A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

– Térdzoknit akarok! Utálom a bokazoknit!

A barátnőim mind térdzokniban járnak. Csak én hordok gumi nélküli bokazoknit. – Egészséges – mondja anyám. „Lecsúszik, gyűrődik, ronda” – gondolom én.

És a cipő! Magasszárú, barna! El sem lehetne képzelni ocsmányabbat. Frissen sarkalva, ami azt jelenti, hogy ahogy lépek, kopognak a szögfejek. A barátnőim büszkék a kopogós cipőikre. Fekete, pántos lakcipők, királykisasszonyosan lehet bennük tipegni. – Az nem tartja a bokádat – mondja anyám. „Minek kell a bokát tartani?” – töprengek magamban, de nem merem megkérdezni.

A nagymamához indulunk. Anyám ilyenkor a szokásosnál is szigorúbb.

Amikor leszállunk a villamosról, bátyám véletlenül belelép egy pocsolyába. Felfröccsen a sáros víz, a nadrágján apró, barna foltok maradnak. Anyám nem szól semmit. Arca kőkemény. Bátyámmal szó nélkül megyünk két oldalt anyám mellett. Nem merünk egymásra nézni.
Megérkezünk.

– Kezicsókolom! – köszönünk hangosan a nagymamának, amikor ajtót nyit. Meg kell őt puszilni. Arca ijesztő a sok össze-vissza futó ránctól.

Levesszük a cipőnket, bemegyünk a szobába, bátyámmal leülünk a virágmintás díványra. Előttünk kisasztal, rajta sütemény. A nagymama süteményei mindig kemények, de nekünk mindig azt kell mondani, hogy nagyon finomak. A nagymama gyógyteát is tölt nekünk, ami borzasztó büdös, de nekünk meg kell inni az utolsó cseppig. Végig kell ülnünk a hosszú, unalmas beszélgetést, leginkább általunk alig ismert rokonok viselt dolgairól. Aztán rólunk is szó esik. Okosan válaszolni kell olyan kérdésekre, hogy mit tanultunk az iskolában, mit segítettünk otthon és hogy imádkozunk-e lefekvés előtt.

Már alig bírom tartani magam a kényelmetlen díványon, amikor végre meglátok valami érdekeset. A könyvek előtt áll a kis szobor. Egy farkas, alatta két apró alak. Nagymama észreveszi, hogy figyelem. – Romulusz és Rémusz – mondja, és leveszi a polcról. – Bronzból van.

A kezembe adja. Nagyon tetszik!

– Megkaphatom? – kérdezem vágyakozva.

– Ilyet nem illik kérdezni! – csattan fel anyám hangja, de szinte alig hallom. Megbabonázva tartom kezemben a súlyos kincset.

– Persze, tied lehet – mondja nagymama. – Egy porfogóval kevesebb – legyint anyám felé, majd a bátyámra néz.

– Neked is adok valamit.

Hosszasan keresgél az asztal fiókjában.

Faragott nyelű bicskát vesz elő.

– Elefántcsontból van, még a nagyapádé volt.

Látom, hogy felragyog bátyám arca.

A vendégeskedés további része már sokkal kellemesebb. Nézegetem a farkast és a két kis emberkét.

– Szép! – súgja bátyám.

– A bicska is – súgom vissza.

– Köszönöm az ajándékot, nagyon örülök neki! – mondom nagymamának, amikor elbúcsúzunk.

Nagymama mosolyog. Ráncai szabályos ívekbe rendeződnek. „Így már nem is ijesztő” – állapítom meg magamban.

Sietünk a villamoshoz. Éppen megérkezünk a megállóhoz, amikor odaér. Felszállunk, leülünk egy négyes helyre. Anyám egyedül, mi ketten vele szemben.

– Megnézhetem? – kérdezi, és a kis szobrom felé nyúl. – Már akkor megvolt, amikor én kislány voltam. Nekem is nagyon tetszett, de nem mertem elkérni.

A bátyám bicskáját is megcsodálja.

– Erre is emlékszem, nagyapa nagyon büszke volt rá. Különleges darab.

Visszaadja a bicskát. Egy ideig hallgatunk, majd anyám bátyám felé fordulva halkan megszólal.

– Velem is előfordult már, hogy pocsolyába léptem. Azért van az új mosógép, hogy kimossa – mutat a sárfoltos nadrágra. Bátyám hálásan mosolyog rá.

– Ki az a Romulusz és Rémusz? – kérdezem anyámat, és mire leszállunk a villamosról, már ismerjük az ikrek különös történetét.

Este, mielőtt lekapcsolom a villanyt, még kezembe veszem nagymama ajándékát. Elképzelem, milyen lenne anya nélkül élni, vad farkastól menedéket várni. Mutatóujjammal megsimogatom a két kisfiút, majd óvatosan teszem a szobrot az ágyam melletti polcra.

kép: Fortepan / Chuckyeager tumblr