Olyan volt az esti szél, mint egy gyengéd selyemsál, ami lágyan körülölel, és az érintésével hol kellemesen hűsít, hol melegít. Ez az érzés hozzájárult ahhoz a kellemes hangulathoz, amilyenben már aznap reggel találtam magam; a szokásos kávéscsészémmel a kezemben, várakozásteljesen csodáltam a hajnal színeit, bízva abban, hogy aznap valami nagyszerű dolog történik majd velem. Persze, nem azt akartam, hogy gyorsabban teljen az idő, amiből egyébként sem rendelkezünk végtelen mennyiséggel, hiszen fontos, hogy megéljük az adott pillanatok szépségét, és ne évek múlva jöjjünk rá arra, hogy úgy mentünk el a boldogsághoz vezető út mellett, hogy észre sem vettük, hogy ott van.

Szerencsére engem ez a veszély egyáltalán nem fenyegetett… mindig imádtam élni, és bárhol jártam, kerestem a szépet, a léleksimogató élményeket. Így volt ez aznap este is… Ahogy sétáltam a folyó mellett a ragyogó utcalámpák alatt, halványan elmosolyodtam; eszembe jutott az a néhány udvarias, kedves szó, amit azelőtt néhány órával üzenetben kaptam… szavak, a szavak mögött érzések, amiknek a fénye legalább olyan ragyogó volt, mint fölöttem az utcalámpáké vagy akár a csillagoké. Mondhatni, átölelték a szívemet a távolságon keresztül is. Hogy éreztem-e hiányt vagy szomorúságot amiatt, hogy nincs velem, nincs mellettem, aki írt nekem? Nem, dehogy… éppen ellenkezőleg… hatalmas ajándékként tekintettem arra az élettől, hogy ő valamiképpen része lett a mindennapjaimnak. Pedig még csak magányos sem vagyok, fantasztikus barátaim, munkatársaim vannak, és mégis… az a férfi valahol messze olyan mélyen megérintett, hogy a művészi alkotóerőm is szárnyra kelt és finoman, de határozottan egyre magasabbra tört; jobbnál jobb festményeim születtek, kiállításokra hívtak.

A gondolataim hatására olyan derűsen felkacagtam, hogy többen is érdeklődéssel fordultak felém. Rájuk mosolyogtam, ők pedig visszamosolyogtak. Nem volt szükség arra, hogy részletezzem, mitől vagyok ennyire jókedvű; elég volt a hangulat, ami őket is utolérte, rájuk is nagyszerű hatással volt. Eszembe jutottak a késő délutáni órák a műtermemben; a telefon csörgése zavarta meg a csendes, kreatív perceimet. Amikor megláttam, hogy a galéria vezetője hív, nagy érdeklődéssel fogadtam a hívását. Kiderült, hogy valaki hatalmas összeget fizetett az egyik festményemért, az illető viszont nem szerette volna felfedni előttem a kilétét. Kellemes izgatottságot éreztem… lehet, hogy az a férfi volt az, akivel olykor váltunk egy-egy igazán szívhez szóló üzenetet az alkalmazáson keresztül, aminek a segítségével valójában mindketten tanulunk? Persze, tudtam, hogy az nem lehet… külföldön él, távol tőlem, és semmit sem tudunk egymásról; csak egymás felhasználónevét ismerjük és azt a játékos avatart, amit beállítottunk magunknak fénykép helyett. Igen, akár veszélyeket is rejthet magában egy ilyen kapcsolódás, de ez valahogy más volt… annyira tiszta, annyira lélektől lélekig… Bíztam benne, és határozottan tudtam, hogy létezik ebben a páratlan világban őszinte szeretet, tisztelet, érdeklődés a másik iránt.

Egy éppen arra járó hajó hangjainak a hatására fordult újra a jelen felé a figyelmem. A hajón sok apró, színes lámpa volt, szólt a zene, az utasai szemmel láthatóan ünnepeltek valamit. Apró rezzenésre és egy kellemes dallamra lettem figyelmes; a táskám irányából jött. Halvány mosollyal az arcomon álltam meg egy pillanatra a folyó partján, hogy megnyissam az alkalmazást és elolvassam az üzenetet: „Szép estét, édes! Egy ismerősöm külföldön járt. Meglátott egy festményt, ami annyira magával ragadta, hogy azonnal megvette. Tőle pedig én vettem meg, mert valahogy rád emlékeztet. Remélem, egyszer a te festményeidet is megismerhetem, édes…”.