Egy az ezerben, mint vízcsepp a tengerben. Mindeneknek a közepén egy idős asszony tört a felszínre, nagy nyögések közepette odébb tolta a kemény követ, leporolta ruháját és útnak eredt. Elhagyva a nagyvárosi temető kapuját, hezitálás nélkül továbbvágtatott. Az esti homályban a járókelőknek csak az tűnt fel, hogy egy női alkat siet, aki valamerről jött és valamerre tart. Szólni senki sem mert hozzája, látszott mennyire eltökélt célját illetően.

Lépteit emlékezetből tette, nem is ügyelve a természet esetleges változásaira és a kitaposott ösvényekre. Elhagyta már a városhatárt, hisz nem messze volt az. Mindössze két utcasor választotta el a temetőt a kietlen pusztaságtól. Árkon-bokron keresztül, a térdét verdeső füvet taposta, a bokrok éles tüskéinek szúrása meg sem kottyant számára.

Nem állt meg a mezőn csodálni a szélben ringatózó árvalányhajat, de még a búzavirág mesébe illő élénk kékje sem terelte el a figyelmét. Látszólag semmi sem érdekelte, az útját és annak rejtélyes célját leszámítva. A vadcseresznye fák érett gyümölcsei tőle akár rá is rohadhattak volna a keszekusza ágakra.

Tanya állt a pusztaság közepén, hosszasan nyúlt, ezt magyarázta a villanypásztorral bekerített terület. A nő könnyedén fogta és odébb tolta azt, majd átbújt alatta. Az udvarban randalírozó pulik ez egyszer nem fogadták vidám ugatással és csaholással a jött-mentet. Kínkeserves vonyításba kezdtek majd menekülőre fogták, de az asszony még csak a tekintetével sem követte az eseményeket.

A tanyát maga mögött hagyva követte egy csatorna menetét, akárcsak már százszor megtette volna ezt az útvonalat. Mindeközben a késő esti félhomályos, ködös napnyugta utáni égbolt korom sötét éjre váltott. Hirtelen megállt, mintha csak egy holmi gyerekjáték volna, melynek eleme lemerült. Keresett valamit szemével, de nem találta azt.

– Szép estét – köszöntötte egy fiatalember a háromlábú székén ülve a nádas takarásában. A köszöntés viszonzásának hiányában újra megszólalt. – Keresni tetszik valamit?

– Hol van a híd? – kérdezte a nő, hangja érdes rekedtséggel szólt.

– Mióta én élek itt egyetlen egy híd sem volt, biztosan jó helyen tetszik járni?

– Három nyárfa, a másodiknak V alakú az elágazása – mutatott rá. – Itt laktam, tudom, hogy jó helyen járok.

– Pedig itt már nincsenek se tanyák, se házak. Mégis, mi járatban van errefelé? – Az ifjú nem különösebben érzékelte a helyzet abszurditását.

– Bosszút eskedtem, de végül azt hiszem, csak elvesztem – mondta, de még mindig állt szobor módjára.

– Hát, akárhogy is legyen, csatlakozna? Már egészen látni a felkelő napot.

A nő helyet foglalt egy másik háromlábú széken a férfi mellett.

– A férjem keresem. Én megmondtam neki, hogyha megcsal, a halál sem állíthat meg attól, hogy visszajöjjek és elégtételt vegyek – mondta olyan érzelmektől mentes hangon, hogy attól egy épeszű embert a hideg is kirázott volna.

– És mivel lenne jobb azzal magának? – kérdezte a férfi, lábát kecsesen keresztbe téve. A zsebéből időközben előhorgászott, kétségkívül fűvel töltött dohányra rágyújtott.

– Fogalmam sincs – felelte miközben a távolba meredt.

– Na, látja, teljesen értelmetlen lenne visszajönnie a halálból, csupán ezért! Micsoda időpocsékolás. Ha én visszajönnék, olyan őrültséget tennék, amire éltemben még sosem volt példa. Habár, kevés ilyen volna. – Elismerően bólintott saját szavait hallván.

A napnak csillogó aranykoronája feltűnt a foghíjas erdő fái között. Mindent beborított a fénye, palástként burkolta be az őket körülvevő tájat.

Se szó, se beszéd, az asszony felállt és elindult. Immár figyelve a természet szépségeit. A harmatcseppek csillogása vagy éppen a szitakötők romantikus tánca melengette már oly rég kihűlt szívét. Eddig elvakította a fortyogó düh és a bosszú iránti vágy. Azonban mindez egy pillanat alatt kámforrá lett, mint a hajnali köd. Újra képes volt látni azt, amit igazán érdemes.

– Hová megy? – kiáltott utána a férfi.

– Igaza volt. Értelmetlen volt az utam, de legalább láthattam még egy utolsó napfelkeltét.

A temetőbe érkezve megmozgatta a követ, elhelyezkedett és visszacsúsztatta azt a helyére, mintha mi sem történt volna. A fejfán pedig a következő szavak állottak az idő viszontagságaitól megkopva: Sós Annamária és szerető férje, Sós Ábrahám.