A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

A hőség szinte vibrált a levegőben azon a délutánon. A falusi ház ablakai tárva-nyitva álltak, de a levegő mozdulatlan volt, mintha maga is elszundított volna a nyári csendben. A nagymama a hűvös, elsötétített szobában feküdt a díványon, és a déli híradót nézte. A tévé tompán duruzsolt, a képernyő kékes fénye meg-megvillant az árnyékos falon. Odabent hűs volt és csendes, csak a bemondó hangja úszott ki az ajtórésen.

Odakint, a nyári konyhában a sparhelten lassan rotyogott valami. Talán lecsó, talán bableves – az illat nehezen szétválasztható emlékekből állt össze. Paprika, paradicsom, forró vas, egy kis füst. A sparhelt melege kijutott az udvarra is, mégis megvolt a maga nyugodt ritmusa. Nem sietett semmi, az ebéd elkészül majd, amikor készen lesz.

A nagyapa a műhelyben matatott. Odaát, a kis különálló épületben mindig szerszám- és gépzsírillat lebegett. Kattant egy kalapács, nyikordult egy satu, és néha morgás hallatszott, ha valami megmakacsolta magát. Az ő világa fémes és pontos volt, de mégsem sietett ő sem sehova. A nyár megengedte ezt.

Az udvaron tyúkok kapirgáltak a porban, nagyokat csípve a földből. Egy-egy halk kotkodácsolás törte meg a csendet, máskor meg csak a szárnyuk verődött össze hirtelen, amikor összevesztek egy félig eltemetett bogáron.

Hét éves voltam. Első osztályt épp befejeztem, már tudtam olvasni, de nem volt még igazi kedvenc könyvem. Talán csak az a puha fedelű meséskönyv, amit már kívülről tudtam. És ez a nyár – ez volt az első igazi hosszú, szabad nyár.

Az én szobám fenn volt az emeleten, közvetlenül a padlástér mellett. De nyáron lent aludtam, a régi kihúzhatós heverőn, a hűvös lenti szobában. Fent nappal is meleg volt, éjjel pedig fullasztó. Csak akkor mentem fel, ha valami kellett.

Most is csak úgy, unalmamban indultam fel. Nem volt célom. A könyvespolcomat nézegettem – a megszokott rendetlenséget, amit senki sem bántott. És akkor vettem észre a könyvet.

Ott volt, mindig is ott volt – csak én nem láttam. Nem emlékszem, hogy valaha is a kezembe vettem volna. A borítója nem volt különösebben feltűnő, sőt: kissé poros, megsárgult. De valamiért most lehúztam a polcról.

Felvilágosító könyv volt. Nagy, színes rajzokkal, komoly hangvétellel, mintha felnőttekhez szólna – mégis olyan egyszerűen, hogy én is megértettem. Testek voltak benne. Különbözőek, furcsák, titokzatosak. Szavak, amiket nem használtunk otthon. Kifejezések, amiket csak sejtettem.

Olvasni tudtam – és most olvastam, figyelmesen, oldalról oldalra. Nem értettem mindent. De nem is kellett. Az érzés volt a fontos: hogy valami rejtett világba léptem be. Egy titkos ajtón keresztül, ami végig ott volt a saját szobámban, a saját polcomon – csak eddig észre sem vettem.

A könyv lapjai megsárgultak, de a rajzok még mindig élénkek voltak. Először csak nézegettem őket, mint bármelyik mesekönyv képeit. De ezek mások voltak. Az emberek meztelenek voltak. Nem úgy, mint a fürdőszobai jelenetek a mesékben, hanem teljesen, és mindenféle pózban. Egymáshoz közel hajolva, testük összeérve – sokszor nem is tudtam, melyik kéz kihez tartozik.

Az egyik oldalon ez állt: „A szexuális együttlét természetes része az emberi kapcsolatoknak.” Először azt hittem, valami orvosi könyvet találtam. De ahogy olvastam tovább, egyre inkább az az érzésem támadt, hogy valami titkos dolgot tudok meg, amit mások nem mondanak ki.

A következő oldalon egy rajzos magyarázat volt az aktusról. Pontosan. „A pénisz behatol a hüvelybe…” Itt megálltam. Először nem tudtam eldönteni, ez most vicc vagy komoly. A rajz olyan volt, mint valami iskolai plakát, de a tartalom miatt mégis összenevettem magamban. Micsoda?! Ez tényleg így működik?

Aztán jöttek az óvszerek. Egy rajz egy csomag kibontásáról, aztán a folyamat, ahogy „felhelyezik”. Úristen. Ez már tényleg túl sok volt – nevetnem kellett. Olyan furán komoly volt minden, de közben olyan abszurd, mintha valaki a felnőttek világát próbálná meg elmagyarázni egy matekkönyv stílusában.

És akkor – egyszer csak ott volt: a 69-es póz. A szám nagy betűkkel szerepelt az oldal tetején, és én azonnal azt gondoltam, hogy ez biztos valami vicc. Hiszen a hatvankilenc egy szám! Hogy lehet ebből póz? A rajzon viszont két ember feküdt egymáson, fejjel ellentétes irányban. Percekig néztem, próbáltam értelmezni, és közben egyre csak nevettem. Ez most tényleg „egy dolog”? Ezt csinálják az emberek? Hogy bírják ki, hogy közben ne essen le egymásról a fejük?

Egy pillanatra egészen elfeledkeztem magamról. Az egész világ leszűkült a könyv lapjaira, a képek furcsa részleteire, a szavakra, amikből tanulni próbáltam, nevetve, meglepve, kissé zavarban.

– Gyere le, kész az ebéd! – hallatszott fel lentről a nagymama hangja, élesen, váratlanul, mint egy mennydörgés. Megugrottam, gyorsan becsuktam a könyvet, mintha valami tiltott dolgot csináltam volna.

Egy pillanatig csak ültem ott, a könyv az ölemben, a tenyerem alatt. A szívem gyorsan vert, és közben még mindig vigyorogtam. A fejemben kavargott az új világ: testek, mozdulatok, szavak, amik eddig nem léteztek számomra. Egy ajtó nyílt ki – és bár kissé zavarban voltam, egy cseppet sem bántam, hogy belestem rajta.

Lesiettem a lépcsőn, mintha semmi sem történt volna. A könyv ott maradt fenn az ágyamon, becsukva, de mintha még mindig sugározta volna azt a furcsa, rejtett világot, amit megmutatott. A konyhában már ott gőzölgött az ebéd az asztalon, a nagymama tányérba szedte a bablevest.

– Kézmosás! – szólt rám rögtön, ahogy meglátott.

Csak bólintottam, és szó nélkül megmostam a kezem a lavórnál, a zománcos kannából öntve a vizet. Aztán leültem, és kanalazni kezdtem a levest, de alig éreztem az ízét. A számban bab, a fejemben meg a 69. Egész ebéd alatt alig szóltam, csak bólogattam néha, amikor a mama kérdezett valamit, de valójában egészen máshol jártam.

A könyv. A képek. A szavak. Ez túl különös volt ahhoz, hogy csak úgy magamban tartsam. Eszembe jutott Máté, aki az utca végén lakott, és akivel már mindent megbeszéltünk az év során, még azt is, hogyan lehet meggyújtani a petárdát biztonságosan (ami persze nem volt igaz, de jól hangzott). Ő biztos ugyanúgy meglepődne, talán még jobban is, mint én.

Amint befejeztem az ebédet, gyorsan felmentem a szobámba. A könyv ott feküdt az ágyon, nyugodtan, mintha semmi nem történt volna. Felkaptam, és gyors mozdulattal betűrtem a pólóm alá, a hasamhoz. Vastag volt, hűvös, kissé szúrós a gerince – de nem akartam, hogy bárki meglássa.

– Elmehetek Mátéhoz? – kiáltottam le a lépcsőn, miközben már félúton voltam a kijárat felé.

– Vidd a sapkád, ne tűzzön a nap! – válaszolt a mama, és ez egyet jelentett az igennel

A bringát a fa mögül hoztam elő. A váz poros volt, a kormány enyhén rozsdás, de egy jó tekeréssel életre kelt. A könyvet betűrtem a póló alá, és két kézzel próbáltam fogni a kormányt úgy, hogy ne csússzon ki. Furcsán nézett ki, hogy a hasamnál dudorodott valami, de úgy éreztem, fontos küldetésen vagyok.

Az utcán meleg hullámzott a levegőben, a házak falai visszaverték a napfényt. A tyúkok a kerítések mentén kapirgáltak, egy öreg néni épp locsolta a virágait, biccentettem neki, ő meg csak intett egyet a slaggal.

Pár perc múlva ott voltam Mátéék kapujánál. Letámasztottam a biciklit, és kopogtam.

A szívem gyorsabban vert, nem csak a tekeréstől. A pólóm alatt ott lapult a könyv, a titok. Nem tudtam, hogy nevetni fogunk-e rajta, zavarban leszünk-e, vagy valami egészen más történik majd – de azt biztosan tudtam, hogy most már nem egyedül akarom ezt tudni.

– Mutatnom kell valamit. Titkos! – mondtam Máténak.

Ő két évvel idősebb volt nálam, mindig egy kicsit előrébb járt a dolgokban – legalábbis ő így gondolta. Felvonta a szemöldökét, mintha valami nagyon fontos bejelentésre készülne.

– Na, mi az?

– Nem itt. Itthon van az anyukád, nem akarom, hogy meglássa.

Egy perc sem telt bele, már a bicikliket toltuk ki az udvarukról, és pedáloztunk a falu végi park felé. A régi fenyők alá mindig be lehetett bújni – ott volt árnyék, titok, és csend. Az egész olyan volt, mint egy bunker. Egyszerűen tökéletes.

Leültem a gyantaillatú tűlevelek közé, és kihúztam a könyvet a pólóm alól. Máté már a borítónál felszisszent.

– Ez mi?

– Felvilágosító könyv – mondtam, és éreztem, hogy büszke vagyok arra, hogy így nevezhetem.

Lassan lapozni kezdtük. A képek sorban jöttek: először csak meztelen testek, aztán az aktus, óvszer, terhesség, végül az a bizonyos 69-es pozíció.

Nevettünk. Fojtottan, összehúzott szemmel, ahogy csak azok nevetnek, akik tudják, hogy valami „felnőttesen ciki”, mégis izgalmas. Máté néha hümmögött, néha megrázta a fejét, és egyszer még azt is mondta:

– Hát, ezt biztos nem csinálnám meg – amire újra elröhögtük magunkat.

De közben volt valami furcsa csend is köztünk. Valami, amit még nem tudtunk kimondani, de éreztük: ez már egy másik világ. Ez már nem játék, nem mese, nem KRESZ-könyv vagy kalandregény. Ez valami olyan, amiről a felnőttek nem beszélnek, de ami mégis megtörténik.

Amikor végiglapoztuk, kicsit csendben maradtunk. Máté még egyszer átpörgette az utolsó oldalakat, aztán becsuktuk a könyvet.

– És ez hol volt?

– A szobámban. A könyvespolcon. De eddig észre se vettem.

– Visszaviszed?

– Aha – bólintottam, de már akkor tudtam, hogy nem lesz egyszerű.

Ahogy visszatekertünk, már nem nevettünk annyit. A könyvet lazán vittem a kezemben, el is felejtettem, hogy odafelé a pólóm alá rejtettem. Amikor beléptünk a kapun, nem hallottam semmit, csak a bicikli kereke kattogott.

És akkor kinyitottam a bejárati ajtót.

Bent, a konyhaasztalnál, a papa ült a nagymamával. Épp kanalazta az ebédet, és ahogy megláttak, a papa megállt a mozdulatban.

– Mit viszel a kezedben? – kérdezte a mama halkan, de olyan hangon, hogy azonnal tudtam: baj van.

Összenéztünk Mátéval. Nem szóltunk semmit. Csak gyorsan becsuktuk az ajtót, ahogy volt – csatt! –, majd a tornácra húzódtunk, és az udvar szélére mentünk tanácskozni.

– Most mi legyen? – kérdeztem Mátét suttogva, és a kezemre néztem, ahol ott volt a könyv, még mindig. Már nem volt vicces. Most olyan volt, mint egy bombás csomag.

Máté vakarta a fejét.

– Nem kéne megmondani?

– Dehogy. Akkor eldugják előlünk. Vagy el is dobják. Vagy… nem tudom.

Álltunk ott a tűző napon, két gyerek, egy furcsa, felnőttvilággal a kezünkben, és fogalmunk sem volt, mi a következő lépés.

Aztán egyszer csak jött az ötlet.

Nem is beszéltük meg hosszan – valahogy mindketten tudtuk, mit kell tenni. Nem lehet csak úgy visszatenni. Nem lehet lebukni. A könyv túl sokat mutatott ahhoz, hogy egyszerűen visszacsússzon a polcra, mintha mi sem történt volna.

Elégetjük.

Nem tudom, miért nem jutott eszembe, hogy egyszerűen visszategyem a könyvet a pólóm alá, és felszaladjak vele az emeletre. Talán még most is ott lenne – csak ki kellene húzni, leporolni, újra kinyitni. De gyerekként azt hittem, a titkokat elégetni kell, hogy ne hagyjanak nyomot.

A kertünk végében állt a kukoricás, sűrű, árnyékos, nyáron olyan volt, mintha elnyelné a világot. Ott, a közepén nem látott ránk senki. Előtte még betértünk a nyári konyhába, ahol mindig volt egy doboz gyufa a falra akasztott polcon, a só meg a bors mellett. Az a kis piros doboz, amit a mama százszor is használt a sparhelthez, most a kezünkbe került.

Kint, a kukorica közepén letettük a könyvet a poros földre. Máté meggyújtotta a gyufát, én néztem. A papír először csak megsárgult, majd felpöndörödött, a láng pedig lassan végigkúszott a lapokon. A testek, a rajzok, a szavak sorra eltűntek. Nem maradt más, csak füst és hamu.

A kukorica nem gyulladt ki. Hála az égnek.

Hazamentünk, de már nem voltunk ugyanazok. Bennem csend lett és valami nehezen megfogható kíváncsiság, amit akkor még nem tudtam nevén nevezni.

A nagymamám már nem él és ez a fájdalom sokkal mélyebb, mint bármelyik régi titok vagy gyerekkori bűntudat. Hiányzik. Úgy igazán. A hangja, a mozdulatai, az, ahogy a sparhelt mellett kavargatta a levest, és ahogy rám nézett, amikor azt hittem, hogy észre sem vesz. Sokszor elképzeltem, hogy egyszer majd elmesélem neki ezt az egészet – a könyvet, a nevetést, az égetést. Ő meg csak mosolyogna, vagy a fejét csóválná, ahogy mindig.

De már nem lehet.

A történet így csak bennem él tovább. Meg a kukorica tövében elszóródott, láthatatlan hamuban és most ezek a sorok maradnak belőle – egy nyár, egy titok, és egy nagymama, akit nem lehet pótolni.