Elmentem a ház mellett még egyszer. De most lassabban, hogy az ablakokat jobban szemügyre tudjam venni. Szerencsémre a helyi óvodába a szülők zöme most jött a gyerekért, ezért nem volt feltűnő, hogy sokadszorra gurulok el az autómmal.

A szobákban sötétség, hogy bent voltak-e, nem lehetett megállapítani a függönyök miatt. A mellettem lévő ülésre pillantottam, ahol a postás ruha hevert. Nem akartam átöltözni, de kénytelen leszek, ha jobban meg akarok bizonyosodni arról, hogy otthon vannak-e.

Két utcával lejjebb egy bokrokkal takart helyen félreálltam. Sikerült átöltöznöm anélkül, hogy a közelben tartózkodó kutyatulajdonosok észrevették volna. Magamhoz vettem a hivatali levelet és az átvételi ívet.

***

A tizenéves elfutott a kapu elől, amikor a házinéni azzal a szigorú tekintetével kinézett az ablakon. Megijedt az öreg nőtől, és azzal sem törődött, hogy mit gondol róla.

Esztelen menekülése közben az addig összegyűjtött újságpapírok szerteszét szóródtak az utcán. Az elé lépő postást észre se vette.

– Bocsánat!

Remegett az egész teste, ez a hangján is érezhető volt.

A szemüveges arc hidegen mérte végig a hebegő fiút, miközben a földről felvette a kezéből kilökött levelet. Hamiskásan a kölyökre mosolygott, vagy legalábbis annak vélte a férfi arcán a fintornak beillő rángást.

Ellépett a felnőtt mellett, sietős léptekkel folytatta az útját. Egészen a sarokig iparkodott, csak amikor befordult, akkor nyugodott meg.

Ahogy közeledett az utcában található kisbolt felé, egyre jobban motoszkált benne valami.

A boltban csak Piri néni volt, a tulajdonos. Vidáman fogadta, szerette a gyerekeket. Őt kimondottan kedvelte, mert koránkelőként minden reggel nyitáskor tettre készen várta, és segített neki kipakolni a gyümölcsös rekeszeket a bolt elé.

A hölgy a testes alakja és élemedett kora miatt már nehezen boldogult, és örömmel fogadta egy nyüzsgő gyerek segítségét. Cserébe mindig gyümölcsöt adott neki.

– Szia, Zsoltikám! Mi nyomaszt ennyire?

– Volt ma már a postás, Piri néni?

A boltos kíváncsian nézett rá, miért érdekelhette ennyire.

– A Feri? Volt. Vársz valamit?

– Nem, csak az előbb láttam egy postást a másik utcában, a gazdagék háza előtt. Nem volt nála táska sem, csak egy levél, meg valami papír.

***

A riasztás fél négykor futott be az őrsre. A Kistorkos utcában tűz ütött ki. Az ügyeletes eleinte nem értette, ez miért tartozik a rendőrségre, de a telefon másik oldalán üvöltöző nő valami gyilkosságot emlegetett.

Horvát és Lengyel tíz perc alatt a bejelentett címre ért. A tűzoltók már végeztek az oltással, a dolgukat végző emberek mutatták az utat, merre menjenek.

A nappali padlóján két emberi test hevert az felismerhetetlenségig megégve. Jelenleg képtelenség volt a nemüket, korukat, vagy bármi egyebet meghatározni. A látottak alapján Horvát kiment az autóhoz, hogy szóljon a központnak.

Mire végzett, Lengyel már a kapuban várta. A fiatal tizedes mohón szívta a frissen meggyújtott cigit. Horvát a felé kínált dobozból elvett egy szálat. Jól érezték magukat a kapuban. Az odabent látottak még sokáig fogja kísérteni őket.

***

Dóraszeghy helyi idő szerint hajnal kettőkor kapta a hívást. Miután azonosította magát, csak ennyit közöltek vele: Megvannak.

Reggelre összepakolta a holmiját, a recepciós és a delegáció meglepetésére, magyarázat nélkül távozott. Ő volt a delegációjuk tanácsadója. Az ügy, amiért értesítették, mindennél fontosabb volt, évtizednyi nyomozásra kerülhet végre pont.

A reptéren már várta az első osztályra szóló jegy. Kilenckor már a levegőben volt a repülő, hogy megkezdje több órás utazását Sydneyből haza.

Ferihegyre érkezett, ott a hivatal emberei már várták. Egy gyors átöltözés a reptér mosdójában, frissítő kávé, és folytatta az útját a halottkémhez.

Minden kétséget kizáróan ők voltak azok. Megnyugodott, egy évtizedes nyomozás lezárult. És kezdődött egy újabb.

***

– Végzett a feladattal?

A telefon sercegett, ezért erőteljesen kellet fülelnem minden hangra, hogy a szavakat megértsem.

– Ha olvasna újságot, akkor már tudná az eredményt.

– Nem olvasom a sajtót. És TV-t sem nézek.

– Dóraszeghyt hazarendelték az ügy miatt. Láttam, amint kiszállt a szolgálati járműből.

– Ez jó! – Hangos krákogás szakította be majdnem a dobhártyámat. – Az a két ember megérdemelte. Megérdemelték.

– Most már halottak. A tűz gyújtása nem volt egyszerű, hogy a haláluk egyszerű balesetnek tűnjön.

– Micsoda!? Maga megölte őket?

A felháborodása teljesen megdöbbentett. A postafiókomra érkező utasítás, hogy csomagot kell kivinnem a megadott címre, egyértelművé tette, hogy véletlen balesetnek tűnő halált kell halniuk. Az újságokból megtudtam, hogy az áldozatok fiatal gyerekeket – fiúkat és lányokat is – kényszerítettek prostitúcióra.

– Meg, és most már tudhatja is. De gondolom ezért küldött üzenetet a 826-os postafiókra.

Hosszú szünet következett. Fejemben kattogott a pénztárgép, miközben számoltam a percekért fizetendő forintokat.

– 826? Én a 828-ra küldtem üzenetet.