A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Egy szebb napokat látott városban nőttem fel. Munkásosztály, ahol természetes volt, hogy a tanulás mellett diákmunkát is vállal az ember. Nagy álmom volt az egyetem, úgyhogy spóroltam is rá rendesen. Amit lehetett, elvállaltam a gimnáziumi órák mellett: árufeltöltés, takarítás és az egyetem előtti nyáron kocsmai pultozás.

A romos kocsma a kisváros szélén állt. Véletlenül oda sem lehetett tévedni, szándékosan meg alig akart valaki. Délelőtt az építőcég munkásai érkeztek a reggeli kávé-vadász-kombójukra, tizedike után pedig megindult a város fiataljainak egy nagyobb hulláma. Késő délutántól estig a megfáradt munkásosztály pihenni vágyó része szállingózott be.

Pityerke bácsi hozzájuk tartozott. Egy agyi katasztrófa miatt fél oldala lebénult, ezért nehezen mozgott, mégis makacs rendszerességgel érkezett a napi kisfröccsére. És még ennél is makacsabb rendszerességgel gondolta úgy, hogy záráskor elkísér a buszig, „hogy biztonságban legyek”. Én segítettem neki lépni, ő pedig vigyázott rám. Valahogy így voltunk egyensúlyban.

Eltelt a nyár, és az egyetemre szükséges kollégiumi díjra, meg a tanuláshoz kellő laptopra összegyűlt a pénz. Nagy reményekkel költöztem be életem első, saját jogon megszerzett alvólétesítményébe: a kollégiumba.

A szoba tágas volt. El is fértünk benne hatan. Volt saját mosógép is. Minden szintnek egy teljes. Kicsit oldalba kellett bökni lábbal, hogy elinduljon, de végső soron elvégezte a feladatát, és legalább a napi mozgást is letudtuk vele.

Aztán elindult a félév. Valami csoda folytán kétféle ösztöndíjat is kaptam az egyetemtől, hátrányos helyzetem jogán egy kis támogatást az államtól, sőt ingyen kollégiumra is jogosult lettem. Ehhez jött még, hogy apám egy nagyobb összeghez jutott, amit igazságosan elosztott a testvéreim és köztem.

Életemben nem voltam olyan vastag. A hosszú időszak, amíg kuporgattam – a nehéz munkával összekapart kollégiumi díj, a pult mögött ledolgozott nappalok és éjszakák –, mind hirtelen a távolba vesztek. Megörültem. És persze megőrültem.

Felkerestem a régi barátaimat. Az egyetemet, a kollégiumot és a nehéz munkát egy időre a hátam mögött hagyva életemben először vettem fesztiválbérletet. Egész heteset. Soha addig életemben nem voltam fesztiválon.

Az első fesztiválnap úgy kezdődött, hogy a punkok a közeli bolt előtt ültek körben, mint valami fáradt törzsi tanács, kannásboros üvegek fölé görnyedve. Rövidet húztak a műanyag flakonból, hogy bent ne kelljen a drága italra költeni. Én meg ott álltam előttük a frissen vásárolt, hivatalos fesztiválpohárral a kezemben, és olyan gazdagnak éreztem magam, amilyennek talán soha előtte. Belül kinevettem őket – a saját fiatalkori sznobságom halk, cinkos nevetésével –, mert én most aztán bent fogok fogyasztani, mint a nagyok. Azt hittem, ezzel kezdődik a felnőttség.

Aztán valahogy minden elkezdett gyorsulni. A délutáni nap úgy ütött le, mint én kora hajnalban az ébresztőt a kisszekrényről. A zene minden irányból dőlt, mintha több fesztivált raktak volna egymásba, én meg egyre biztosabban éreztem: most tényleg élek.

Az első koncertre már úgy mentem, mintha húsz éve oda járnék. A pénz hirtelen nem pénz volt, hanem mozgástér, levegő, döntési szabadság. Vettem még egy poharat, mert miért is ne – hátha elveszítem az elsőt. Aztán vettem valamit, amiről azt se tudom már, étel volt-e vagy alkohol, valami füstölt vagy édes, vagy talán mindkettő egyszerre. Mindegy is: abban a pillanatban tökéletesnek tűnt.

A nap végére úgy lépkedtem a fesztivál porában, mint akinek végre nem kell számolgatnia, hogy megmarad-e a bérletre való. Egy este erejéig nem az voltam, aki kuporgat: hanem az, aki ad. Magának, a barátainak, bárkinek, aki épp arra jött. Fura érzés volt. Részben józanságvesztés, egy csipetnyi identitáspróba, egy kicsit valami kamaszos büszkeség, amit leginkább a „végre én is” szókapcsolattal lehetne leírni.

Az éjszaka valahol hajnali kettő és négy között nyílt ki teljesen. Akkor kezdett igazán sűrű lenni a levegő: az emberek összefolytak, az illatok és a zenék egymásba csúsztak, és megszűnt minden olyan dolog, amit máskor kontrollnak neveznék. A fesztiválon az embernek nincs olyan korlátja, amit ne lehetne fél centivel arrébb tolni.

Hajnal felé a fesztivál úgy lassult le, mint a lassan dobogó szív. A zúgásból foszlányok maradtak, fényből csak pislákoló pultvilágítás, emberekből pedig valami fáradt, összemosódó massza. Ilyenkor mindenki puhábban beszél, mintha attól tartana, hogy ha túl hangosan szól, szétesik a hajnal.

Odajött hozzám két fiú. Az egyik beszélt, a másik némán hol rázta a fejét, hol bólogatott. Az volt a játékuk, hogy aki beszélt, rávegye a lányt, akihez odamennek, hogy adjon puszit a néma fiúnak. Viccesnek találtam, belementem a játékba.

Aztán hajnalban valahogy az ő baráti társaságukhoz csapódtam. Volt köztük egy jézusképű srác, pont az esetem. Nem tudom már, melyikünk kezdte a beszélgetést. Talán ő kérdezte meg, hogy „ugye itt lakik valahol a Hold?”, vagy én állítottam, hogy „nem tudsz olyan színre gondolni, amit nem láttál”. Vagy valami hasonlóan mély és komoly gondolat. A barátai körénk telepedtek, mintha valami spontán filozófiai társasjátékba csöppentünk volna.

A beszélgetésnek sem eleje, sem vége nem volt.

A világ értelméről kezdtünk el diskurálni, de végül soha nem jutottunk el odáig, hogy legyen is valami értelme. A fiú szerint az élet lényegi eleme a sodródás, én meg nagy komolyan bólogattam, mintha nem a negyedik italom lett volna nálam. Aztán előkerült az idő kérdése: gyorsul-e, lassul-e, és vajon meg lehet-e fogni kézzel egy percet, ha nagyon koncentrál rá az ember. Az egyik barátja szerint igen, csak meg kell tanulni közben nem pislogni.

Nevettünk. Olyan fajta nevetéssel, amelyben nincs semmi harsányság, csak az a halkan csorgó felismerés, hogy valójában semmi dolgunk nincs az élet értelmével. Elég, hogy ott voltunk azon a rozoga padon, körülöttünk a csendes színpadok, felettünk a csillagos ég… mi pedig emberi roncsokként, megszeretve egy pillanatot, amelyik úgyis elmúlik.

A fiú végül azt mondta:

– Szerintem az a baj, hogy az emberek nem mernek hülyeségeket csinálni. Az élet szép dolgai meg amúgy is hülyeségek.

A többiek bólogattak, én meg akkor hittem el először, hogy talán nem kell mindennek rendeltetés. Talán vannak napok, amik csak arra valók, hogy az ember kiszakadjon mindabból, amit előtte szorongva és fegyelmezetten épített.
Aztán valaki elindult valamerre, és mi is – minden logika nélkül, csak mert ott voltunk, és mert a hajnal még nem döntötte el, hogy világos lesz-e ma vagy sem.

Amikor végül hazafelé indultam, a fesztivál végén, már nem emlékeztem, mennyit táncoltam, mit ettem, vagy kivel beszélgettem. Arra viszont tisztán emlékeztem, hogy a buszutat valahol félúton sikerült átaludnom, és csak arra eszméltem, hogy valaki óvatosan rázogatja a vállamat.

Kinyitottam a szemem. A busz már rég üres volt. A sofőr pedig úgy mosolygott rám, mintha ezer éve ismerne.

– Jó reggelt, napsugár. Biztos, hogy eddig kívánt utazni? Végállomás – mondta olyan kedvességgel, amitől úgy éreztem, mindenkinek így kellene ébresztenie mindenkit.

Én meg ott ültem a fáradtságtól és az alkoholtól félrebillent fejjel, és hirtelen nem tudtam semmit. Merre indultam? Hová akartam menni? Miért pont messzebb aludtam el, mint kellett volna?

Csak megköszöntem gyorsan, a saját hangom is furcsán ismeretlen volt. Leszálltam.

A hajnali levegő hideg volt, nagyon is valóságos, én meg úgy álltam a kihalt buszmegállóban, mint aki egyszerre ért semmit és mindent. Lehet, hogy aznap pont így kellett lennie: hogy valaki, aki egész életében számolt, kuporgatott, túlélni próbált, egyetlen héten át eltévedhessen – még ha csak egy buszvégállomásnyi távolságra is.

Sok évembe telt megérteni, de most már biztos vagyok benne: annak, aki keveset kapott az élettől, muszáj néha mérhetetlenül sokat adnia magának. Egy hét fesztivál, egy hajnal, egy rossz döntés, ami idővel jó emlék lesz.

Mert aki mindig túlél, az sohasem él.