Ősz volt; gyönyörű színeket alkotott a természet, én pedig a teraszon ülve, meleg pokrócba burkolózva, egy bögre forró csoki társaságában csodálgattam a fákat és a naplementét. Az előttem lévő asztalon egy általam ott felejtett toll hevert… Mostanában naplót írok azokról az alkalmakról, amikor megmutatom a tulajdonosoknak az általam berendezett lakást vagy irodát. Igazán megtisztelő és örömteli számomra az, amikor szinte kivétel nélkül művészeti alkotásnak nevezik mindazt, amit létrehoztam.

A naplómra gondolva egyszer csak halkan felnevettem. Eszembe jutott az egyik munkám, ami azóta is meghatározza az életemet, pedig igazából el sem akartam vállalni. Annak idején rendkívül elfoglalt voltam. Először nem is állt szándékomban fogadni a hívást, de olyan kitartóan csörgött a telefonom, hogy mégis megtettem. A vonal túlsó végén a megrendelő azt mondta, hogy már aznap találkozni akar velem, hogy megbeszéljük a részleteket, mert korán reggel külföldre utazik a családjával. Próbáltam finoman elutasítani, de mégis meggyőzött… kizárólag velem szeretett volna együttműködni. A találkozó, illetve a megbeszélés sikerrel zárult; megnéztük a lakást, egyeztettük az elképzeléseinket, majd mivel határozott igent mondtam, aláírtuk a szerződést, megkaptam az üres lakás kulcsait és minden információt, amihez szükségem volt a munkához.

Másnap már dolgoztam is; lépésről lépésre, a terveim szerint, kitűnően haladtam, közben hol zenét hallgattam, hol egyszerűen csak a társasházat körülvevő kertből beszűrődő madárcsicsergést. Gyakran eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha minden egyes ember előhívná a lelke mélyén rejlő kreativitást, hiszen ott van… ott van, csak bízni kell benne és hinni abban, hogy mennyire csodálatos, mert az… tudom, hogy ott van és csodálatos.

Esős, őszi nap volt, amikor úgy éreztem, már csak az utolsó simítások hiányoznak. Időben kész lettem, a megrendelő aznap reggel jelezte, hogy egy hét múlva érkeznek. A város ragyogó volt, olyanok voltak az esőcseppek, mint ezernyi, csillogó gyöngyszem. Amikor beléptem a lakásba, különös, meghatározhatatlan érzésem támadt… mintha lett volna bent valaki… Hamarosan felfedeztem egy kabátot a fogason és egy cipőt az előszobában. A pillanat tört része alatt gondoltam végig azt, hogy egy betörő nem teszi gondosan a fogasra a kabátját és nem veszi le a cipőjét, mielőtt belép a szobába, ráadásul a nappaliból halk zene szólt. Persze, azért óvatos voltam… lassan közelítettem az ajtó felé.

Hallgatóztam egy kicsit, és felismertem a dalt; megállapítottam, hogy bárki is van odabent, hasonló az ízlése az enyémhez. Őszintén szólva a torkomban dobogott a szívem. Először csak résnyire nyitottam ki az ajtót. A látvány mosolyra késztetett, és megállapítottam magamban, hogy egészen biztos, hogy nem vagyok veszélyben. Csendben, lazán az ajtófélfának dőlve figyeltem a történteket.

A dohányzóasztalon egy üveg pezsgő volt két pohárral, a szoba közepén pedig egy elegáns férfi tánclépéseket gyakorolt. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy betörő. A késő délutáni órákban jártunk, csak az esőfelhők mögül előbukkanó Nap fénye ragyogta be a szobát. Azt reméltem, hogy egy ideig még nem vesz észre, annyira szerettem figyelni a mozdulatait és az arckifejezését; kedves, derűs tekintet jellemezte. Különös érzés kerített a hatalmába… annak ellenére, hogy akkor láttam először, vágytam arra, hogy velem táncoljon. Miközben csendesen figyeltem, elképzeltem, hogy valójában egy bálban vagyunk egy gyönyörű, tágas teremben, rajtam csillogó ruha, így suhanunk a táncparketten körbe, körbe…

A következő pillanatban a férfi megállt, mintha megérezte volna, hogy rajta kívül van még valaki a szobában, majd megfordult és rám emelte a tekintetét. Ahogy ott állt, immár mozdulatlanul, olyan érzésem támadt, mintha egy festményt csodálnék egy galériában; az elegáns férfi, a háttérben az ablakkal, a lazán leomló csipkefüggönnyel és a naplemente bársonyos színeivel úgy hatott, mint egy valóságos művészi alkotás. Nem szólt, nem kérdezett… elindult felém. Amikor már csak pár lépésnyire volt tőlem, mosolyogva nyújtotta a kezét, mintha fel akarna kérni táncolni. Elfogadtam a kérést, ő pedig bársonyos hangon, immár tánc közben mutatkozott be nekem; megtudtam, hogy a neve Roland, ami dicsőségest, vakmerő hőst jelent. A név jelentésének hallatán mindketten elnevettük magunkat… illett a helyzethez, ami szokatlan, de igazán léleksimogató volt, már csak azért is, mert azt gondoltam magamról, hogy nem tudok táncolni, vele viszont annyira könnyedén ment, mintha mindig is az életem része lett volna. Magas volt, megnyerő külsejű, udvarias… nagyszerűen éreztem magam a társaságában. Titkon vágytam rá, hogy jobban megismerjük egymást.

Néhány percnyi keringőzés után az egyik kényelmes fotelhez kísért; miután leültem, megkérdezte, kérek-e pezsgőt. Olyan volt a hangulat, mintha ünnepelnénk valamit. Miután ő is helyet foglalt, elmondta, hogy amellett, hogy kitűnően táncol és oktatja is, valójában építészmérnök és titkos rajongója a munkásságomnak. Rendszeresen nézi a lakberendezéssel kapcsolatos videóimat, olvassa a cikkeimet, és kissé zavartan vallotta be, hogy magával ragadta a személyiségem és az életstílusom is. Beszélt arról is, hogy az éppen aktuális megrendelőm barátja, és neki köszönhetjük a szokatlan, de fölöttébb izgalmas randevút. Hogy miért a pezsgő? Roland még azt is kiderítette, hogy aznap van az évfordulója annak, hogy elkezdtem lakberendezőként dolgozni. Őszintén szólva én már nem is emlékeztem erre, így aztán rendkívül jólesett a gesztus. A tánc pedig… Kicsit későn érkeztem, Roland pedig úgy gondolta, hogy nem vár tétlenül, inkább a kedvenc hobbijának szenteli az üresnek tűnő perceket, míg meg nem érkezem. Csodálatos kora estét töltöttünk együtt és mire hazaindultunk, mindketten tudtuk, hogy aznap nemcsak a lakásba, a munkám helyszínére érkeztem meg… otthonra találtunk egymás szívében.