A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Az első hajfestésem nem azért lett katasztrófa, mert bénán csináltam. Azért lett katasztrófa, mert pontosan azt kaptam, amit kértem – csak épp kiderült, hogy fogalmam sincs, mit is akarok valójában.

A kilencvenes éveknek más volt a szaga. A nyári délutánokban a panelházak között felmelegedett aszfalt gőze összekeveredett a frissen nyírt fű nyirkos illatával, a szomszéd konyhájából kiszökő rántott hús fémes szagával és a walkmanekből kiszivárgó tinipopszámokkal. Nem kellett sok ahhoz, hogy az ember megérezze: a levegőben ott lüktet valami… lehetőség.

Tizenévesen nem a valóságra vágytunk, hanem arra, hogy valami „nagy” történjen velünk. Egy gesztusra, egy változásra, ami kimozdít a hétköznapi unalomból, és ami talán azt jelenti: most már felnőtt vagy. Akkoriban a drogériák polcain akkora volt a választék, mint az iskolai menza heti menüje: volt barna, fekete, és az a bizonyos vörös, ami nem egyszerűen szín volt, hanem titkos kód. Egy üzenet: „Nem vagyok többé kislány.”

Ma a fiatalok bármikor lecserélhetik a stílusukat: tetoválás, piercing, extrém hajszínek, sminktrendek, ruhamárkák – a választék végtelen. Mi viszont úgy éltünk, hogy a legnagyobb lázadásunk egy rosszul sikerült hajfestésben csúcsosodhatott ki. Egy árnyalatnyi vörös vagy fekete a hajban akkoriban akkora ügy volt, mint ma egy teljes stílusváltás. Az önkifejezésünk egy doboz hajfesték színskálájára korlátozódott, és még az is forradalomnak számított.

Ha akkoriban valaki bevállalta azt a bizonyos vöröset, az nemcsak egy hajszín volt, hanem egy titkos, személyes forradalom.
A vörös haj azoknak a lányoknak állt jól, akik nem féltek a folyosó közepén menni. Akik nem lesütött szemmel köszöntek a fiúknak, hanem hátra csapták a fejüket, és nevettek. Ők voltak a saját korosztályunk szupersztárjai – pedig csak tizedikesek voltak, ezt mi akkor úgy mondtuk, hogy a középiskola második osztályába jártak.

Én szőke voltam. Nem a magazinok „kaliforniai napszőke” módjára, hanem magyar, kissé hamvas, kicsit semmi különös módon. A vörös után vágyakoztam, de ez olyan volt, mint egy külföldi út, amiről tudod, hogy létezik, csak éppen nincs rá jegyed.

Aztán egy napon megvettem a jegyet.

A dobozon „Rézvörös” állt. Már akkor is tudtam, hogy a színek ritkán úgy jönnek ki, mint a képen, de nem számított. A képzeletben ott álltam másnap az iskola folyosóján, a hajam lángolt, a szemem csillogott, és mindenki látta: itt valami megváltozott.

A festék szaga azonnal belém égett: erős, vegyszeres, kicsit édeskés. Nekem mégis a szabadság illata volt. Anyám kopott törölközőjével a vállamon, remegő kézzel kevertem ki a masszát. Nem volt YouTube tutorial, nem volt TikTok „10 hajfestési hiba, amit sose kövess el” listája. Csak a barátnőim félfülre hallott tippjei és az Ifjúsági Magazin kétoldalas, kétes megbízhatóságú útmutatója.

Amikor a kádban lefolyt a narancssárga víz, még reménykedtem. Aztán felnéztem a tükörbe, és ott állt egy répaszín hajú, ijedt kamasz. Az volt az első pillanat, amikor tényleg úgy éreztem: „Ez nem én vagyok.”

A szüleim reakciója tanítani való volt. Anyu a homlokát masszírozta, mint aki épp most próbálja kitalálni, hogy hogyan lehetne visszafordítani az időt pár órával.

– Mit szólnak majd az iskolában? – kérdezte. – És a szomszédok?

(A szomszédok nyilván az ENSZ Biztonsági Tanácsával egyenértékű fontosságú tényezők voltak a kilencvenes években.)

Apám viszont cselekedett. Ő lett az éjszakai hajmentő brigád vezetője. Sampon, szódabikarbóna, citromlé. Még az ecetes öblítésig is eljutottunk, eredménytelenül. A fürdőszoba párás ablakán túl hallottam anyu ideges lépteit, mint aki a házban körözve keresi a választ: „Hol rontottuk el?”

Másnap az iskolában a fiúk vihogtak, a lányok összesúgtak, és a legjobb barátnőm, Kata, csak ennyit mondott:

– Bátor vagy. Én nem mertem volna.

Az a mondat egyszerre volt ölelés és pofon. Addig azt hittem, a bátorság valami szép, fényes dolog. Most megtudtam, hogy lehet sütőtök színű is.

Hetekig éltem így. Először próbáltam eltakarni – copf, kendő, sapka. Aztán egyszer csak rájöttem: minél inkább rejtegetem, annál jobban uralkodik rajtam. Lassan elkezdtem úgy beszélni róla, mintha vicces lenne. Mintha szándékosan csináltam volna. És ahogy kimondtam, hogy „Igen, ilyen lett”, valami felszabadult bennem.

Az ember nem így képzeli a lelki érést. Azt hisszük, nagy pillanatokban érkezik: érettségin, diplománál, első lakáskulcs átvételekor. De néha egy tizenhat éves lány fürdőszobájában, hajfestékszagban kezdődik, amikor rájössz: a világ nem dől össze, ha nem vagy tökéletes.
A répaszín lassan kikopott, de az érzés megmaradt. Hogy a szépség nem a hibátlanságból, hanem az elfogadásból fakad. Hogy a hibáid – akár narancssárga, akár más színű – valójában történetek, amelyek rólad szólnak. És hogy minden történetben te vagy a főszereplő, még akkor is, ha néha azt kívánnád, bárcsak statisztaként bujkálhatnál a háttérben.

Eltelt harminc év. A hajam már rég más színű. A világ gyorsabb lett, harsányabb, mindenki retusált. De pár hete – egy impulzusvásárlásnak köszönhetően – újra hajfestéket vettem. A dobozon ott a fotó: csillogó, ragyogó árnyalat. A végeredmény? Ismét… nos, kreatívan eltért az ígérettől.

Néztem magam a tükörben. Először nevettem. Aztán halkan, magamban megköszöntem annak a tizenhat éves lánynak, hogy akkor, répaszín hajjal megtanított: lehet élni úgy is, hogy nem minden pont úgy alakul, ahogy tervezted.

Mert a hajad színe kifakul, de a bátorság, amivel viselted – az örökre megmarad.

És egyszer, amikor már azt hiszed, mindent tudsz magadról, az élet újrakever egy árnyalatot, hogy emlékeztessen: még mindig van benned valami, amit érdemes felfedezni.

Ma már talán senki sem háborodik fel egy lángvörös vagy rikító narancs haj láttán, ahogy nekünk, a ’90-es évek tizenéves lányainak, egykor szívdobbanást és ijedtséget okozott. A világ kitárult, a lehetőségek végtelenek, és a határok, amelyeket egyszer óvatosan körbejártunk, ma már mosolyogva tovatűntek. És mégis… van valamiféle varázslat abban, ha merünk kilépni a megszokottból, ha hagyjuk, hogy a kezünk hibát kövessen el, és színt vigyen az életbe.

Egy elrontott hajfestés – mely hajdanán kínos kudarc vagy titkos bátorságpróba volt – ma is kapu lehet: kapu a saját sebezhetőségünk, a humorunk és a szabadságunk felé. Mert a bátorság, az önkifejezés és az önmagunk iránti szeretet nem kopik el az idővel. Minden új árnyalat, minden váratlan tónus lehetőség arra, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz, hogy megszeressük a tükörből visszanéző lányt vagy nőt – hibákkal, bizonytalanságokkal, de egyre élőbb, teljesebb életben.

És talán éppen ezek a „hibák”, ezek a kis, szokatlan színű kalandok tanítanak meg legjobban arra, hogy milyen felszabadító igazán merésznek lenni, önmagunkat kifejezni, és szeretni azt, aki vagyunk. Hogy néha nem a tökéletesség, hanem a próbálkozás, a nevetés, a váratlan, élénk színek adják a legmélyebb tapasztalást. Hogy érdemes átélni minden kísérletet, minden vakmerő tónust – mert ezekből a kis bátorságokból épül fel a lelkünk, és ezek maradnak velünk örökre.