A történet a Tervezd meg az életed! pályázatunkra érkezett.

Az életem nem sablon szerint formálódik. Nem táblázatokban mérem magam, nem célkitűzéseket pipálok, és nem vagyok adat, amit elemezni lehet. Az életem csíra: finom gyökeret ereszt egy törékeny világban, ahol a talaj néha túl száraz, néha túl sötét, de mégis, minden nap megszületik benne a lehetőség.

A céljaim nem hangzatosak, nem státuszhoz kötődnek. Nem akarok híres lenni, csak hatni. Szeretném, ha a szavaim világítanának másoknak ott, ahol én egyszer sötétben bolyongtam. Álmodom egy olyan térben, ahol le lehet ülni beszélgetni félelmekről, örömökről, világnézetről anélkül, hogy valaki statisztikává válna.

A jelenem egyszerre nyers és reményteli. Rendelkezem egy sor kudarccal, amelyek tanítóként ültek mellém. Van bennem csönd, ami nem üresség, hanem megértés. Tudok figyelni – nem azért, hogy válaszoljak, hanem hogy valóban halljak. Ez az, ami már most is velem van: a figyelem, az empátia, a gondolkodás szabadsága.

Ami még hiányzik, az sokszor nem kézzel fogható. Magabiztosság például – azt nem lehet vásárolni, nem adja egy diploma sem, csak akkor születik meg, amikor már nincs kiút, és mégis továbbmegyek. Hiányzik egy nyitottabb tér, egy közeg, ahol nem az önmarketing az első lépés, hanem a hitelesség. Ezért próbálkozom: írok, olvasok, keresem a kapcsolódási pontokat, ahol a szavak átléphetnek más szívekbe.

Nem kevés akadály tornyosul előttem. Néha saját magam vagyok a legnagyobb fal: kételkedem, elbizonytalanodom, elodázom. A világ zaja is visszahúz, az összehasonlítás, a követéskényszer. De megtanultam csendet teremteni magam körül, mint ahogy egy kertész öntöz, miközben tudja: a növekedés belül történik, láthatatlanul.

Nem tudom pontosan, hová vezet az út, amit járok, de az irány fontosabb számomra, mint a célállomás. Tervezem az életem, de nem betonozom le. Inkább úgy tekintem, mint egy folyót, amit néha mederbe kell terelni, de nem szabad teljesen bezárni. A szabadság nem a határok hiánya, hanem a tudatos döntés – újra és újra, szeretettel, őszinteséggel, emberként.

Ez vagyok én. Ez az én tervem. És ha valaki elolvassa, talán nem csak engem lát benne, hanem saját magát is – egy csírában, ami élni akar.

A múlt ne legyen teher, hanem halk társ, aki nem vádol, csak emlékeztet. Egy-egy hiba nem börtön, hanem kapu – amelyen keresztül beengedjük mindazt, ami a jövőhöz illik, és ami a jelenünket alakítja. Amikor segítek valakinek, nem táblázatokban gondolkodom, nem egy kutatási adatpontot látok, hanem egy érző lényt, aki figyelmet és tiszteletet érdemel. Ez az emberi kapcsolat, ez a bizalom volt az, amit elértem az életemben – hogy ne csak önmagamért, hanem másokért is létezzek.

Ez változtatta meg a jövőmet. Nem egy díj, nem egy poszt. Hanem az, hogy megértettem: a múltamat nem elengedni kell, hanem vállalni. Mert benne rejlik mindaz, ami formált – és csak az a jövő lehet tartós, amit ez az elfogadott múlt megtámaszt, mint gyökér a fát. Így válhatok olyan emberré, aki az idő sodrásában sem dől ki, mert már nem csak terve van, hanem gyökere is.