Első nézőpont

Ott állt a kapu előtt. Többször megfordultam már a konyha és a szoba között, ám mindannyiszor, amikor kitekintettem az ablakon, az a fura kisfiú ott állt a szemközti ház kapuja előtt. Sosem láttam azelőtt. Eleinte lelkes udvarlónak véltem, viszont a környék összes lánya elindult már az iskolába. Pillanatra megfordult a fejemben, hogy terepszemlét tart. Mert hát kinek a fejében fordulna meg, hogy valami rosszban sántikál egy ilyen aranyos képű, göndör fürtű tincsekkel rendelkező gyerek.

Mondjuk nekem. De ez inkább szakmai ártalom. Mindig azt kell lesnem, melyik kölyök sántikál valami rosszban, és ha kell, fegyelmeznem kell.

Mivel nyolc is elmúlt, az ablak széléhez álltam, és onnan lestem őt a függöny mögül. Kezemben egy bögre forró fekete leves, amibe véletlenül porccukrot tettem. A meglepetéstől annyira ledöbbentem, hogy még azelőtt elengedtem a zacskót, hogy a polcra helyezhettem volna. Persze borult, és az egész konyhát beterítette, akár a hó. Otthagytam az egészet, a takarítást majd később ejtem meg. Úgyis szabin vagyok, viszont a fiú indítékai jobban érdekeltek.

Lassan kortyolgattam a kávét, mert nem szeretem ha forró. Valahol a meleg és langyos között az igazi, amikor a hőmérséklet nem égeti le az ízlelőbimbókat, és élvezhetem az ízeket.

Időközben rájöttem, mit találtam furcsának a lent várakozóban. Nem nyomkodta a telefonját, és a fülében sem láttam semmit, ami arra utalna, hogy esetleg zenét hallgat. Ha poénosra akarjuk venni, biztos pszichopata, mert nem hódolt be a trendnek, hanem a régi korok romjai alól előásta valaki, és idetette emlékműként, hogy lám, amikor még úttörőként tettük le az esküt, akkor még nem a telefon nyomkodásában merültek ki a társas kapcsolataink. Ez igaz is lenne, ha társaságban lenne. Ha azt látnám, hogy kijátszva a szülőket, lelép a haverokkal egy alapos csavargásra. Ahogyan én tettem.

Már előző nap felmértük, mekkora sugarú kört kell kerülnünk, hogy véletlenül se találkozzunk ismerőssel. Így az előre megbeszélt helyen találkoztunk, és onnan indultunk tovább.

De ez a kölyök nem tett semmi ilyesmit. Csak állt ott. És talán várt. De mire? Vagy kire?

Lemehetnék, ám tartottam attól, ha elhagyom a posztomat, és mire leérek, addigra nyoma vész. Rég le kellett volna már mennem az utcára és ott elfoglalni egy jó megfigyelőhelyet. A reakcióidőm jóval rövidebb lenne, mintha innen kellene meglódulnom, amennyiben tényleg valami rosszban vesz részt.

Talán változtatnom kellene a nézőpontomon, és nem azt feltételezni minden kis srácról, hogy ferde úton jár. Megtehetném, ám a tapasztalat… Mi is mindig forraltunk valamit. Túl unalmasnak tűnt az életünk, ezért állandóan tenni akartunk valami szokatlant, hogy ha majd egyszer belenézünk múltunk tükrébe, akkor elmondhassuk, hogy mi legalább éltünk. Volt értelme a gyerekkorunknak, és nem azzal foglalkoztunk, hogy milyen csórók a szüleink, hogy megint nem mentünk nyáron még strandra se, hogy a rokonoktól kapott levedlett és foltozott ruhákat hordtuk, hogy voltak esték, amikor csak szikkadt kenyér került a hasunkba.

Egy autó lassított. Megállt. A fiú felélénkült, gyors léptekkel mellette termett, és a kinyitott ajtónál beszállt.

Tehát várt valakit. És esze ágában sem volt úgy élni, ahogyan mi éltünk anno.

Okos gyerek. Ne is tegye. Így visszagondolva, pusztán az üres életünket akartuk valamivel kitölteni.

Második nézőpont

Nem akartam ott maradni. Féltem. Féltem az idegenektől, féltem, hogy mit fognak tenni velem. Az egészet nem értettem, amiről beszéltek. Ő pedig ott hagyott. Dolga volt.

Mindennek fertőtlenítő szaga volt, még az ágyneműnek is.

És nem akarok erre emlékezni, mert a mai napig nem tudom, miért őt szólítottam, amikor altatás után magamhoz tértem. Ott voltam egyedül, senki nem várt, senki nem foglalkozott velem, senki nem akart biztonságot nyújtani.

Valahogy mindig is egyedül voltam.

Ahogyan abban a percben is, amikor az előttem fekvő szerencsétlen pára kilehelte a lelkét. Ő is az anyját szólította. Hiába, nem jött segíteni. Sohasem jön.

A kezemre néztem. Tekintetemmel követtem, meddig áztatott és borított el rajtam mindent a vér. Le kellett vennem az atlétát, a nadrágot, de még a zoknit is, vele együtt ment a cipő az égetni való holmik közé. Pár lépésre a földön egy fekete szemeteszsák hevert, abban hoztam magammal fertőtlenítőt és tiszta ruhát. Meg gyufát és gyújtófolyadékot.

Előbb egy kupacba helyeztem a levetett göncöket. Utána szétnyitottam a zsák száját és a fertőtlenítőt tartalmazó kisebb zacskót emeltem ki. A mellé csomagolt vattát alaposan átitattam, úgy dörzsöltem végig kézfejtől egészen a felkaromig, majd következett az arcom, a homlokom és a hajam töve. Végül a nyakamat dörzsöltem át. Az elhasznált vattákat szintén a kupacra dobtam.

Ezután következett a tűzszerszám és a gyorsító. Alaposan lelocsoltam a betonon lévő cuccokat. Kihúztam egy szál gyufát. Hangos sercegéssel kapott lángra, rádobtam a holmikra. Nagy láng csapott fel, fekete füsttel égett. A kis helyiségben rohamosan fogyott a tiszta levegő, ezért mihamarabb távozni akartam, azonban maradnom kellett. Meg kellett bizonyosodnom, hogy minden hamuvá ég, ezért kivettem a tiszta atlétát a zsákból és az orrom elé tettem.

A gyújtófolyadék gyorsan elégett, és nem hozott létre elég hőt, hogy a többi cucc már magától égjen, ezért még kétszer kellett alaposan meglocsolni és meggyújtani. Ha nehezen is, siker koronázta tevékenységemet.

Mielőtt felmentem, leültem a lépcsőre és felöltöztem.

Odafent füstfelhőbe burkolva léptem óvatosan a folyosóra. Csend honolt.

Átsétáltam a szobába, ahol minden romokban hevert. Én dobáltam szét, ezzel is rájátszva a betörés látszatára. A kertre nyíló üvegajtó előtt megálltam egy pillanatra, hogy tükörként használva megnézzem magamat. Nem akartam ziláltan kisétálni. Pedig késésben voltam. A fiam várt. Eddig is úgy állt a dolgokhoz, akkor lát, ha majd piros hó esik. Egy hétvégi apa is jobb nálam. De nem tehettem mást, ilyen a munka. Sosem tudhatom, hová kell menni, és olykor előfordult, hogy ezer kilométerekre tőle. Pedig ő a legfontosabb számomra. Csak remélhetem, nem kerül abba a spirálba, ami engem egyre lejjebb vitt.

A késői indulásomnak köszönhetően már nem kellett a városi forgalomban vánszorogni. Ahogy bekanyarodtam az utcába, egyből kiszúrtam, ő is engem. Sugárzott arcáról a boldogság. Leálltam a járda mellé, és mielőtt ajtót nyitottam neki, ellenőriztem a kesztyűtartóban lévő ajándék csokoládét. Epres, ez a kedvence. Amíg beszállt, körbenéztem. A szemközti ház második emeletén egy férfi állt a függöny mögött. Biztos a fiamat kukkolta.

Perverz.