– Azt mondta, huszonnégy százalék. Nem tudom, hogy honnan szedte ezt az adatot – brit tudósok állapították meg, vagy a mesterséges intelligencia ingyenes keresés funkciója – de elméletileg ennyi az esélye annak, hogy megtalálod a párod, akivel leélheted az életed.

– Tehát majdnem minden negyedik ember megtalálja az igazit? Így kimondva, nem is olyan rossz arány – merengett el, miközben óvatosan a szájához emelte a borospoharat.

– Félreérted. Nem az „életed szerelme”, hanem csak egy megfelelő partner. Valaki, aki megfelel az alap elvárásoknak – semmi extra csillogás vagy tündérpor. Egy olyan személy, aki mellett egy tökéletesen átlagos, kiegyensúlyozott életet tudsz leélni – magyaráztam, hogy egyértelmű legyen.

– Áh, értem – bólintott. – Ez még mindig nem vészes arány. És te mit válaszoltál erre?

– Azt, hogy ez siralmas és elkeserítő.

– Olyan pesszimista vagy! – forgatta a szemét rám, ahogy mindig is tette, ha ez a téma szóba került. – Csak ne mondd, hogy neki is előadtad a „számomra már esélytelen a helyzet, és valószínűleg egyedül fogok meghalni” monológodat…

– Nem pontosan így mondtam…

– Ó, te jó ég! Ugye nem ecsetelted utána a nagyratörő álmaid? Tudod, hogy ha már szerelmes nem leszel, legalább kőgazdag?

Erre csak megvontam a vállam.

– Kétszer annyi pénzem legyen, mint amennyi eszem van, és máris boldog leszek!

– És annak mi a mértékegysége, ha szabad kérdeznem?

– Két életre való – vigyorodtam el önelégülten.

Szánakozó fejcsóválást kaptam válaszul.

– Jó, ezt nem akarom tovább hallgatni. Inkább mesélj róla. Ő milyen volt? Van esélye arra a huszonnégy százalékra?

Megfogta a palackot és kitöltött egy újabb pohárral magának.

– Őszintén? Kétlem. Nagyon tetszett, már elsőre is, nem ezzel volt a baj. Sőt, nem is a személyisége volt a gond. Csak… ez egy kicsit összetettebb ennél.

– Amíg nem raksz ki, maradok és hallgatlak. Akár egész este. Időm, mint a tenger – mondta, én pedig bólintottam és folytattam.

– Mikor először találkoztunk, semmi kedvem sem volt az egészhez. Azért mondtam csak igent, mert nem volt semmi más programom és jól esett volna egy kicsit kiszabadulni a négy fal közül. Nem először láttam, egy edzőterembe járunk, így a külseje nem ért meglepetésként. Az viszont igen, hogy az izmok mögött ész is lakik. Vicces volt, mikor azt mondta, hogy nem nagy mestere a kommunikációnak – ezt azután, hogy fél órán át sztorizott, én meg a fejemet támasztva hallgattam. Könnyen jött minden, mintha két régi jó barát beszélgetne. Röpke egy óra után már közel éreztem magam hozzá.

– Ez volt az első találkozó, igaz?

– Igen, a második alkalommal több időt töltöttünk együtt. Akkor már tudtam, hogy csak két hónapig lesz a városban. Talán már ez figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen, de nem érdekelt. Az egész délutánt együtt töltöttük, és a végén áthívtam egy kávéra. Kiültünk a teraszra, ott folytattuk a beszélgetést. Egyszerre éreztem azt, hogy az ellenkező nemű hasonmásommal beszélek, és azt, hogy a lelkitársammal. A gondolatainknak semmi sem szabott határt, egészen a filozófiától, abszurdizmustól kezdve a gyógyszeripar rejtelmein át a modern kori társkeresésig mindenről is szót ejtettünk. Utána lassan besötétedett, én marasztaltam még, és egy kis időre maradt is.

– És a kapcsolatokhoz, hogy áll?

– Akkor jutott eszembe ezt megkérdezni. Mesélt a korábbi traumáiról, a volt párjáról. Érthető volt, hogy nem gondolkodik semmi komolyban. Ráadásul két hónap múlva fél országnyira lesz.

– Szóval… miben maradtatok?

– Csak annyit mondtam neki, hogy megértem. Nincsenek elvárásaim felé. De szeretném kihasználni vele ezt a kis időt.

– Ilyet épeszű ember nem mond. Le kéne szoknod a romantikusokról! – kaptam az újabb szemforgatást. – És aztán mi lett?

– Azt mondta, amíg nem érzi, hogy normális párja tudna lenni valakinek, addig nem akar senkit hitegetni.

– Ez hülyeség!

– Lehet. Én csak annyit válaszoltam, hogy ez csak úgy változhat meg, ha jön valaki az életébe, aki megmutatja, lehet ez másképp is.

– Van benne valami. Már csak az a kérdés: te vagy-e neki az a valaki?

– Ezért mondom, hogy el is oszthatjuk azt a huszonnégyet kettővel. Mert ez mindig két félen áll.

Egy hosszú percig csak nézett rám a pohár pereme felett, mintha a benne csillogó félédes bornak a tükrében keresné a választ.

– És őt tudja, hogy te vállalnád ezt a felet? – Kérdése inkább volt suttogás.

Elmosolyodtam, de nem volt benne vidámság.

– Fogalmam sincs. Talán. De azt hiszem, ez már nem is számít igazán. Neki most nem rám van szüksége, hanem valakire, aki nem beszél ennyit, hanem csak hallgat.

Így ültünk egy ideig némán. Az ablaküvegen a lemenő nap utolsó sugarai csillogtak. A város kezdett elcsöndesedni, az autók zaját felváltotta a tücskök zenéje.

– Tudod – szólalt meg újra –, az a baj, hogy te mindig mindent érezni akarsz. Nem csak élni, hanem érteni. Ez ugyan szép, de veszélyes játék.

– Aki nem játszik az nem nyerhet – mondtam, de már én sem hittem benne igazán.

Ő csak bólintott. Ez a mozdulat többet elmondott bármely szónál.

A poharak lassan kiürültek, a csend már nem volt kényelmetlen.