– Ez így jó lesz?

– Ja, jó.

– Mondtam én.

– Ja, mondtad.

– Azért adunk neki?

– Ja, adunk.

– De előbb még gurítsunk le egyet!

– Ja, gurítsunk!

A két férfi komótos léptekkel indult meg a kantin bejárata felé. Bentről a zene tompán szivárgott át a vékony plasztacél falakon. A katonai építmény azbeszt-szürke színével kirítt a környék zöldben és kékben pompázó polgári épületei közül. A színre érzékeny helyiek már több kísérletet is tettek a falak átfestésére, de az intelligens falfelszín minden „rongálásnak” ellenállt. Még a ráragasztott polikarbon lapokat is levetette magáról.

Amint öt lépésnél közelebb értek az ajtóhoz, az feltárult. Az automatizált rendszer meggátolta, hogy az öntudatlan személyek felkenődjenek, esetleg a tévesen „zártnak” hitt ajtót agresszióként érzékeljék. Ugyan csekély óvintézkedésnek tűnt, mégis számos őrjöngésbe torkolló kézitusát akadályoztak már meg vele.

Beléptek. Bent a füstös, lepusztult, alkoholszagú légkör helyett levendula aroma fogadta őket, tisztán tartott padlóval, asztalokkal. A szemben lévő söntéshez léptek, a pult mögött álló testes, horgas orrú férfi kedélyesen szólította meg őket.

– Szevasztok, fiúk! Mit adhatok?

– Két rövidet – felelte a fiatalabb.

– Ja, két rövidet – erősítette meg társa a rendelést.

– Mégis milyet?

– Lazítót? – A fiatalabb ránézett a társára, a válaszra várt.

– Ja, az jó lesz – hagyta rá a másik.

– Két lazítót – fordult vissza a pult mögött álló alakhoz.

– És? – szólt hozzájuk a drinker, miközben a féldecis poharakat a csap alá rakta, és a gépbe beütötte a kért italok kódját. – Mi járatban errefelé?

– Semmi lényeges – válaszolt a fiatalabb – Csak erre jártunk, Tom alkatrész üzletében.

– Ja, ott – helyeselt társa.

– Igen – hagyta helyben a pultos. – Tomhoz messziről is eljönnek alkatrészekért. Nektek mi jót tákolt össze?

– Fotonkarburatort.

– Ja, fotonkarburatort.

– Foton… micsodát? Az meg mire kell nektek?

A két vendég összeérintette a poharakat, majd egy mozdulattal felhajtották az italt. Arcuk színe másodpercek alatt a szivárvány minden árnyalatát felvonultatta egymás után.

– Aaaaaah! Az aratóversenyre.

– Ja, arra.

A pultos még kérdezni akart tőlük valamit, de a két férfi letette a poharat, és fizetés után távoztak.

Felsétáltak a jármű rámpáján, benéztek a nyitott raktérajtón, hogy mindent rögzítettek-e. A zsilip bezárása után felsétáltak az irányító kabinba. Elfoglalták helyüket, kezük gyors ritmusban játszotta a nyitányt, aminek eredményeként először a generátor kezdett halkan duruzsolni – egyedül a hajótesten végigfutó rezgés árulkodott arról, hogy működésbe lépett –, majd pár percre rá a hajtómű dübörgött fel. Az ormótlan arató sután emelkedett el a talajtól, minden kecsességet nélkülözve indult meg az űr felé.

Amint elhagyták a légkört, ujjaik újabb dallamot játszottak a kezelőrendszeren. A navigációs képernyőn több útvonal jelent meg, figyelembe véve nem csak a rendszer bolygóit, nagyobb akadályait, hanem az öklömnyi mérető aszteroida darabokat és a környező naprendszereket is ábrázolva. Összesen három zöld sávot láttak, ezek közül egy volt alkalmas arra, hogy a felspécizett járművet próbára tegyék.

– Akkor csapassuk.

– Ja, csapassuk.

Mind a ketten beszíjazták magukat. Az idősebb még módosította a tehetetlenségi csillapítást, kihozva belőle a maximumot, a fiatalabb pedig ráütött a start ikonra.

Először csak a hangok szűntek meg, mintha egy vákuum elnyelte volna a hajó minden eszközének a zaját. Az idősebb mondott valamit, de a fiatalabb egyedül a néma tátogást látta. Válaszolt, de a saját hangját sem hallotta. Egy nagy rántás és villanás kíséretében kilőttek. Az ülés és minden más szilárd alkotórész hangosan nyikorgott, ahogy a rögzítések igyekeztek ellenállni a rájuk nehezedő erőre. A két férfi tüdejéből kiszaladt minden levegő, a mellkasukra nehezedő nyomás erősödött. Látásuk elhomályosult, mindketten érezték, hogy testük nem bírja már sokáig a terhelést. A fiatalabb a kezelőpult felé nyúlt, de a nehézségi erő a székbe préselte. Az eszméletlenség határáról rántotta őket vissza a hirtelen megállás.

A galaxis szélén voltak, előttük a végeláthatatlan sötét űr.

– 8,1 fénymásodperc – szólalt meg az idősebb.

– Fúúú, apám! Ez aztán a tempó! – ujjongott a fiatal.

– Ja, az.

A téridőben létrejövő gravitációs hullámok pillanatok alatt elérték a környező rendszereket is, a galaxis szerte kihelyezett Dolar-figyelő műholdak veszett riadót fújtak.

– A francba! A zsaruk megint kiszúrtak minket. Maradt még benne nafta?

– Ja, maradt.

A fiatalabb éles fordulót írt le a hajóval, és egy közeli csillaghalmaz felé vette az irányt. A halmazban lévő sűrű gáz ellenére nem tudta lerázni a rájuk akaszkodó naszádokat. Több ikercsillag mellett és között tépett át, az üldözők azonban tartották a tempót és a távolságot. A két férfi tudta, hogy csak idő kérdése, amíg a hatóság járműveinek száma eléri azt a mennyiséget, amikor már képesek lesznek körbezárni őket. Egyelőre bíztak a hajó álcázott azonosítójában, bár erről is tudták, hogy amíg hatótávon beül vannak, addig a naszádok technikusai folyamatosan próbálják feltörni a hajójuk rendszerét. Minél több naszád száll be az üldözésbe, annál több technikus fogja a rendszerüket ostromolni.

– Előttünk egy pulzár, majd tőle zéró-egy-hat felé egy kék óriás, tőle hat-egy-három-kettő irányba lakott rendszer – tájékoztatta a manőverezésben elmerülő fiatalabbat az idősebb.

A lakott naprendszerbe érve lassítottak, hisz a sebességük miatt keltett tértorzulás kibillenthette volna pályájukról a rendszer égitestjeit, beleértve a központi csillagot is.

A gépházban felpörgött a kvantummező-generátor, ahogy csillapítani igyekezett a fotonkarburátor által a hajtómű generátora felé pumpált energiát. A fiatalabb férfi önelégülten nézett végig a panelen. Minden érték bőven a tűréshatáron belül maradt. Amiért nem használta ki a hajó teljes meghajtó kapacitását, hogy végleg lehagyja az üldözőit, az a térhasadástól való félelem volt. Nem merte megkockáztatni, ezért újabb gyilkos manőverbe kezdett.

A város lakói váratlan égi jelenségre lettek figyelmesek. A légkör minden előzmény nélkül pulzálni kezdett. A felhők meghajlottak, hullámosak lettek, az égbolt színe a kéktől a vörösig változott, fényes villámok cikáztak keresztül-kasul mindenfelé. Az emberek érezték, ahogyan nő a nyomás, lábukat egyre nehezebben emelték, testük megtartása egyre nehezebbé vált. A könnyűszerkezetes épületek falai gyűrődni kezdtek, a röpködő madarak lehullottak az égből. A pulzálás hatására a nyomás hol az elviselhetetlenségig nőtt, hol annyira elenyésző lett, hogy többen ájultan estek össze.

– Már megint csapatják a Stone fiúk – köpött ki maga elé az egyik járókelő. A név hallatán többen hozzá hasonlóan fejezték ki nemtetszésüket.

Az aratógép elnyújtott fordulóval megkerülte a rendszer csillagát, és szembefordult a naszádokkal. Lassítás nélkül száguldott feléjük. Az üldözők kitértek előle, de nem azért hogy útjára engedjék, hanem így voltak képesek az elektronhálót kifeszíteni. A hajó egyenesen belerohant, egy ideig még a lendület vitte előre, de a háló erősen tartott. Amikor nem tudott már előrébb haladni, és elkezdtek visszafelé menni, a fiatal maximumra tolta a meghajtást. Az elektronháló látványos villámlások közepette szakadt szét, az aratógép kiszabadult, és fél tucat naszádot húzott maga után csörömpölő konzervdobozként.

Pár cikk-cakk után a naszádok pörögve szaladtak ki a megmaradt elektronháló kapcsolatokból. Az a pár darab naszád, ami nem esett csapdába, az üldözés helyett a naprendszerben szétszórt társaik segítségére siettek.

– Na, ezt is megúsztuk – sóhajtott felszabadultan a fiatalabb.

– Ja, megúsztuk.

A hajóval elhagyták a következő hat naprendszert, hogy végül a hetedikben az ötödik bolygót vegyék célba. Minden óvatoskodás nélkül ereszkedtek alá a légkörbe, a földet érés ugyanúgy nélkülözött minden finomságot, mint a felszállás. A hajótest nagy erővel csapódott a szilárd, fűvel borított talajhoz. A két férfi elégedetten kapcsolta ki magát és mentek le a zsilipkapuhoz. A zsilip ajtaja halk szisszenéssel nyílt ki, nem kellett megvárni a nyomáskiegyenlítést, mivel a bolygó légköre alkalmas volt emberi belélegzésre.

Amíg nyílt az ajtó, a fiatal odafordult a másikhoz.

– Anyának egy szót se erről, tudod mennyire fel tudja izgatni magát.

– Ja, fel tudja – egyezett bele a másik.

A feltáruló nyílásban meglátták anyjuk vékony testét, amint ott várja őket. Körülötte pár tehén legelt. A nő botra támaszkodva, szomorúan nézett a két fiúra. Azok meglepetten mentek le a leereszkedő rámpán, anyjuk még sosem jött eléjük.

– Gyertek, valaki vár titeket!

Az anya meg sem várta, amíg megszólalnak, hátat fordított, és bicegve elindult a ház felé. A verandához érve a korlátba kapaszkodva ment fel a lépcsőn, a két férfi mögötte lépdelt.

Beléptek az ajtón, az anya egyenesen a konyha felé tartott. A kis helyiségben, ahol hárman is nehezen férnek el, a bent lévő negyedik személy miatt szinte egymáshoz értek. Egyből felismerték a lehajtott fejű kalapos, ősz bajszú férfit.

– Hello, srácok! Hallom, meggyűlt a bajotok az államiakkal. – A seriff felemelte fejét, átható tekintetével beléjük fojtotta a szót.

– Szeretnék véralkohol vizsgálatot, meg minden egyéb tesztet elvégezni rajtatok. Remélem, hogy a sok megyei törvény megsértése mellett legalább ez nem fogja terhelni a bűnlajstromotokat.

Az író kérésére a képet Budai Dénes készítette (cím: Kvantumfröccs – 2016).