Fiatal író története (13 éves)

Elsétált egy bolt előtt és földbegyökerezett a lába. Egy plakáton nagy-nagy betűkkel olvashatta: „Térj be hozzánk! Megtalálod a saját stílusod! Légy önmagad!”

Óvatosan lenyomta a kilincset, belépett. Megcsapta az ismerős ruhabolt-szag – az illatosítószer és a friss textil keveréke.

Néhány ember lézengett, de nem voltak túl sokan. Rengeteg öltözéket látott. Hosszú sorokon át tekergőzött a színkavalkád. Elbűvölve csukta be az ajtót. Itt rejtőzik az ő stílusa is! Azt írták. Hogy végre különleges, hogy végre önmaga lehessen! Kezét végighúzta a szoknyák selymességén, a blúzok feszességén. Sokáig nézegetett. Mit vegyen? Azt a piros, térdig érő szövetkabátot vörös oldaltáskával vagy azt a lilát? Esetleg a kékes-rózsaszíneset?

Végül is egy virágmintás sálas, bordó kabátot választott, oszt boldogan kiszaladt az utcára új szerzeményében. Hazament, tett-vett, majd elindult a barátaihoz – az új kabátjában! – egy gyorsétterembe. Ám hirtelen elkezdte nem jól érezni magát a bőrében. Végignézett a kabátján. A saját stílusában volt. De ahogy felpillantott… igen, ott az utca túl oldalán is egy ilyen ruhában ment egy lány! Akkor ez nem is az övé! Ó, elhibázta a választást!

Másnap ismét a boltban termett. Babakék dzsekit vásárolt, kissé sötétebb árnyalatú táskával. Nemsokára viszont összefutott egy pont ugyanolyan ruhájú eladóval egy élelmiszer-áruházban. Épp most ment a műszakját átvenni. Erre nagy dérrel-dúrral visszament megint a ruhaboltba. Megharagudott a kabátokra, ezért egy élénkszínű pólót vett. El is ment benne az iskolába, ahol… egy gimis társa szintén olyat viselt!

Idegesen vásárolgatott napokon át furakivágású farmerokat, különleges pulcsikat, de mindegyikkel szembe találta magát valahol: utcán, suliban, boltban, szórakozóhelyen vagy a szomszédságban…

Egyik nap éppen ismét felbosszantotta egy ruhadarab, amikor rájött, hol a hiba: egyetlen üzletben sem fogja megtalálni a saját stílusát, mert minden öltözékből többet gyártanak. Ő csak fazonokat próbálgathat, amit mindenki megtehet, mivel itt senki sem kifejezetten az ő stílusára gyárt. „Sablonok, sablonok, semmi egyedi…!” – kattogott az agya naphosszat.

Végül nekiállt otthon, házilag elkészíteni a saját, egyszeri és megismételhetetlen stílusú öltözékét. Hatalmas pulcsit kötött különféle színekből. Néha hibázott, néha nem, nem zavarta. Olykor tágabb lett a ruha, vagy egy kis lyuk keletkezett egy-egy helyen, de így lett egyedi! Így lett igazán az övé. Aztán hozzávarrt szoknyaként lelógó hosszú madzagfonatokat, amiket fonálból horgolt.

Büszkén viselve ruhakölteményét járt-kelt egy darabig. Egészen addig, amíg egy osztálytársnője meg nem jelent hasonlóan kialakított, tarka ruhában. Amikor belépett, neki tátva maradt a szája a rémülettől. Csak állt és bámult lesokkoltan.

– Köszi az ötletet! – vetette oda a lány ferde mosollyal ajkain.