Naplórészlet Varga Péter könyvéből, Egy Skizofrén Filozófus Naplójából. Megjelent az Elborult Könyvek Kiadónál.

Fülszöveg

Egy pszichózissal küzdő fiatal férfi belső utazása. A világfájdalommal és téveszmékkel szemben a jóga, a keleti és nyugati filozófia ötvözésével próbál értelmet találni. Saját tudatát elemzi, miközben deviáns fiatalokat tanít a budapesti javítóintézetben és megváltást keres – kifelé és befelé egyszerre.

2022.12.26. Hé.

Este egy volt diákommal, Alberttel folytattam videóhívást a 19. szülinapja alkalmából, s később megint eltöprengtem azon, amit egyszer mondott: a zene definíciója az, hogy “értelmes zaj”. Nem is tudom, hogy mi a megbotránkoztatóbb számomra: ez a profán meghatározása egy ilyen szent dolognak, vagy az, hogy egy fiatal hegedűművész hajlandó ezt a meghatározást gondolkodás nélkül elfogadni. Mégis hogyan lehet egy ilyen szentségtelen meghatározást adni a zenének, ami az egyik legszentségtelibb megnyilvánulása az ember istenadta természetének?! Ennyi erővel azt is mondhatom, hogy Mozart egy nem-hülye hangszeres volt. Vagy hogy a művészet egy ésszerű ostobaság. Vagy, hogy Isten egy jóindulatú ördög. Ez a klasszikus dualista definiálási módszer, hogy minden létezőt egy hozzárendelt negatívum segítségével tudunk meghatározni, nem lehet mindenre igaz! Ha egy kisgyerek megkérdezi tőlem, hogy mi az élet, mi a szex, mi a zene, akkor nem válaszolhatom azt, hogy “hát fiam, az élet az a nem-pusztulás, a szex az a nem-maszturbálás, a zene pedig a nem-zaj. Na de most eredj le a játszótérre, amíg én megénekeltetem az anyádat a hálószobában.”

A zene fogalmának valami sokkal holisztikusabbnak kell lennie, amibe szentségtelen vagy fizikalista kifejezések nem férhetnek bele. Nem mondhatom azt, hogy a zene a racionalizálható hanghullámok sorozata, vagy hogy a zene a hangok és csendek tudatos elrendezésének akusztikai mintázata. Ezek a zene lényegének kasztrálását jelentenék. A zene fogalmának valami olyan jelentést kell magában hordoznia, mint például “az idő szubsztanciája” vagy “az abszolútum egy nyelve” vagy “a kimondhatatlanság hangja” vagy “a Rózsa hangja”.

Ha már valaki képes volt feje tetejére állítva definiálni a zenét, s azt a zaj fogalma mentén meghatározni, akkor állítsuk fejre a világ fogalmát is, ami elkülöníthetetlen a zene fogalmától: állítsuk azt, hogy valójában a hangok ontológiai létezők, térszerűek, s itt vannak körülöttünk. Az ember úgymond “úszik a néma zenék tengerében”, s a hangok csak arra várnak, hogy valaki meghallja őket, azaz a nem érzékelhető metafizikai létformájukat érzékelhető metafizikai és fizikai létformává alakítsa egy érző lény. Ez csak akkor lehetséges, ha abból indulunk ki, hogy az emberi test sem más, mint egy hangszer, amit a tudat működtet. Ez azt jelenti, hogy amikor az ember egy gitárhúrt megpendít, akkor valójában saját maga is valami magasabb erő által lesz megpendítve. Amikor egy zenész zenél, akkor átadja magát valaminek, ami több, mint a zene, több mint a tudat, több mint a test, s inkább egy félisten birtokába helyezi teljes lényét egy rövid időre, anélkül, hogy az, amit ő énnek nevez, bármit is cselekedne. A cselekvés fogalma lehetne az ellentétpárja a zenélés fogalmának, ugyanis itt a cselszövő ész teljes mértékben megszállott, s nincs jelen az a háromdimenziós téridő-objektumukkal gondolkodó én-tudat, mint amikor valaki valamit az eszével művel, és stratégikusan gondolkodik egy problémáról, hisz a zenélő teljes fókusza – tehát én-tudata – a megoldások tárházába – a térbe – egy magasabb dimenzionalitásba olvad bele, azáltal, hogy tervező, kognitív képességeit átadja egy magasabb operátornak, aki tökéletesebben műveli ama téridőbeli operációk összességét, amit zenélésnek nevezhetünk. Azzal, hogy a művész elengedi a helyes-helytelen gondolkodásmód hálójába bonyolódott én-tudatát, s bátorságot demonstrál azzal, hogy feláldozza az ismert, helyesnek definiált és helyénvaló én-tudatát egy ismeretlen, de a megvalósításra alkalmasabb tranzitórius – azaz átmeneti, de magasabb rendű – én-tudatnak, jön létre az akusztikus művészeti teremtés, azaz a zene. Az ennek révén kimagasló értékű zenei minőséget csak az képes értékelni, aki szintén képes e magasabb dimenzionalitású operátornak átadni éntudatát, de ő nem a cselekvő-, hanem a hallóképességét adja át. Aki pedig ezt képes megtenni, az olyannyira fog ragaszkodni azon felismeréshez, miszerint az észlelt zenemű kimagaslóan értékes, hogy képes nevét és becsületét, vagy akár életét is adni kijelentéséért, s teljes lényével küzdeni azon botfülű és zsíros szájú kritikusok ellen, akik nem képesek felismerni a tökéletes akusztikai kreációt. Ez ugyanaz az emberi jelenség, mint amikor egy fizikus az életét adja egy fizikai törvényszerűség felismeréséért, vagy a szent mártírhalált hal a hitéért. Mivel éppen e szakrális felismerések hiánya alkotja a 21. század szellemét, pontosabban az alsóbbrendű éntudatból eredő gondolkodásmód teszi tönkre a világ lelkületét, alakulnak ki olyan definíciók, mint “a zene: értelmes zaj”, és vezetik félre az emberiséget a fogalmiság mentén.

A felsőbb éntudatból fakadó akusztikai tapasztalást folytató emberek gyakorlatilag az egójuk feloldásával tesznek szert zenei hallásra, illetve magára a zenélésre. Tehát mindkét esetben az ego feloldásának köszönhetően válik azonossá a zene megtapasztalásának definíciója a zene teremtőképességének definíciójával. A tapasztalás és a képesség ezek szerint – paradox módon – időtlen folyamatok, ill. az idő dimenzionalitásától független folyamatokat meghatározó fogalmak: örök létezők. De mivel a hangok mégis az idő, azaz a mozdulatok dimenziójában bontakoznak ki, ezért úgy kell őket definiálni, mint mozdítatlan mozdítók, azaz örrökkévaló múlandóságok, egy elfátyolozott fényforrás mögül felszikrázó nyalábok. Így összességében a zene művelése, a zenélés egy önzetlenségből keletkezett örökkévalóság időbeli művelése. A zene hallgatása, az érzékelés értékítélete, ami a zene megbecsülésével azonos, nem más, mint egy önzetlenül megművelt örökkévalóságból keletkezett mulandóság becsben tartása. Ebből adódóan a zene nem más, mint legalább két önzetlen örökkévaló létező egybekelésének páratlan érzékelése: a zene egy felbecsülhetetlenül jó szakrális aktus.