A történet a Tervezd meg az életed! pályázatunkra érkezett.

A falnak támaszkodva ülök az ágyamban, ölemben a laptop. A fülemben szólnak azok a számok, amelyek mostanában leginkább egy hullámhosszon rezegnek velem. Nosztalgikus érzés – éveken át álmodoztam így az ismeretlenről, a jövőmről. Nem tudom, más hogyan alkot, hiszen olyan szinten vagyok szabadúszó és amatőr, mint a macskám lenne egy úszómedencében… de számomra az írás sosem volt nehéz. A szavak jönnek, szinte már utat törnek a koponyámból, szabadulni akarnak.

Ha viszont magamról kell beszélnem, mindig nehezen nyílok meg. Szeretem a történeteim, mert valamilyen módon én is bennük vagyok – rejtve, csak az látja, aki igazán ismer. Más számára a háttérben maradok: az író. Talán azért sem szívesen beszélek magamról, mert még nem értem el azt a szintet, amire már igazán büszke lehetnék.

Sokoldalú – ez a szó jellemez leginkább. Legalább annyi oldalam van, mint egy hatlapú dobókockának. Mindegyik más és más. A tanulmányaim a világ iránti kíváncsiságom lenyomata. Még ugyan csak egyetemista vagyok, gyógyszerésznek tanulok, de már most tudom: többre vágyom egy reggel nyolctól délután négyig tartó patikai állásnál. Kutatni szeretnék. Még az egyetemi éveim alatt elmélyülni egy adott területen, és ha nem is a halhatatlanság elixírjét felfedezni, de valami jelentőset alkotni.

A kreativitásomat a festészetben élem ki. Idén került sor az első kiállításomra és már néhány éve megrendeléseket is kapok. Furcsa visszagondolni, hogy másodikban még anyukámmal harcoltam azon, hogy egy pálcikaembert lerajzoljak. Majd egy nap csak úgy a semmiből, kijelentettem itthon, hogy rajzszakkörre fogok járni. Akkor vált a rajzolás és a festés életem részévé, és szeretném, ha ez így is maradna. Jó lenne, ha a képeim egyre több emberhez eljutnának, de ezen a területen nem hajszolom a sikert.

Az írásban viszont benne van a lelkem egy darabja. Ez az a csatorna, amin keresztül hallatni akarom a hangom, megosztani a gondolataimat. Nem gondolom magam különlegesnek, sem kimagasló tehetségnek – inkább azt mondanám: egyedi vagyok. Kezdek rálelni a saját stílusomra. Kiskorom óta bennem van, hogy egyszer író szeretnék lenni, még ha nem is főállásban. Könyvmoly voltam, aki valósággal falta a történeteket, így mondhatni kézenfekvő volt az írás. Most épp azt az időszakomat élem, amikor különféle irányokkal kísérletezem, keresem a kihívásokat. Egyre inkább úgy tűnik, a romantikus és fantasztikus zsáner áll hozzám a legközelebb. Minden romantikus novellám után megkérdezi valaki: „Mégis mi inspirál?” A válasz egyszerű: nem én választottam a romantikát, a romantika választott engem. Rájöttem, hogy nem minden műfajhoz lehet érzékem – a thrillert és horrort viszonylag hamar feladtam. Viszont szerepel a bakancslistámon egy saját könyv kiadása. És, hogy egy kicsit csűrjem-csavarjam, a saját illusztrációimmal fűszerezve.

Néha stresszesebb vagyok, mint egy háromgyermekes családanya az Auchanban a hétvégi bevásárlás előtt. Ilyenkor a mozgás segít. Kifutok a világból, vagy jobban mondva a gondjaim elől. Súlyokat emelek, mert szeretem érezni, hogy valamit kontroll alatt tartok, ha már az érzelmeim nem mindig tudom. Egyelőre céltalanul bolyongok a fitnesz világában, de nyitott vagyok arra, hogy egy napon személyi edzői képesítést szerezzek, vagy komolyabban belevágjak egy sportágba. Már annak is örülnék, ha ezt az aktív életmódot hosszú távon fenn tudnám tartani.

Támogatnám egy olyan algoritmus feltalálását, amely segítene specifikusabban párt találni. Nehéz a mai világban az ismerkedés, hiszen az értékek kevésbé számítanak, sokan nem is törekednek már egy hosszabb kapcsolat kialakítására. De bízom benne, hogy még a húszas éveimben meglelem azt az embert, akivel bejárhatom a világot. Előre is sajnálom őt: ha mellettem voksol, akkor tulajdonképpen egy hiperaktív, hatalmas mozgásigényű, beszédképes kiskutyát kap. Egy nyaralás csupán töredéke fog tengerparti sütkérezéssel telni, a többiben extrém sportokkal, végeláthatatlan túrákkal és városnézéssel fogom fárasztani.

Azt mondják, ha az ember lánya még a vécépapírnál is sokrétűbb, akkor minden bizonnyal széleskörű ismeretségi körrel bír. Ez részben igaz is. Mégis úgy tapasztalom: a sikeres emberek gyakran magányosak. Barátokat sem könnyű találni, pedig alapvetően nyitott, barátságos személyiség vagyok. Kiskoromban sokat voltam egyedül. Több szülinapi gyertyát fújtam el azzal a kívánsággal, hogy legyen egy igaz barátom, mint hogy pónilovat kérjek. Abban reménykedtem, hogy az egyetemen ki fog alakulni egy kisebb baráti kör, ahol igazán önmagam lehetek, és ezek az emberek lesznek azok, akikkel együtt öregszem. Akiknek a gyermekeit sajátomként szeretem majd és akikkel esküvőről esküvőre vonulunk koszorúslányként. Ugyan még nem késtem el, de ez egylőre csak egy álomkép.

És hogy teljesen elrugaszkodjak a valóságtól: szeretnék valamit létrehozni. Még nincs konkrét elképzelésem, hisz ez még nem szerepel az ötéves terveim között. Azonban nyitott vagyok valamire, ami ötvözi több oldalam is. Lehetne egy kávézó, ahol kiállításokat szervezhetnék feltörekvő művészeknek, támogató céllal. Lehetnének irodalmi estek, ahol fiatal tehetségek olvashatnák fel saját műveiket. Egy hely, ami otthona lehetne könyvkluboknak, sőt, akár stand-up esteknek is. Egy olyan kis birodalmat álmodok meg, ami összehozza az embereket. Mert tudom, mennyire nehéz beilleszkedni. Minden kezdeményezés számít. És sokat jelent, ha az ember megoszthat egy darabot magából.

Szeretnék példát mutatni. Szeretném, ha a mostani énem büszke lehetne arra, amit elér. Mert mi más lenne az élet értelme, ha nem a fejlődés? Számomra az alkotás, a fejlődés és valami maradandó létrehozása – legyen az kézzelfogható vagy szóban terjedő – az, ami igazán számít. Hiszem, hogy napról napra egy jobb verziója vagyok önmagamnak. És hiszem, hogy ha kitartok, minden álmom valóra válhat. Akármilyen hatalmasok is. Ne legyen hiábavaló az a sok este, amikor az ágyamban ülve szövögettem a jövőm apró fonalait.