Felnőttek ülnek a konyhában. Családi ünnep, mindenki beszélget. A kislány nem érzi jól magát. Vele nem beszélnek a nagyok, más gyerek pedig nincs a társaságban. Odabújik édesanyjához.

– Miért nem értem, hogy miről beszéltek?

– Mert még kicsi vagy, drágám, gyermek. Nem baj az, játssz! Most az a dolgod, és nem kell mindent értened.

A kislány durcásan maga köré fonja a kezét. Ő is a társaság egy tagja, de ő kevésbé fontos, mint a többiek, hiszen még pici. Gyerek. Játsszon. Hát jó.

Kisurran a konyhából, senkinek nem tűnik fel a távozása. Nem csoda, valami lopásról beszélnek, amiről az egész környék harsog. Az egyik nagynéni azt állítja, hogy ismeri a tolvajt, sőt ovis társa volt. A másik nagynéni szerint a tolvaj már Japánban van. A nagybácsi szerint a lopás csak kitaláció, ami meg sem történt, a pletyka egyetlen célja, hogy megzavarják a falusi élet nyugalmát.

A kislány nem érti, hogy ez miért olyan fontos. A híradó, az újság, ezek mind unalmas dolgok, amiken csak a felnőttek képesek szórakozni. Miért olyan szórakoztató, hogy ki kitől mit lopott? Átkopog a szomszédba. Először engedélyt akar kérni a szüleitől, aztán úgy dönt, egyszerűbb csak átmenni. Annyira elmélyedt mindenki a beszélgetésben, hogy valószínűleg úgysem tűnt fel a távozása. Ő még kicsi. Játsszon. Azt teszi. Kiengedik a szomszéd kisfiút is, és elmennek a közeli játszótérre. A lány elpanaszolja neki az otthon történteket. A kisfiú erre azt feleli, hogy ne törődjön vele, építsenek inkább homokvárat, aztán játsszanak felnőtteset. A vár kész, a kislánynak újra eszébe jut a családi összejövetel.

– Utállak! Miért teszel mindent tönkre? Kavicsokat kellene gyűjtened, eltartani engem!

– Most építettem egy homokkastélyt. Ez miért nem elég neked? Egyik vár sem ilyen szép az egész homokozóban.

– Szerinted ez tényleg elég? Nem látod, hogy tönkre teszel engem és az egész családot? Soha nem kellett volna, hogy megismerjelek!

– Akkor nem lenne homokkastélyod sem. Csak addig voltam jó, amíg megépítettem? Végeztem, most meg tűnjek el?

– Egyedül hagynál a homokozókészletemmel? Vigyázni kell rájuk, homokkal etetni őket! Azt akarod, hogy ezt egyedül én oldjam meg?

– Lehet.

Éppen itt tartanak a játékban, amikor a kislány anyukája fut ki a játszótérre.

– Kicsim, miért nem mondtad, hogy kijössz? Otthagytad a vendégeket minden szó nélkül. Ezt nem illik csinálni.

– Mert ha a felnőttek beszélgetnek nekem nincs szavam. Úgysem értek semmit. Kijöttem játszani.

– Nem kell ennyire mellre szívni mindent, ilyet biztos nem mondtam. Nem akartalak megbántani, ugye tudod? Ne legyél ilyen érzékeny, mert így nem fogod tudni felnőttként kezelni később a sokkal nagyobb problémákat.

A kislány most már tényleg összezavarodott. Ne szóljon, mert nem érthet semmit. Ne érezzen, mert az érzékenység nem jó. Akkor mit csináljon? Játsszon tovább.

– Anyu, ugye azért maradhatok?

– Persze, érezd jól magad! De kérlek, többet ne viselkedj így!

A kisfiú ránéz a lányra és megkérdezi tőle, hogy hol is tartottak.

– Nem számít, folytassuk máshol. Beszéljünk a lopásról. Te mit hallottál?

– Apu szerint nem is az volt, akiről az újságok írnak. Hanem valaki más. De ez uncsi téma.

– Szerintem is.

– Inkább gyerek akarok maradni.

– Mit szólnál, ha hagynánk a felnőttes játékot és elrepülnénk Sohaországba? – kérdezi a lány. – Akkor nem kell felnőnünk.

– Remek ötlet!

Még órákig kint szaladgálnak a parkban, remekül érzik magukat. Amikor a lány hazaér, mosolyogva meséli, hogy milyen jót játszott, hogy a nagy fa a Sohaország, a kavicsok a tengercseppek, a hinta a gonosz kalózhajó, a csúszda pedig visszahozta őket a való világba, a felnőttekhez. Bár ne lenne a játszótéren csúszda. Az anyuka összehúzza a szemöldökét.

– Mintha olyan nagy baj lenne, hogy haza kellett jönnöd. Miért olyan rossz ez a világ, ahol vannak felnőttek?

– Te nem értheted. Túl felnőtt vagy hozzá.