– Üdvözlöm uram! Zavarhatnánk egy pár gondolat erejéig? – szólt a padon ülő idős férfihoz Éva, de hanglejtése már közel sem sugallta azt a csorbulatlan hitet, mellyel e kérdést néhány hete legelőször tette fel.

Az öregúr némi kelletlenséggel az arcán bólintott.

– Azzal a szándékkal járjuk a városukat – folytatta Éva, – hogy a mi otthonunkban immár széles körben elismert, a véleményformálást a tüzetes önvizsgálat révén előmozdító módszert népszerűsítsük, jelesül, hogy…

– Ó, már megint az optimisták! – vágott közbe mogorva cinizmussal a férfi, s már indult volna, amikor hirtelen, mintha eszébe öltött volna valami.

Visszafordult.

– Tudja, hölgyem, tavaly ilyenkor egy magukhoz igencsak hasonló pár talált meg engem, bátorkodom megkockáztatni, hogy ugyanazzal az óhajjal, amelyet maga is megfogalmazott volna, ha hagyom végigmondani. Öreg róka vagyok, nézze el nekem, hogy a szavába vágtam. Ilyenkor már akaratlanul is visszatér a gyermeki énem, a zabolátlanság, a szemtelenség, meg a többi. Nem fogok hazudni, néha azért jól szórakozom azon, hogy senki sem mer pálcát törni a vén fejem fölött emiatt.

Éva értetlen ábrázattal fordult az oldalán szótlanul álló útitársához, Péterhez.

– Ne féljen, nem maradok adós a válasszal – biztatta részvétteljes hangon a férfi. – Ez a bizonyos házaspár, akiket máskülönben elég gorombán elhajtottam az elmúlt esztendőben, másképpen fogalmazta meg a mondókáját. Önálló ítéletalkotásnak nevezték azt, amit kegyed önvizsgálattal összekötött véleményformálásként emleget, de azt hiszem, mindannyiukat azonos szándék vezérli: tájékoztatni akarják népünket a kritikai gondolkodás fontosságáról. Vagy netán félreértelmeztem szavait?

– Nem, egyáltalán nem – felelte Éva reményre gyúlt hangon, s egészen magával ragadta a nem várt bajtársi eszmecsere képzete. – Pontosan erről van szó! Ez a cél!

– Nos, én magam értékelem ugyan az idealizmusukat, de nem mernék mérget venni arra, hogy a fejszéjük nem fog beletörni ebbe a bitang vaskos fába. Itt az emberek azt eszik, amit eléjük raknak, de van, hogy még azt is valaki más rágja meg helyettük.

– Már megbocsásson, de meglehetősen visszatetszőn hat, ahogyan embertársairól beszél – állapította meg Péter, miközben karjait összekulcsolva elfordult a férfitól.

– Félreérti, uram. Nem tartom én őket rossz embereknek, mindössze lagymatagok egy kicsit, már ami a felelősségvállalást illeti. Amit pedig maguk akarnak, az óhatatlanul összefügg a felelősségvállalással. Nem tudom, a házuk táján hogy van, de errefelé mostanság igencsak terebélyes méreteket öltött az ember által megválasztott dolgok könnyelmű sutba vágása. Nem vigyázzuk többé az értékeinket. Az én gyomrom pedig kifejezetten nehezen viseli az azon megfontoláson alapuló életfilozófiát, mely szerint minden és mindenki pótolható. Talán ebből fakad az a kesernyés mellékíz, amelyet az úr a szavaimban vél felfedezni.

Éva együttérző pillantást vetett a férfira, aztán összeráncolt homlokkal a gondolataiba merült. Péter tekintete szilárd maradt, de testtartása továbbra is bizalmatlanságról tanúskodott.

– A csapból is ez folyik – ült vissza az öreg. – Ha te nem csinálod meg, megcsinálja más. De tekintsen a lelke mélyére, és mondja meg, hogy ha mi pótolhatóságot feltételezünk a másikról, s ennek megfelelően is viseltetünk iránta, akkor hogyan várhatjuk el tőle, hogy feladatát oly őszinte elhivatottsággal végezze, mintha arra rajta kívül senki sem volna alkalmas? Mert ezt – emelte fel fejét, miközben sasszemét mindvégig Péteren tartotta – tagadhatatlanul elvárjuk. Tegyük csak fel, hogy szakértői vagyunk valamely tudománynak vagy művészetnek. Tegyük fel továbbá, hogy egy újonc érkezik hozzánk megtanulni azt, aminek mi szakértői vagyunk. Ha számba vesszük azt a fölöttébb valószínű helyzetalakulást, hogy úgy tekint majd a szavunkra, mint egy nála tapasztaltabb, az ipart régebb óta űző, a szakma minden csínját– bínját ismerő ember szavára, vajon nincs– e benne a pakliban, hogy annak az ítéletnek megfelelően fogja kialakítani álláspontját önnön járatosságára nézve, amelyet mi hozunk őfölötte? És nem ítélet– e a hallgatás is?

Ekkor szünetet tartott, hogy meggyújtsa elaludt szivarját, azután így folytatta:

– Én úgy gondolom, ha értek valamihez, s a hozzáértésemet nyilvánosan vállalom, akkor némi felelősséggel bizony magam is tartozom az élete küszöbén botladozó zöldfülűben megszülető önképért. Akár jót mondok, akár rosszat. A gond az, ha nem mondok semmit. Tudja miért? Mert a tétova zöldfülűek zöme a hallgatásomat beleegyezésként fogja elkönyvelni. Ha a jót hallgatom el, akkor beleegyezem, hogy az általam űzött szakma esetleg elveszíti őt, s ha a rosszat hallgatom el, akkor beleegyezem, hogy az adott szakmában arra alkalmatlanként mégis megmarad. Úgy tartom, hogy egy ifjú az identitását képző alapképletet az idő előrehaladtával egyre nehezebben tudja fölülírni, s e képletért mindenki felelős, akinek ő bizalmat szavaz. Amennyiben sorozatosan azokba a vezetőkbe fut bele, akik nem veszik a fáradságot, hogy lelkének tüzetesebb megismerése útján adekvát ítéletet hozzanak az ügyben, alighanem bizonyos, hogy céltalanságában tévútra tér, s e tévútról aztán igen komoly károk árán térhet csak vissza a kezdeti stádiumba. Kevés az olyan fiatal, ha ugyan maradt még egyáltalán, akinek minden hátszél nélkül eszébe jut megindulni a lelke legbelső indíttatásainak kibogozása felé.

– Én úgy gondolom, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy, a maga szavaival élve, hátszél legyen – tette hozzá Péter szkeptikusan.

– Hát persze, hogy nem! Nem is állítom, hogy mindenki alkalmas hátszélnek. Azt mondom, hogy aki hivatásszerűen hátszélnek megy, az dolgozzék is meg az önnön alkalmasságán.

Az öreg elmosolyodott Péter zavarodott tekintete láttán, s nagyot szippantott szivarjából.

– Tudják – mondta, – a legcsekélyebb erőfeszítés is divatját múlta már. Bármit, ami mellett korábban letettük a voksunkat, gondolkodás nélkül lecserélünk, ha az tőlünk számunkra kényelmetlenséggel járó energia befektetését követeli meg. Nem küzdünk. Egyhelyben vegetálunk abban a meggyőződésben, hogy húsz másikat találunk az elveszett dolog helyére. Hogy miért tehetjük ezt meg? Mert valóban találunk húsz másikat a helyére, hiszen ha magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk, mégis csak könnyebben esik a választás. Mindezzel nem is lenne gond, ha e könnyelmű választásokkal megelégednénk, mi azonban mérhetetlenül elégedetlenek vagyunk, és nem értjük, hogy miért, hiszen mindenünk megvan.

– Nem hiszem, hogy ezt bárkinek föl lehetne róni – szólt Éva.

– Én sem hiszem. A legtöbben sajnos kivesszük a részünket az efféle dekadens trendek kialakulásából. Ebben a piszkosul nagy sietségben érthető, hogy az ember nehezen szán időt arra, hogy választott dolgai beérjenek, ehelyett mihamarabb szeretné megtalálni a számára biztosnak ígérkező talajt. Azt, amelyet meghódít, s azután nincs vele több dolga. De maga miatt kellene megtennie ezt az erőfeszítést, mert ellenkező esetben épphogy nem a végtelenségig cserélgeti majd élete összetevő elemeit, míg végül belefárad, s lehorgonyozva a soron következő döntése mellett hétvégente erőtlenül panaszkodik a cimboráinak az itala felett arról, hogy pocsék a párkapcsolata, arrogáns a főnöke, mamlasz az alkalmazottja, talajvesztettek a mindennapjai. Nem lehet azonban elveszíteni a talajt ott, ahol sohasem volt. Várjon! Kitalálom, mit akar kérdezni – mosolygott az öreg, amikor Éva szóra nyitotta a száját.

– Hogy hol van ez a talaj, igaz?

Éva bólintott.

– Nos, jó esetben bennük. Belül kell legyen a mérce, kívül pedig az eszközök és az anyag. Nem volna szükség többre, mint hogy az ember egyszer leüljön a hátulsó felére, s ameddig kell, gondolkozzék. Egyedül így érhet célt. Egy olcsó habarccsal épült ház nem fogja kiállni az idők változékonyságának próbáját. Magunknak kell kikevernünk a maltert azon egyetlen dolog szerint, amelynek változásaiba hatalmunkban áll beleszólni. Isten áldja magukat – zárta le monológját, majd sietősen unokája felé vette az irányt, aki mindvégig a szemközti ház kapujában olvasott.

– Lusta világ ez itt, Éva – szólalt meg Péter elszomorodva. – Még szerencse, hogy mi más városban élünk. Menjünk haza.

– Nem, Péter – felelte a nő. – Éppen, amiért menni akarsz, azért kell maradnunk.