– Te gondoltál már arra? Mert én még nem.

A férfi mélyet szippantott a cigarettából és átnyújtotta a vele szemben ülő, hosszú vörös hajú nőnek. Az elidőzött a szőke tincsekkel küszködő borostás arc rejtekében megbúvó szemek mélyének megértésén, miközben átvette a füstölgő szálat. Nem tüdőzte le olyan mélyen, ahogyan az előbb a férfi, neki elég volt egy kevés a keserű ízből, rögtön adta is vissza. A kérdés őt is régóta foglalkoztatta már. A választ, vagy éppen válaszokat, amelyeket rendszerint felsorolt magában, nem találta megfelelőnek, elég jónak, hogy a lelke megnyugodjon. Ezért igyekezett halogatni az elhatározást, nem foglalkozni a kérdéssel, helyette a sokkal fontosabb: mi lesz ma a vacsora, mit veszek fel reggel, vajon tetszek-e neki, miért ilyen bunkók az emberek, és hasonló létkérdésekkel.

Az örökvidám kék szemek kérdőn néztek rá. Nem sürgették a választ, de zavarában a nő mégis inkább a Duna felé fordult. A mozdulattól, ahogyan számított is rá, arca elé hulltak hajának tincsei, így kerülte el, hogy a bőre pirulása lelepleződjön. Elismételte magában a férfi utolsó két mondatát, és most rajta volt a sor, hogy mosolyogjon.

– Nem gondoltál rá? Ha megkérdezted, csak kellett rá gondolnod?

A nő szavai megakasztották a férfiban az áramlatot. Minden válaszra, kérdésre felkészültnek érezte magát, ez mégis meglepte. A füstöt lassan engedte ki, ami vastag ködöt vont arca elé. Még mindig nem szokott hozzá, hogy sötét színű borostája nem árulja el bőrének vöröslő elszíneződését. Azt remélte az előző pillanattól, ahogyan a nő elfordult az előbb, hogy végre fölébe kerekedett. Eljött az ideje, megmutathatja végre, nélküle is képes rá. A cigit át kellett volna adnia, de ő csak tétovázott. Még egyet szívott bele, és közben tudta, ez a mozdulat elárulta, innen nehéz lesz visszanyernie a keservesen megszerzett előnyét.

A nő felemelte a kezét, kecsesen a férfi felé nyúlt. Végül, mielőtt a gyűrűt viselő kéz túl közel ért volna az előtte ülőhöz, visszahúzta. Félénken lesütötte tekintetét, remélve, hogy a másik nem bizonytalanságnak vélte ezt a mozdulatot, hogy csempészett bele annyi erőt, hogy lépése magabiztosnak tűnjön. Nem mert a férfi arcába nézni, helyette a kigombolt kockás ing nyílásában lógó nyaklánc medálját nézte. A kis ezüst szívecskét, amit ha kinyitottak, az egyik felében egy férfi, a másikban egy nő arcképe volt. Kicsit tovább is pislantott, egészen az enyhén szőrös mellkasig. Sűrűn emelkedett. Hiába igyekezett leplezni előtte a másik, látta rajta, hogy mennyire izgatott. Merengését a férfi kezének hirtelen mozdulata szakította meg.

Nem tette meg, nem merte megtenni – futott át a férfi fejében. Mivel a nő a mozdulatot követően maga elé, vagy ki tudja hová merengett el, nem láthatta a szemében az árulkodó jeleket, hogy vajon, miért tette. A homlokát nézte, várta, hogy végre felemelje a fejét. Hiába. Ezért a fehér, szeplős kezeken indult felfelé tekintetével, majd a mellek emelkedéséből következtetett a légvétel gyorsaságára. Semmi izgalom, mintha az előbbi mozdulat egy semmiség, mindennapi megszokott dolog lett volna tőle. Átnyújtotta a már szűrőig szívott cigit. A nő végre felemelte a fejét, a füstölgő szálért nyúlt, de a férfi nem foglalkozott tovább vele, nem mérlegelt, kinyújtotta a kezét.

– Sakk-matt – jelentette ki határozottan, mielőtt még a nő az utolsót szívta volna a csikkből.

– Hogy? – kérdezte a nő. Meglepetten nézett az előtte lévő táblára, ahol a sötét bástya, a futó és a királynő sarokba szorította a királyát.