A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Több, mint hat hónap, egész pontosan 187 nap. Ennyi idő telt el azóta, hogy elszívtam az utolsó cigarettámat. Emlékszem, ahogy a számhoz emeltem, meggyújtottam, felizzott az apró, piros parázs. Mélyen és hosszan beleszívtam, éreztem, ahogy a füst szétáramlik bennem. Találkozik a sejtjeimmel. Talán még a szemem is behunytam egy pillanatra. A pillanatra, amikor az első slukk feltölt endorfinnal, és a nikotin megnyomja az eufória gombját az agyamban. Egy kis önkéntelen mosoly azonnal megjelent a szám szegletében. Ez az igazi függőség. Amint megkaparintod a szenvedélyed tárgyát, boldogsággal tölt el. Mikroszekundumnyi, igaz, de boldogság.

Októberben este fél hatkor már sötétedett. Horgos közelében egy elhagyatott útszakasznál álltam meg az utolsó cigimre. Az elhaladó sofőrök kíváncsian tekintgettek a fekete Mercedeszem felé, amely magyar rendszámmal és vészvillogóval várakozott az útszéli porban. Meglepő látványként, engem láttak az oldalának dőlve, élvezettel cigarettázva.

„Fél órával előtte találkozzunk a tizenhármas út horgosi elágazásánál. Onnan jöhetsz utánunk, elviszünk a házig. – Sztyena egy távoli szerb rokon vitt a Mesterhez. Amit csak ebből a telefonhívásából tudtam meg, hogy Dima a pék is velünk tart a szeánszra. – Harminc perccel a kezelés előtt gyújthatsz rá utoljára, ezt az egyet muszáj betartanod, más megkötés nincs. – hangsúlyozta a részleteket.”

Amikor megláttam közeledni a rozsdás, erősen füstölő Yugot, egyszerre bolondnak éreztem magam, és megállapítottam, hogy ez az egész nagyon rossz ötlet volt. A házhoz érve az érzés egyre csak erősödött bennem. Sztyena furcsán kacsintgatott rám, Dima meg inkább a helyi szerb maffia vezérének tűnt, mint péknek. Mindhárman beléptünk az alacsony épületbe, ahol a döngölt padlót néhány rikító színű szőnyeg fedte el. A várót szimbolizáló helyiségben szedett-vedett székek voltak egymás mellé pakolva. Mindegyiknek más volt a színe és az alakja. Sztyena megállás nélkül sztorizott a régi időkről, hol szerbül, hol magyarul. Nem nagyon figyeltem oda, mert tudtam, hogy hamarosan én következem. Csak nézegettem a szoba falán elhelyezett Krisztus képeket, Máriákat, házi áldásokat, és azon gondolkoztam, hogyan is kerültem egy ilyen képtelen helyzetbe. Aztán kinyílt a fehér, horgolt függönnyel elsötétített ajtó és egy alacsony nő lépett ki a váróba:

– Ko je sledeći? – kérdezte szerbül. Felpattantam és kihúzva magamat, mintha ez bármit is számítana, hangosan, magyarul válaszoltam:

– Én jövök.

– Szóval magyar vagy, Isten hozott, kerülj beljebb – mondta tiszta kiejtéssel, egy csepp akcentus nélkül. Beinvitált a szobába, amelyben a szeánsz – ahogy Sztyena nevezte – zajlott. – Feküdj végig a kanapén, ne aggódj semmin, csak kövesd az imámat és csináld, amit mondok. Ha megteszed soha többet nem fogsz rágyújtani. Honnan jöttél? Szegedről?

– Nem – feleltem, miközben végig azon gondolkozom, hogy hányan feküdtek már előttem ezen a kanapén, és hány fejnek adott már támaszt ez a párna. Próbálom az undor minden jelét elrejteni az arcomról, és fesztelenül végigdőlni, mintha cseppet sem tartanék attól, hogy ebben az eldugott szerb faluban ismét covidos leszek, pont ettől az ágytól. – Budapestről jöttem. Sztyena ajánlotta, hogy jöjjek el hozzád, ha el akarom dobni a cigit. Azt mondta, hogy Te megkezelted és soha többet nem gyújtott rá, ahogy a felesége, és a fia sem. Gondoltam, mi bajom lehet, tegyünk egy próbát. – Egy félmosolyba rejtve hazudtam neki. Hiszen egész úton idáig csak az járt a fejemben, hogy hogyan lehetek ennyire hülye. Levezetek kétszázötven kilométert egy eldugott szerb faluba. Két, szinte teljesen idegen férfit követek a vaksötétben egy házhoz, ahol nem tudom, mi vár rám. Befekszem egy ágyba, melyben érzem, hogy sok-sok évnyi kosz és bacilus övez. Hagyom, hogy valamiféle szertartást végezzenek el rajtam, de senki nem mondja el, hogy miként fog működni. Persze ezért még fizetek is. Méghozzá euróban.

De nincs sok időm a töprengésre, mert elkezdődik, amiért jöttem. A Mester nekikezd a kezelésnek. Imákat mormol, majd szavakat kell ismételnem utána. Megkér, hogy lazuljak el és képzeljek el egy sokkal jobb világot, amelyben már cigaretta nélkül létezem. Kívülről folyamatosan Sztyena dörmögését hallom, ahogy Dimának mesél. Nem tudok ellazulni, nem tudom kizárni a külvilágot. Érzem a rám ragadó koszt, fázik a lábam, és mintha már a fejem is viszketne a sokat használt párnától. Igazából egyetlen egy gondolat tart fogva, állandóan vissza-vissza tér, nem tudok szabadulni tőle. Nagyon szeretnék rágyújtani.

Körülbelül tíz perc után végzünk is a szeánsszal. Nem bánom, hogy vége. Felállok, megköszönöm a Mesternek a lehetőséget. Persze mosolygok magamban, hogy lehettem ennyire naiv, bedőltem egy ilyen varázslatszerűségnek. Kifizetem a harminc eurós díjazást. Szépen elköszönök Sztyenától és Dimától, majd mintha mi sem történt volna, beülök az autómba és elindulok vissza Budapestre.

Több, mint hat hónap, egész pontosan 187 nap. Ennyi idő telt el azóta, hogy elszívtam az utolsó cigarettámat.