Felvillant a telefon képernyője. Egy új értesítés a társkereső alkalmazásból: valaki üzenetet küldött. Kezembe vettem a készüléket, feloldottam, beléptem. A férfit Csongornak hívták. Jóképű, klasszikus vonásokkal, mintha egy Jane Austen regényből lépett volna elő.

Az üzenetben mindössze ennyi állt: „Volna kedved meginni valamit ma este?”

A két kezem közé szorított telefonom fölött babráltam hüvelykujjaimmal, mintha ez a kényszeres mozdulat segítene tisztázni a gondolataimat. Programom ugyan nem volt estére – de ez a legkevésbé sem számított döntő tényezőnek. Sokkal inkább az a kérdés motoszkált bennem, hogy ki is ez a Csongor? Vajon megéri adni neki egy estét? Egy újabb illúzió, amit később a kíméletlen valóság követ, vagy netalán egy ritka gyöngyszem, amit nem szabad elszalasztani?

A profilja szerint orvos – pontosabban fogalmazva: gyermekorvos. Ez önmagában már sok mindent elárulhat a jelleméről. Valószínűleg empatikus, türelmes, talán még családcentrikus is. A fotói között feltűnik egy szeleburdi kiskutyus – manapság azonban az állattartás már-már kötelező kelléke a jó benyomásnak. Akinek nincs állata, az is feltölt legalább egy golden retrievert a Google-ről.

A képek között megragadta még a figyelmem egy naplementés, ahol egy tengerparton áll mosolyogva. Egy másikon hegyet mászik valahol az Egyesült Államokban, egy harmadikon épp síel az Alpokban. A pénz természetesen nem minden – mondják -, mégis nehéz elvonatkoztatni tőle. Én például már több, mint egy éve gyűjtögetek a szemműtétemre, ami még mindig kevesebbe kerül, mint egy retúrjegy Denverbe. Innen nézve a vakfolt nem csupán optikai jelenség.

Csongor külseje az a már-már irodalmi kategória: arányos, sportos, tipikusan az a görög szobrokra emlékeztető. A leírása szerint aktív életet él, fut, edz, főz és – természetesen – szeret olvasni. Ez utóbbival azonban már megjártam: a volt párom is ezt állította, de végül kiderült, hogy egy könyvvel küzd hónapok óta, heti tíz oldal tempóban, mintha minden bekezdéshez külön el kéne mélyülnie a témában. A klasszikusokból egyet sem ismert, kivéve talán, ha a Harry Pottert is ide soroljuk. Agatha Christie nevét, mikor említettem, megpróbált úgy tenni, mintha már hallott volna róla. Majd rákérdeztem, hogy melyik tőle a kedvence – nem tudott választani, csak annyit mondott, hogy igazán jó színésznőnek találja. Ebből adódóan – teljesen jogosan – fenntartásaim vannak a személyleírásokkal kapcsolatban.

Vezetéknevet ugyan nem tüntetett fel, de hát nem az őskorban élünk. Egy ismerősöm is ugyanabban a kórházban dolgozik, nem volt nehéz rábukkanni a közösségi oldalon. Nem kellett hozzá több, csak egy apró logikai fonal és némi offline kapcsolati tőke – napjainkban már ez a valódi nyomozás.

A profilja meglepően következetes. A megosztott tartalmak alapján figyel a részletekre, és tudatosan formálja a róla kialakuló képet. Nem úgy, mint azok az emberek, akik válogatás nélkül ömlesztik ránk a tartalmatlan tartalmaikat, megosztva életük minden banális mozzanatát.

Találok néhány családi fotót is. Így derül ki, hogy van egy bátyja, aki friss házas, és egy húga, aki valószínűleg velem egy idős. Az apja kissé mogorvának tűnik a képeken, de azt hiszem, csak rosszul sikerült az exponálás pillanata. Az édesanyja viszont szinte ragyog mellette – olyan asszony benyomását kelti, aki örömmel tálal vacsorát a vendégeknek, és bármikor vevő egy szaftos pletykára. Talán kicsit túlbuzgó, de ebben is van valami szívet melengető.

A kutya pedig valóban az övé. Több kép is tanúsítja, ahogy a kertben szaladgál, vagy éppen egy futópálya mentén kocog mellette. Ez a kis részlet furcsán megnyugtatott – valóságosabbá tette őt az idealizált képek árnyékában.

Kiléptem a Facebookból, visszatértem a társkeresőbe. Lassan gépeltem, szinte ünnepélyesen, odafigyelve minden betűre, mintha a válaszom súlya egy egész alternatív valóságot indíthatna el:

„Nagyszerűen hangzik, hol találkozzunk?”