A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Szinte kihalt a játszótér a metszően hűvös, márciusi késő délutánon, amikor megérkezünk a négyéves fiammal. Rajtunk kívül csak egy kamasz fiú és lány van ott, az egyik pad támláján ülnek. A srác szemüveges, arcán a pattanások közt itt-ott előtörő borosták jelzik már a férfikor küszöbét. A lány vékony kiskabátban ücsörög, szőke haja előrehull, nem látom a szemét. Gimnazisták lehetnek. Nevetésekkel tarkított, élénk beszélgetésben merülnek el.

A kisfiammal focizni kezdünk a játszótér szélén, a füves kis réten. Jólesik a felmelegítő futkározás. Persze sorban kapom a gólokat a kapumba, ha meg nem akar begurulni a labda, hát észrevétlenül rásegítek, hiszen mindig nyerni kell! Mert most még valóság a fiam számára, hogy varázslat a világ, aminek ő van a közepén. Hogy természetesen úgy intéződik minden, hogy neki legyen a legjobb. A feltétlen akarat és a beteljesülés mámorának mágikus idejét éli éppen. Minden betalált labda után örömujjongásban törünk ki.

Játék közben a szemem sarkából észreveszem, hogy a fiatalok elindultak a padtól, és áttelepedtek a fém forgóra. Ez a kisfiam kedvenc játéka, ezért aztán másfelé terelem, amikor elunjuk a focizást: a mászókákhoz megyünk. Kipróbálunk mindenféle csimpaszkodást, fogócskázunk is, de még így is olyan csontig ható az egyre hűvösödő esti szél, hogy fel kell vennünk még egy réteg ruhát. Erről eszembe jut, milyen hideg lehet a forgó fém platnija, amin már jó ideje ücsörög a fiú és a lány. Oda is sandítok: felhúzott lábakkal, a kapaszkodó két oldalán gubbasztanak, a srác maga elé néz, arcán furcsa mosoly, messziről is látszik, hogy zavarban van. A lány a cipőjét babrálja. El-el akad köztük a beszélgetés. Érezni, hogy burokban vannak, nincs hideg, nincs este, nincs játszótér, nem vagyunk mi sem ott, csak a kettejük közt gombolyodó, most születő valami. El is fordítom róluk a tekintetem, hadd maradjon sértetlen a buborékuk.

A kisfiam ezen a ponton jelenti ki, hogy most már forgózni szeretne.

– Most nem lehet, látod, foglalt. Majd később – próbálom menteni a helyzetet. Villámgyorsan kutatok ötletek után a fejemben, mivel tudnám máshová csábítani. Felkapom a labdánkat, és jó messzire dobom a forgótól. Szerencsére szalad utána, kitalálom, hogy versenyezzünk, ki tudja magasabbra dobni. Ez azért jó játék, mert nincs határ: mind a ketten az égig dobjuk. Persze a fiam egy kicsit még feljebb…

Eközben meglátom, hogy a srác lassan feláll kuporgó helyzetéből, átsétál a kapaszkodó másik oldalára, a lány mellé. Mintegy mellékesen és véletlenül, egészen közel. Tétován megáll.

Ekkor kezd újra nyaggatni a fiam, hogy forgózzunk. Kétségbeesetten próbálom még húzni valamivel az időt. Csúszdázást ajánlgatok, de nem vagyok túl meggyőző, a fiam pedig már tántoríthatatlan, vonszol a forgó felé.

Ott a fiú éppen leül a lány mögé. Mint egy lassított filmen, olyanok a mozdulatai. Sután átkarolja a vékony kiskabátot. Érzem, most van a pillanat, amire egész délután készült, a drámai tetőpont az ő színdarabjában, amit lépésről lépésre épített fel. A lány odafordul felé, találkozik a tekintetük.

A karomat rángató négyévesemet csak saját akarata hajtja, egyenesen a boldogsága felé tör, húz engem is magával.

És ebben a pillanatban akaratlanul is szemtanúi leszünk: megtörténik az első félszeg, de bátran vállalt csók, a pillanat szent, angyalok szállnak át a játszótéren… Néhány másodperc múlva a pár egymás szemébe kapaszkodó tekintettel áll fel a forgóról, még mindig nem létezik rajtuk kívül senki és semmi. Lassan, összesimulva sétálnak el, viszik magukkal a buborékot.

A fiam boldogan rohamozza meg a megszerzett játékot, élvezi a birtoklást, a beteljesülés ajándékát.

S én arra gondolok, lesz majd idő, amikor ő fog itt vagy valahol máshol, egy padon, sziklán, tóparton ülni és ugyanígy, bátran végigjátssza majd a maga színművét.