy kis domb a falu mellett, ahol mindig megálltunk, lefeküdtünk a fűbe, és csak néztük az eget. Mesélt az iskolájáról, arról, hogy szereti a sci-fit, utálja a matekot, és egyszer el akar menni Japánba. Én meg arról, hogy néha félek attól, hogy soha nem jutok ki a faluból.

– Nem kell messzire menni ahhoz, hogy érdekes legyen az élet – mondta egyszer, miközben a felhőket bámulta. – Csak nyitott szemmel kell élni. Te például figyelsz. A legtöbb ember nem figyel.

Nem tudtam mit mondjak. Csak néztem, ahogy a haja belelóg a szemébe, és azon gondolkodtam, vajon milyen lenne megfogni a kezét. De nem mertem. Ő se tette.

Egy nap eleredt az eső. Az erdőszélén voltunk, messze a falutól. Próbáltunk hazaindulni, de olyan zuhé lett, hogy be kellett bújnunk egy elhagyott pajtába. Két kismacska nyávogott bent, nedves szalma illata volt, és én vacogtam. A kabátját rám terítette, aztán mellém ült. Nem szóltunk, csak néztük az esőt. A világ kicsit megállt ott, abban a pillanatban.

– Tudod, te vagy az első barátom, akivel nem unatkozom – szólalt meg halkan. – Még úgy sem, hogy egyetlen filmről sem hallottál, amit szeretek.

– Te meg az első fiú, akit nem utálok – vágtam rá, mire mindketten nevettünk.

Aznap este anyám majdnem rendőrt hívott, mert későn értünk haza. Kaptam is rendesen, de valahol mélyen boldog voltam. Olyan boldog, amilyen csak egy tizenhárom éves lehet, aki először érzi azt, hogy fontos valakinek.

A következő napokban még többször kimentünk a tóhoz. Néha csak beszélgettünk, máskor versenyeztünk a lejtőn lefelé, néha csak feküdtünk egymás mellett a parton. A keze néha megérintette az enyémet – soha nem fogta meg, de az érintés is elég volt. Valahogy több volt benne, mint ezer szóban.

Augusztus végén el kellett mennie. A nagyszülei udvarán állt, a csomagjaival. Én meg ott, a biciklimmel, mint mindig.

– Jövőre találkozunk – mondta. Aztán elment.

De nem találkoztunk. Következő nyáron nem jött vissza. A nagymamája azt mondta, a családjuk elköltözött. Külföldre. Semmi más infót nem tudtam meg. Akkor még nem volt Instagram, nem volt profilkép, nem volt név, amit keresni lehetett. Csak emlékek. Egy hang, egy mosoly, egy nyári eső illata.

Évekkel később is sokszor gondoltam rá. A tóparti fűre. A pajtára. Arra az érzésre, amikor az ember szíve nem fér el a mellkasában, és nem érti, miért. Ma már tudom, mi volt az: az első szerelem. Tiszta, gyermeki, és teljesen őszinte.

Nem tartott örökké. Nem lett belőle nagy történet. De nem is kellett. Elég volt annyi, hogy megtörtént. Mert az az egy nyár megtanított hinni. Hinni abban, hogy valaki egyszer úgy nézhet rád, ahogy te még soha senkire. Hogy egy biciklitúra is lehet varázslat. Hogy nem kell nagy dolgokat álmodni ahhoz, hogy igazán élni tudjunk.