A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Fagyos reggel volt. Nem lehetett haladni, csak lépésben, mert nagyon csúszott az út. A taxis nem kockázatott, nem ment gyorsan.

– Nem tudna gyorsabban menni? Elkések a munkából – elégedetlenkedett az utas a hátsó ülésen.

Ha látnád magad. Hová sietsz ennyire? Vajon mi lehet a munkád, ami ennyire fontos? Mindenki csak siet. Ilyen gondolatok keringtek a taxisban, miközben a visszapillantóban nézte utasát.

– Nem tudna belehúzni egy kicsit? Tényleg elkésem – adott hangot ismét elégedetlenségének az utas.

De tudnék, ha korcsolya lenne a kerekek helyett. Micsoda tánc lenne. Több ideje már nem volt a táncra gondolni a taxisnak, mert megérkeztek.

– Háromezerötszáz forint lesz – mondta a taxis.

– Nem adok, csak háromezret. Így is elkéstem – azzal bevágta a kocsi ajtaját.

Ez szép. Viselkedni sem tud, meg fizetni sem. Hová tart ez a világ?

– Vigyen, kérem az Erkel Színházhoz! – jött váratlanul hátulról egy hang.

Egy kicsi, alacsony hölgy volt. A taxis jól megfigyelte a tükörből. Olyan lágy vonásai voltak. Kicsit emlékeztette a nagymamájára.

Ó, azok a nyarak a mamánál. Micsoda kalácsot tudott sütni. És a szomszéd diófája volt a legmászhatóbb fa a környéken. Mindig ott bandáztunk. Második otthonunk volt az a fa. Vajon mi lehet azzal a fával. Megvan még?

– Jó lesz itt. Köszönöm!

– Háromezerkétszáz forint lesz.

– Tessék.

– Köszönöm.

Váratlanul megszólalt a diszpécser:

– Utas az Izabella utcában. Fel tudod venni? Te vagy hozzá a legközelebb.

– Fel. Megyek, két perc – mondta a taxis.

Ó, azok az esték. Minden este az Izabella utcába vitt az út. Anna. Igen, Annának hívták. Gyönyörű hosszú, szőke haja volt. Milyen szép volt! Istenem, milyen szép! Mindig Bródy dalokat suttogott a fülembe.

– Jónapot! Vigyen kérem a Papp László Budapest Sportarénába! Lerobbant az autóm. A legjobbkor. Nemsokára kezdődik a koncert, amire mennék.

A taxis nem hitt a szemének. A tükörben először a hosszú szőke hajfürtökre lett figyelmes, ami elő-előbukkant a kötött sapka alól. Aztán amikor jobban szemügyre vette utasát a tükörből, hirtelen izzadni kezdett a keze. Az nem lehet. Biztos, hogy nem ő.

– Remélem, odaérünk. Már nagyon vártam ezt a koncertet.

– Milyen koncert lesz?

– Bródy János koncert.

Valami megmagyarázhatatlan forróság öntötte el. Belenézett a tükörbe, és akkor meglátta Anna szép vonásait. Mintha semmit nem öregedett volna. Milyen szép még most is. Mondj valamit! Mindjárt odaérsz, és vége. Ha meg sem szólítod, vége.

– Egyedül megy a koncertre? Igaz semmi közöm hozzá.

– Nem. A férjem már ott vár.

Persze, hogy is gondolhattam volna, hogy egy ilyen szép nő pártában marad. Mégis, mit gondoltam. Hogy csak rám vár azóta is? Mekkora hülye voltam. Anna. Most pont úgy sétál ki az életemből, ahogy anno én tettem.

– Kétezerötszáz forint lesz, Anna – mondta zavarodottan a taxis.

– Nem emlékszem, hogy bemutatkoztunk volna – nézett a visszapillantó tükörbe a nő.

Szóval tényleg ő. Az én Annám.

– Jesszus? Ezer éve nem láttalak – mondta a nő csodálkozva.

– Én sem téged. Semmit nem változtál.

A taxis kiszállt, és kinyitotta Annának a hátsóajtót. Anna könnyes szemekkel állt a taxis előtt.

– Mekkora marha voltam – mondta a taxis.

– Mekkora marha voltál – mondta Anna.