Fiatal író története (13 éves)

A történet a Tervezd meg az életed! pályázatunkra érkezett.

Hajnal van. Már fél tíztől itt fekszek a trambulinon és bámulom az augusztusi csillagokat. Üveges tekintettel nézem a fekete égboltot. Nem pislantottam már egy jó ideje. Azóta, amióta megparancsoltam a vígan kacarászó öcsémnek, hogy most már menjen aludni. Egészen eddig beszélgettünk. Ott kezdődött az egész, hogy megkérdeztem, várja-e már a feleségét.

– Persze! – vágta rá a nyolcéves testvérem. – És te? – kérdezte a T betűt nehezen ejtve, mert pár napja mindkét felső metszőfoga kiesett.

– Ó, én nagyon! – válaszoltam ábrándozva. – Annyira szerelmes vagyok a férjembe!

– De hát nem is ismered – reklamált és felült. Ugyanis feküdtünk, idekint akartuk tölteni az éjszakát. Mozdulatára a trambulin behorpadt, lentebb csúsztunk kupacban a közepére. Nevetve visszamásztunk, immáron én is felkönyököltem.

– Ééés? – nyújtottam el a szót. – Tudom, hogy szeretni fogom, ezért már szeretem előre is. Baj?

Szerintem nem baj. Most is fekszek és eltölt ez az érzés. Nem enged elaludni. Kerekre tágított szemem, pislantás nélkül, túlnézve a csillagokon. Olyan, mintha becsuknám és aludnék. Csukott a valóságra és nyitott az álomra. Ó, Jézus úgy szeretlek! Köszönöm, hogy nekem adtad a férjem…! Akit szólíthatnék „vőlegényemnek” is, mivel most még nem a férjem. De mondhatnám a „barátomnak” is, mert még nem a vőlegényem. Ám nem nevezhetem így sem, hiszen még nincs is… Na, mindegy.

Szám mosolyog, mélyen nézek a férjem meleg szemébe. Látom magam, amint a nyakába borulok, magához ölel, majd megcsókol.

Itt fogunk lakni, remélem. Itt, ahol most élek. Kiskorom óta itt lakom. Faluszéli, tarka, lassan száz éves parasztház, sok állat, zöldséges, a kert teteje pedig az erdőbe torkollik. Szinte egy teljesen önellátó gazdaság lett abból a kopott házból és embermagas fűvel benőtt kertből, amibe tizenhárom éve beköltöztünk. Persze, erre én már nem emlékszem, hisz kisbaba voltam. Ennek ellenére a fejlődésére, alakulására igen. Ez az otthonom. Itt szeretnék élni egész életemben, természetesen a férjemmel. Hely akad ide építkezni.

De mi van, ha neki is van otthona és ő is ott szeretne maradni? Hogy lehetne a kettőből egyet csinálni? Nem tudom. Remélem, neki lesz egy jó ötlete. Ha meg nem… akkor veszekedünk egy nagyot, hogy aztán kibékülhessünk.

Megterveztünk ennek kapcsán már sok mindent az öcséimmel. Minden évben, évek óta, amikor a réten gyűjtjük a szénát az állatoknak, erről beszélgetünk. A „nagykorunkról”, ami egymás közt már egy kifejezéssé vált. A friss széna illata, a papucsunkba befúródó fűszálak és a munka megadja a hangulatot mindenkinek, hogy dőljön belőle a szó. Régebben nem vártam, hogy felnőtt legyek. Öcséimmel ellentétben, akik mindig arról ábrándoztak, milyen lesz, ha már lehet jogosítványuk. De amikor szerelmes lettem a férjembe, akkor tőlük is jobban kezdtem elvárni a nagykorunkat.

Nagyobbik öcsém traktoros lesz egy közeli tehenészetben. Ezt 4-5 éves kora óta eldöntötte. Mióta elsőnek kijelentette, nem tágít ettől. Már a gazdaság vezetője is számít rá. A kisebb szerelővé fog válni. Ez is rég elgondolt dolog. Vagyis: szerel ő már most is mindent. Legalábbis szét biztosan. De egyre gyakrabban össze is.

– És te? – kérdezik tőlem, a nagytól.

Kicsiként cirkuszos akartam lenni, vagy lótenyésztő. Ma már egyik sem. De egyértelmű a válaszom nekem is: anya, író, költő, gazdasszony.

– Egyszerre? – csodálkoznak többen. – És a szakmád? Az mi lesz?

Nem tudom. Nehéz. Belefér egy életbe ennyi minden? Pont ez a baj. Egyik nélkül sem tudok meglenni. Hogy szakma? Miért, ezek talán nem azok?

Kisgyerekek nélkül nem olyan mulatságos az élet. Gyönyörű figyelni, hogy mennyit ta-níthat nekik az ember és hogy építenek be minden apróságot a gondolatmenetükbe. Milyen fogékonyak és bizakodók. Bölcsek és naivak. És életet adni – hát van csodásabb?!

Az írás kiskorom óta lételemem. Volt, amikor csak meséltem magamnak, mi van körülöttem. Még kisovis voltam, nem tudtam írni, de regényszereplő lettem és persze tizenegy éves. Mert mindig tizenegy éves akartam lenni. Voltam is, de elmúltam két és fél éve. Fura. Fura nagyobbnak lenni tizenegy évesnél…

Visszatérve, már nem én vagyok a szereplőim. Hanem a szereplőm én. És te. És mindenki. Vannak olyan szereplőim, akiket magamból formáztam, és vannak, akiket szívesen elfogadnék barátnak. De nem szimpatikus az összes szereplőm. Nem is kell, hogy az legyen, hiszen akkor csak nekem lenne való a könyvem, senki másnak. De nem ez az igazi lényeg, hanem hogy alkothassak! Hogy egy egész világ lehet a fejemben, amit én alakítok! Összesodorhatom a szálakat, majd eltéphetem, hogy végül egy szebb, gyönyörűbb egészt alkothassak, s amikor végre összeáll az utolsó bekezdésben a végső kép… akkor elmosolyodom és eszembe jutnak Isten teremtéskori szavai: „Ez jó”.

A gazdasszonyság. Mióta eszemet tudom, állatok vesznek körül. Szeretem a szagukat, a hangjukat, a gondozásukat, a kicsinyeik bámulatosan gyors fejlődését. De nem is ez hiányozna a legjobban, ha nem lenne, hanem a zöldséges-gyümölcsös. Olyan jó érzés leguggolni magot dugdosni a földbe, azzal a hittel, hogy majd a termését fogjuk enni! Minden évben ugyanolyan izgalommal várom, hogy kikeljenek. Napról napra látom, ahogy nőnek a kis növénykék. Felbukkan az első virág! Abból pedig kialakul a termés. A szirom lassan elszárad és kibukkan egy pici, zöld gömböcske…!

Szüretelni is csodás, végigmenni a sorok közt, meg-megsimítani a leveleket, leszedni az első gyümölcsöt, visszaemlékezni, milyen apró volt a növény, amikor kidugta fejét a föld alól. A legnagyobb öröm az, amikor felvihetem a kert tetejébe, a Nyári Konyhába, ami valaha játszóvár volt. Most tornyos, vakolatlan téglafalai közt begyújthatok a sparheltbe és főzhetek belőle, amit csak kívánok… Az év közbeni munka a növényekkel mind olyan békés, csendes, megnyugtató és meghitt. A lélek tisztításának az ideje. Ilyenkor önkéntelenül is imádkozik az ember.

Most melyikből adjak lejjebb? Melyik szoruljon hátrébb? Lehet egyáltalán ezek nélkül az építőkövek nélkül élni?

Ásítok egyet, de tovább bámulom az eget. „Köszönöm, köszönöm Istenem a férjem!” – suttogom a Magasságosnak és lassan, észrevétlenül elnyom az álom.

Másnap korábban ébredek, mint öcsém. Az oldalamra fordulok és elbámulok a messzeségbe. Túl a fákon, túl a mogyoróbokron, túl a szomszéd kopár kertjén, és ismét csak álmodozom. Nincs kedvem felkelni. Olyan jó a meleg takaró alatt a kecskék mekegése, a liba gágogása és a madarak csiripelése között!

Látom a férjem és mégsem látom. Nem látom, nem. Csak érzem, de érezni nagyon, nagyon, nagyon. Majd csinálok neki egy szívalakú gofrit, házi vajjal és lekvárral. Persze, hogyha szereti. De kaphat csípős paprikás sajtkrémmel megkent kemencés kenyeret is.

Na, valaki mocorog a mellettünk álló kis faházban! Mindjárt ébrednek a többiek is. Nagyon hangulatos a fák közül kikandikáló házikó.

Amint hallom, anyáék felébredtek. Kilép az ajtón másik két kócos öcsém, mögöttük feltűnik anya arca is.

– Kukurikú, jó reggelt! Már a nap felkelt. Szól a kakasunk, az a nagy tarajú, gyere ki a rétre, kukurikú! Ébredjetek ti is! – énekli.

– Fent vagyok – dünnyögöm.

– Aoá! – ásít öcsém mellettem.

Megy a napi rutin, Biblia olvasás, reggeli – hüm, milyen finom! Majd én is ilyen ízletes krumplis pogácsát készítek a családomnak! – állatetetés, főzés, játék, ebéd, legkisebb öcsém délutánit alszik, addig anya felolvas nekünk, nagyoknak.

Ezután felmegyek az erdei kunyhóba. Az csupán egy faroslemez-háromszög, hullámpalával lefedve. Nekem mégis sokat jelent. Kívülről is hangulatos, hiába egyszerű, de belülről még jobban. Középen épp csak fel tudok állni, itt egy kék-piros, fodros, szalagszerű anyag fut díszítésül. Elől egy kis rombusz ablakon tudok kinézni, hátul egy nagy, állított téglalap formájún. Az utóbbi ablakon zöld szúnyogháló van, az előbbi üveges. Szemben, a nagyobbik ablak alatt van egyik öcsém polca, jobb oldalt áll a másikuk fiókos szekrénye, harmadikuk nem itt tárolja a cuccait. Az én polcom a bal oldalt van.

Leguggolok elé. Három egyszerű, barna, fa polcból áll. Minden évszakban más terítőt rakok rá – ősszel kopasz fásat, télen havasat, tavasszal virágosat. Most nyár van, ezért legfelül egy hófehér abrosz nyújtózik, kissé ezüstös, csillogó. Középre aranyszínű, hosszúkás, csillámporos terítőt tettem, legalulra népi hímzésest.

A felső polcon kis díszek vannak: egy tarka dobozka halott pillangókkal, egy porcelán tehén, egy narancssárga, virágokkal díszített csupor telis-tele üveggolyókkal és egy fénykép kiskoromból. Talán hat vagy hét éves lehetek, anyával együtt készített bőr indiánruhámat viselem, üstökömön egy gyöngytyúk tolla, barna hajam, akár egy szénaboglya. Kezemben az indiánbaba, amit mamától kaptam, egy játék íj, belevaló nyíl, és még egy tomahawkot is a magasba emelek. A képet egy barna keretbe raktam. Kezembe veszem és nézem. Vajon nekem is lesz lányom? Milyen haja lesz? És szeme? Ő is olyan szeleburdin fog állandóan indiánosat játszani? Hogy fogják hívni? Ráhel vagy Lejla?

Mosolyogva visszateszem a fotót. Eggyel lentebbi polcon is hasonlatos apróságok sorakoznak. Leveszek egy kis házikót. Két egérke van benne: egy bolti plüss és egy, amit még én horgoltam régebben. Talán nyolcévesen. Legkisebb öcsém mindig játszik vele, ha ide feljövünk. Olyan aranyosan beszél a helyükben is! Egyik egér a kicsi, aki mindig elveszti, majd megtalálja a másikat, az anyukát. Anyukáját… hogy ragaszkodik anyához ő is és az egér is! „Milyen csuda jó dolog ez az anyaság!” – gondolom, aztán egyből eszembe jut, anyának milyen nehéz volt szétválasztani két nagyobb öcsémet pont az előbb, mert összeverekedtek. Meg megint milyen álmos volt, meg fáradt a sok dologtól. „Mindennek van árnyoldala is” – dünnyögöm és visszateszem a helyére a házikót.

Nos, és az utolsó polcon… két műanyag doboz volt itt, egyiken kutyusok, másikon kisró-kák vannak mintának. Egyikben mindig is különböző kacatok kaptak helyet. Most is. Ám a másik tartalma átvándorolt egy elromlott fagyasztóba, amit megkaptunk testvétreimmel tározónak.

De mi van ebben a rejtélyes mélyhűtóládában? Az álmaink nem fognak az ölünkbe pottyanni, ezért tennünk is kell értük valamit. Persze, főzök, segítek a gazdaságban, gyerekvigyázok, imádkozom, de ezenkívül gyűjtök is. Gyűjtünk. Én, meg az öcséim, akiknek szintén van egy ládája.

Felpattanok, rohanni kezdek lefelé a domboldalon kacskaringózó ösvényen. Csukott szemmel is végig tudnék rajta szaladni elesés nélkül. „Kicsit jobbra, most tönk; ugrás! Megint jobbra, picit balra. Vigyázat! Faág, félrehajolni! Gödör, hatalmas lendület… zsupsz! A másik oldalt vagyok! Most hosszú egyenes, tempó: gyorsíts! Vad fék, kilencvenfokos balra kanyar” – sorolom magamba, miközben fürgén szedem a lábam. Már a kert közepén ordítom:

– Fagyasztózzunk!

Testvéreim is már futnak, szaladnak, a fagyasztóinknál találkozunk. Felcímkézett dobozok vannak bennünk: „Bókoló-cucc”, „Babaruhák”, „Szerelőruhák”, „Menyasszonyi ruhák”… a kedvencem.

Lassan leemelem és kinyitom ezt a dobozt. Kiveszem az első ruhát. Kék virágmintás az egész, a fehér alap szinte ki sem látszik. Két részből áll, egy felső és egy szoknya. Én készítettem, akkor, amikor túl unalmasnak találtam a fehéret, de most már szerintem ez nem elég méltóságteljes.

Van egy másik esküvői ruha is, amit ezzel egy időben varrogattam. Ennek az alapja egy fehér egybe-ruha, aminek a mellkasán rózsaszín virághímzés díszlik. Ezt kiegészítve kezdtem én is ráhímezni kereszthímzéssel egy lila virágot. Ezenkívül csillogós rózsaszín-lila kis ruha-anyag-darab fürtöket erősítettem rá. Ennek a hímzése még nincs kész, de ez sem tetszik már eléggé. A fő baj: nem szeretem se a lilát, se a rózsaszínt. Hogy minek is tettem rá akkor ezeket a szalagokat? Magam sem tudom…

A harmadik. Ó, ez már tetszik! Ezt nem régiben vettem fel a listára. Egy fehér egybe-ruha, szintén, de sokkal bársonyosabb és teljesen patyolat. Fent, a nyakam alatt egy fehér sza-laggal tudom megkötni, lefele különböző, apró, kis kitűzőkkel lehet összefogni. Van már hozzá egy, apró, aranyszínű falevél formájú kitűző. A válla virághímzéses és a mellkasa is. Rövid az ujja és a szoknya alja fodros. Ehhez tartozik egy fátyol, ami valójában egy függöny volt. Hófehér virágokból van kirakva. Ha kétszer összehajtom, éppen megfelelő méretű. A fejem egyik oldalára fogom tűzni egy fehér-babarózsaszín virággal azt a bordó-lila-rózsaszín-kék, csillámos, fonott kötelet, amit néhány éve készítettem. Ez így szerintem tökéletes lesz, de még lehet, változtatok rajta.

Mindeddig, amíg ezeket szemlézem, öcséim is az ő dolgaikkal foglalatoskodnak. Egyszerre nézünk föl és vigyorodunk el.

– Miért adod azt a babaruhát? Azt a szarvasosat? – húzódik hozzám közelebb egyikük és mutatja választékát.

Sokáig csereberélgetünk, szerintem jól hoztam ki az üzleteket. Egy csomó csecsemőruhám van már, amit valamikor a gyerekeim fognak hordani: sünis, gombás, állatos, virágos, sőt, olyan is, amit még én hordtam! Piros, szívecskés. Nagyon szerettem azt a pólót.

Ezután felfekszünk a fagyasztóládáinkra. Álmodozunk. Sutyorgunk. Pont, mint este, de nem unjuk. Ezt nem lehet unni!

– Te mit fogsz csinálni az esküvődön?

– Összeházasodni – mondja nagy bölcsen a kisebb

– Azon kívül? – kérdezem színpadiasan sóhajtva.

– Hááát… enni.

– Az jó! – szól bele a másikuk.

– Oké. Akkor tervezzük meg a menünket! – javaslom. – Az enyémen lesz tejszínhabos sütemény, tortilla, zöldségsaláta, tudod, úgy fokhagymásan, kaprosan, tejfölösen. Ezenkívül gyros, bulgur, sajtkrém, gyümölcsleves… – sorolom.

– Fúj! – közlik.

– Mert? Ti tudtok jobbat? – kérdezem az orromat fintorgatva.

– Igen. Nekem piskóta lesz, kivájt középpel, megtöltve különféle gyümölcsökkel és pudinggal.

– Nem is olyan rossz ötlet… – dünnyögöm.

– Meg a házi hamburgert sem hagyhatjuk ki és a pizzát! – folytatják a fiúk.

Bámuljuk fölöttünk a kerti tározó házikó plafonját és jelenetek vonulnak el a szemünk előtt… csak a mindennapi életből, de házastárssal.

– Én örülnék neki, ha már meg lenne a feleségem – suttogja egyikük.

– Én is a férjemnek – felelem halkan, mintha egy titkot osztanék meg vele. Cinkosan összenevetünk. Mert igen, a legnagyobb titok, hogy nem vágyunk másra, nem tervezünk egyebet, csak folytatni azt a jövőben, ami már megvan a jelenben.