LMBTQ tartalom

Már kezd világosodni. Ülök csendben, visszahúzódva a fejembe, és próbálok helyre tenni magamban mindent, ami az elmúlt hetekben történt. Alig négy hete ugyanígy ültem otthon a nappaliban…

Néztem a tévét, de azt sem tudtam, mi megy épp benne. Másokat idegesít, ha nyugodtan ülök, és közben csak nézek ki a fejemből, fel sem véve, ha szólnak hozzám. Olyankor azt játszom, hogy nem is vagyok ott. Jó játék. Csendben figyeltem a körülöttem élőket, ők egy idő után elunták, és nem piszkáltak tovább. Akkor arra vágytam, hogy bár eltűnhetnék, hogy többé meg se lássanak. Csak nézném a körülöttem mászkáló embereket. Még senki sem tudta, csak ő. Barátok vagyunk már ezer éve, amióta először találkoztunk a suliban. Elmondtam neki… Meglepődött, elhúzódott, de nem nézett undorodva, nem zavart el, és nem is nevetett ki. El kellett mondanom. Észrevette, amikor felkapott a hárompontos dobását követően a sportpályán. Én is átöleltem, és megérezte a vágyam, nekifeszült a testének az enyém. A meccs után megvárta, amíg végzek a zuhanyzóban. Nem jött be, mint máskor szokott. Azelőtt sosem zavarta, ha meztelenül látom. Tudtam, hogy már tudja. El kellett mondanom. Akkor is, ha soha többé nem lesz semmi sem olyan, mint azelőtt. Pedig nekem elég volt az is, hogy mellette lehettem és láthattam. A haveri ölelések, a hülyéskedés, a huzakodás, a birkózások. Ezen a hülye meccsen kellett elbuknom, csak mert belefeledkeztem abba, hogy néztem őt… de amikor letépte magáról a pólót, és nevetve futott felém…

– Csabi, már megint hol jársz? – lépett be anyám a szobámba. – Gyere már vacsorázni!

– Megyek. Anya, te mit szólnál hozzá, ha kiderülne, hogy meleg vagyok? – Nem akartam, mégis kibukott belőlem. Remegett a gyomrom, a torkomig kúszott a görcs, mintha valami gusztustalan nagy féreg akart volna kijönni a számon. Anyám döbbent, sápadt arcára nézve megsajnáltam őt. Magamat is.

– Ilyen hülyeség, hogy jut az eszedbe? Valaki megint cukkolt, mert még itthon laksz? – Úgy tett, mint aki nem érti, próbált menekülőutat kínálni. Mindig mindenben ezt tette. Amiről nem beszélünk, az nincs. Hirtelen rajtam is erőt vett a késztetés, hogy visszakozzak.

– Nem, csak egy ismerősről kiderült, akiről senki nem gondolta. A szülei összevesztek vele, kidobták. Te el tudnál fogadni úgy is? – Könnyed hangon akartam beszélni, de még én magam is hallottam, hogy túl gyatra próbálkozás. – Tudom, apának mi a véleménye az ilyesmiről, de te akkor is… szeretsz annyira, hogy el tudnád fogadni, ha én másképp élnék?

Már nem tudom, miért nem álltam le akkor, miért kellett folytatnom. Esélyt kaptam a további hallgatásra, hogy a homokba dugjam a fejem. Hülye szókép… Talán ki kellett mondanom végre, már úgy feszített a csend hazugsága, képtelen voltam hallgatni.

– Csabi… ugye nem!?

Ahogy ránéztem, újra elbizonytalanodtam. Lacinak könnyebben el tudtam mondani, mint a saját anyámnak. Volt már barátnőm, nem is egy, szükségből. Elég könnyen belementek mindenbe, amit akartam tőlük. Megpróbáltam normálisan élni, de nem ment, és már tisztában voltam azzal, esélyem sincs rá. Féltem, hogy megtudják a munkahelyen, meg a faluban, de hirtelen már nem érdekelt. Már semmi nem számított, csak az, amit éreztem. Fuldokoltam a hallgatástól.

– De. Ne haragudj, anya! Ha úgy gondolod, összepakolok és elmegyek. Én vagyok az a barát, akiről meséltem…

– Te… te a fiúkat szereted? De hát… Ez biztos? – Olyan nehezen mondta ki a szavakat, rám nézett, zavarában mégis igyekezett kerülni a tekintetem. Mintha tényleg fájna neki, és még mindig meg akarta tagadtatni velem… – Nem csak azért zakkantál meg, mert Anett dobott?

– Biztos, és nem. Nem Anett miatt, és nem a fiúkat szeretem. Csak egyet, de még neki is csak ma mondtam meg.

– Ezt nem hiszem el… De hát… miért? – Lerogyott velem szemben a kis puffra, tágra nyílt szemekkel nézett rám. Nehezen szólalt meg újra. – És egyáltalán, mióta tudod?

Anyám csalódott, megtört arcán látszott a vívódás, és valami olyan, amit sosem láttam még rajta. Szégyelltem magam, legszívesebben visszaszívtam volna mindent. Nem akartam bántani az egyetlent, aki tényleg szeretett. Szemébe nézve kellett meggyőznöm, megértetnem vele…

– Már gyerekkorom óta. Próbáltam változtatni rajta, te is láthattad…

– Mitől lettél olyan, bántott valaki?

– Nem bántott senki, és nem is én akartam! Csak így lett.

– De hát… A lányok, akiket hazahoztál?

– Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy elvártátok. Már nem megy. Azt hittem, elmúlik majd ez az egész. Elmondom apának is. Keresek albérletet és elmegyek a városba – nevettem fel fintorogva. Nem voltam valami büszke magamra, mégsem tudtam már elhallgatni. – Legfeljebb eztán nem kell ingáznom.

– Ilyen lazán veszed ezt az egészet? Mégis, mit képzelsz!? Mi lesz így veled? Milyen életed lesz?

Dühös lett, kiabált. Még ha csak elkeseredettségből is tette, ez végre ismerős terep volt, amin biztosabb lábbal tudtam járni. Múlt a gyomorgörcs, és feltört bennem a makacsság, mint mindig, ha veszekedés volt.

– Már semmit nem képzelek. Ez van. Nem fogok megnősülni csak azért, hogy a kedvetekre tegyek!

Végszóra apa is megjelent, slattyogó papucsának közeledő hangja beelőzte. Megunta, hogy tovább várjon ránk a konyhában.

– Na, mi van? Ma nem vacsorázunk? Mi a fenét csináltok itt ennyi ideig? Mindig vitáznotok kell? – Pöffeszkedve, lesajnáló hangon beszélt anyához, mint mindig, közben dagadt, szőrös hasát simogatta.

– Csak beszélgettünk, apa. – Nem akartam, hogy anya elkezdjen magyarázkodni vagy mentegetőzni, hát belevágtam egyből. – Most mondjam, vagy vacsora után?

Felkapta a fejét, mintha valami rossz szagot érzett volna, összehúzott szemöldökkel, gyanakodva nézett rám. Még nem tudta eldönteni, hogy sört bontson vagy üssön. Utóbbira már nemigen került sor, egy ideje félt, hogy kamatostul visszakapja.

– Na, mi van, ba’mmeg!? Gyereket csináltál valamelyik kis ribinek?

Majdhogynem elégedettség érződött ki a hangjából, ha biztos lett volna benne, talán még hátba is veregetett volna. Tudtam, nagy gyomrost viszek be neki, akaratlanul is elkezdtem élvezni a helyzetet. Már kihívóan, felemelt fejjel folytattam:

– Azt speciel nem, de szerintem annak jobban örülnél! Most mondtam el anyának, hogy nem fogok unokát csinálni nektek.

– Mi a franc? Impotens vagy!? Az én kölyköm nem lehet impotens! Holnap viszlek az orvoshoz! Biztos valami hülye szert toltál, amiatt van! – Úgy beindult, mintha rá mondta volna valaki azt, hogy tehetetlen vén hülye. A baromi nagy egója nem viselte volna el, hogy a fia selejt. Vagyis inkább azt, hogy ő selejtet csinált, mert én soha nem érdekeltem, csak az, hogy felvághasson velem. Már kárörvendően „nyugtattam meg”, hogy nem az van, ami miatt annyira aggódik. Sokkal nagyobb baj szakadt a nyakába.

– Hát impotens az épp nem vagyok, pont azért buktam ma le. Csak, tudod, nem a lányok érdekelnek! Ha érted, amit mondani akarok. Akivel lefeküdnék, az nem fog szülni!

Eltátott szájából kiesett a bagó, néhányszor nagy levegőt kellett vennie, hogy meg tudjon szólalni. Alig tudtam visszatartani a vigyorgást. Már ezért megérte. Lila lett a feje, abban kezdtem reménykedni, hogy talán még agyvérzést is kap a végén. Látszódhatott valami az arcomon, mert nekem ugrott. Meg akart ütni, de elkaptam mindkét csuklóját. Könnyen bírtam vele, a pia már előttem legyőzte. Artikulálatlanul üvölteni kezdett, az arcomba fröccsent a nyála. A kezével nem tudott már ártani, de legalább a szavaival meg akart alázni.

– Te… Te buzi vagy!? Ez nem igaz! Az én kölyköm nem lehet egy korcs kis köcsög! Remélem, ez csak egy baromira hülye vicc tőled, mert, ha nem, én agyonütlek! Kitaposom a beled, és eláslak a kert végébe! Inkább, mint hogy ezt bárki is megtudja rólunk! Az anyád! Az anyád tehet róla! Annyit tutujgatott, hogy egy köcsög ribanc lett belőled!

Néztem rá, közben arra gondoltam: ez az ember lenne az apám?

– A te kölyköd!? Ez marhajó! Képzeld, igen! Buzi lett az egyetlen kölyköd! Most így jó? Na, most mit csinálsz? Nem vagy erősebb nálam, már nem tudsz agyonütni, max’ elzavarni, de ne aggódj, elmegyek magamtól! Holnap eltűnök a házadból! Ha anya nem lenne, már rég elhúztam volna innen a büdös francba, nehogy azt hidd, hogy miattad maradtam!

Gúnyosabb lett a hangom, mint amilyennek szántam, már teljesen elszabadult bennem minden. Gyűlöltem. Minden napért, amikor nem tudott józan maradni. Minden estéért, amikor gyerekként úgy sírtam álomba magam. Elakadt a szava, csak bámult rám. Elengedtem a kezét, már nem akart megütni. Megfordultam, szó nélkül hagytam ott őket. Bezárkóztam a szobámba. Szar érzés volt, hogy anya akkor miattam sírt. Évekkel ezelőtt el kellett volna hagynia apát, bárhogy is nevelték. Nagyi szövegétől falra tudtam volna mászni: „Te szakasztottad, most szagold!” És anya szagolta… Apa őt hibáztatta, mint mindig, de akkor még ötletem sem volt, mit tehetnék.

Hajnal lett, mire elcsendesedett a ház. Legalább az egész falu tudta már. Idióta logika: amit nem akarja, hogy megtudjanak, azt üvöltözi fél éjjel. Másnap reggel összecsomagoltam a holmim és bepakoltam a kocsiba. Halványlila gőzöm nem volt, hogy hová fogok menni, hol fogok aludni, de onnan mennem kellett. Ültem a volánnál, néztem a kitárt kapura, és elkapott a nevetés. Az egyetlent, akihez bármikor fordulhattam volna, nem hívhattam fel. Rájöttem, hogy nincs hova mennem. Vasárnap reggel, úton a sehová. Mint egy elcseszett filmcím…

A városban beálltam a pláza parkolójába. Keresgéltem a neten, és feltettem néhány helyre, hogy albérletet keresek. Megnéztem a moziban egy filmet. Kidobott pénz, már arra sem emlékszem, mi volt a címe. Nem tudtam, hol fogok aludni, de az sem izgatott túlságosan, ha a kocsiban kell majd éjszakáznom. Könnyűnek éreztem magam. Csak anya miatt maradt bennem egy rossz érzés. Néhány percenként megnéztem a leveleim. Sosem fogom megérteni, hogy ha valaki kiírja, hogy „max nyolcvanezerig tudok fizetni”, akkor miért írnak rá olyanok, akik száz felett kérnek. Délutánra volt néhány felkeresendő címem, és estére már ideiglenesen szállásom. Egy ismerős család másnap indult nyaralni, beköltözhettem hozzájuk, amíg távol lesznek. Tervezve sem lehetett volna jobban.

A másnap miatt már lefekvéskor pánikba estem, semmit nem tudtam aludni. Lacival egy cégnél dolgozunk, reklámanyagokat csinálunk, ő készíti a grafikákat, én a szöveget. Azóta, hogy szombat délután elváltunk, nem beszéltem vele. Féltem. Féltem attól, hogyan fog viselkedni, hogy fogunk tudni együtt dolgozni. Hajlandó lesz-e velem együtt dolgozni a történtek után.

Késtem néhány percet, Laci kocsija már ott állt a helyén. A cégnél a szokásos halk beszélgetés fogadott, a többiek már dolgoztak a teremben. Legtöbben csak biccentettek, alig néhány félhangos helló hangzott el, senki nem kapta fel a fejét, nem bámultak meg. Laci nem mondta el senkinek. Kicsit megnyugodva léptem be a közös irodánkba, az asztalomon ott várt a szokásos kávé.

– Szia! – Halkan köszöntem, nem is mertem ránézni.

– Szia! Késtél, és nem vetted fel a telefont. Azt hittem, nem is jössz be!

– Le van némítva, nem akartam senkivel beszélni. Nem láttam, hogy hívtál. Eszembe sem jutott, hogy hívni fogsz…

– Nem vesztünk össze – mondta tárgyilagosan, és egy mappát nyújtott felém. – Kaptunk egy új melót, találd ki, mi legyen a képeken!

Egy pillanat késéssel közelebb léptem, és elvettem tőle. Úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, nem értettem, de megkönnyebbültem. Leültem az asztalomhoz, és átnéztem az anyagot. Felengedett bennem a görcsösség, újra természetesen tudtam viselkedni a közelében. Csak a munkáról beszéltünk egész nap, délutánra már körvonalazódtak az új projekthez az előzetes tervek, de egyikünk sem hozta szóba a vallomásom. Mintha egy párhuzamos világban lettünk volna, ahol nem történt meg a szombati incidens.

– Csabi, megkérhetlek valamire?

Úgy meglepődtem a kérdéstől, hogy alig tudtam válaszolni.

– Persze! Mondd!

– Be kell vinnem a szervizbe a kocsit, hazavinnél utána? De csak, ha nincs más programod.

– Elviszlek, nincs semmi dolgom.

– Köszönöm.

Majdnem úgy telt el a nap, mint azelőtt… de csak majdnem. Egyszer sem értünk egymáshoz. Kínosan kerültem mindent, ami túl bizalmasnak tűnhetett volna az adott helyzetben. A műhely előtt vártam. Örültem annak, hogy engem kért meg, nekem szólt, de nem tudtam, meddig lesz képes figyelmen kívül hagyni, amit már tud rólam. Fent lehet-e tartani a kényes egyensúlyt köztünk. Örültem, mert még a közelében lehettem. Figyeltem, ahogy kilépett a kapun, zsebre gyűrte a kapott papírt, sietősen közeledett, és tétovázás nélkül ült be mellém. Dühösen hajította a hátsó ülésre a zakóját.

– Egy hét múlva lesz kész, kell hozzá alkatrész, csak úgy megy át a műszakin. Most járhatok biciklivel.

– Elmegyek érted reggel. – Bizonytalan volt a hangom, alig mertem felajánlani neki a fuvart. Megrázta a fejét, rám nézett.

– Akkor még korábban kéne kelned, megoldom!

– Csak néhány perc. Beköltöztem a városba én is.

– Mikor!? – kérdezte csodálkozva.

– Tegnap. Nem maradhattam otthon.

Elhallgattam. Nem akartam folytatni. Elfordítottam a slusszkulcsot és elindultam.

– Te… Te elmondtad a szüleidnek?

– El. Már úgyis mindegy volt, nem? Te már tudod… Nem tudhattam, hogy elmondod-e másoknak.

– Nem mondtam el senkinek. Egyáltalán, hogy gondolhattad rólam, hogy kiadom a titkod? Mit szóltak?

– Köszönöm. Elképzelni sem tudod, mi mindenen járt az agyam már azóta. Apa fél éjjel ordított, anya meg sírt. Reggel összecuccoltam, és eljöttem. Azóta nem beszéltem velük.

– Hol laksz?

– Egy ismerős befogadott két hétre, az alatt találok albérletet.

– Eszedbe sem jutott, hogy felhívj?

– Nem akartalak zavarni. Még a mai naptól is féltem. Attól, hogy nem akarsz majd látni sem többet.

Beálltam a parkolóba, leállítottam a motort. Vártam, hogy kiszáll, de nem mozdult. Előre nézett, ki a szélvédőn, gondolkodott. Sokáig nem szólalt meg. Én is hallgattam. A vállán feszült az ing, már beleizzadt, hozzátapadt a bőréhez. Tudtam, alig várja, hogy hazaérve megszabaduljon tőle, beálljon a zuhany alá és folyassa magára a hideg vizet. Majdnem megsimogattam, az utolsó pillanatban rántottam vissza a kezem. Hiányzott. Közel volt. Nem érhettem hozzá. Hirtelen rám nézett, de addigra már a biztonsági övet fogtam, úgy szorítottam, mintha valaki el akarta volna venni tőlem.

– Feljössz?

A meglepetéstől nem tudtam válaszolni. Látta rajtam, alig hiszem el, hogy jól értettem, amit mondott. Zavartan felnevetett, aztán megismételte a hívást.

– Gyere fel! Kapsz kávét, és van még kajám is tegnapról. Voltam otthon, anya csomagolt, mint szokott.

Nem tudtam, mi történik épp köztünk, de mellette akartam még maradni. Annyira féltem az elmúlt két napban attól, hogy elzavar majd a közeléből, egy percet sem akartam elveszíteni. Nem várt választ, kiszállt és elindult. Ügyetlenül nyitottam az ajtót, becsukni is csak másodszorra sikerült. A bejáratnál előre engedett, megvárta, hogy bezáródjon utána a lépcsőház ajtaja. Próbáltam meggyőzni magam, hogy minden olyan, mint ezer más alkalommal, amikor felmentem hozzá. Nem történt semmi különös, csak meghívott vacsorázni, mégis remegett a gyomrom, gyorsabban süllyedt, mint ahogyan a lift emelkedett velünk. Nem értettem semmit.

A lakásban minden ismerős, mégis idegennek éreztem magam. Feszélyezett a helyzet. Maradni akartam, de közben futhatnékom támadt. Letette a cuccát, levette az ingét, és automatikusan elkezdte kicsatolni az övét, háttal állt nekem. Nem tudtam levenni róla a szemem, csak akkor néztem félre, amikor váratlanul megfordult és gyorsan visszafűzte a szíjat. Megfeszült az állkapcsom, összeszorítottam a szám. Rosszul esett. Úgy éreztem, már nem bízik meg bennem. Meg kellett értetnem vele. Azt akartam, hogy megértsen, hogy tudja, mit érzek, hogy mi zajlik le bennem.

– Laci, kérlek, ne! Ne aggódj, nem fogok rád ugrani, ez nem így működik! Semmit nem mondok, és nem teszek, ami zavarhat téged. Sokkal fontosabb nekem mindennél az, hogy egyáltalán még szóba állsz velem.

– Nem félek attól, hogy nekem esel, akkor nem hívtalak volna fel. Csak nem akartam, hogy kényelmetlenül érezd magad. Honnan lehet egyáltalán tudni, hogy meleg vagy? Voltál már együtt fiúval?

Úgy ért a kérdése, mint egy övön aluli ütés. Ránéztem, és bár szégyelltem magam, de kitartott az őszinteségi rohamom. Az igazat mondtam Lacinak.

– Amikor Pesten voltam a tanfolyamon, akkor találkoztam valakivel. Néhány napig együtt voltunk. Jobb volt vele, mint a lányokkal. Nem tudom elmagyarázni miért, csak jobb. Teljesen más, pedig őt nem is szerettem, csak tetszett.

– De honnan vagy benne biztos, hogy meleg vagy? A lányokra is felizgulsz, nem?

– Másképp. A lányok… ha velük voltam… akkor… én… Rád gondoltam. – Lehajtott fejjel, alig hallhatóan tudtam csak kimondani. Nem tudtam a szemébe nézni. – Elmegyek, ne haragudj!

Már kiléptem az ajtón, amikor utánam szólt.

– Csabi, várj! Maradj!

Visszahúzott a karomnál fogva, és becsukta az ajtót. Még mindig nem mertem a szemébe nézni. Nem értettem az egészet, vagy talán csak nem mertem megérteni. Ott álltam előtte, néztem a padlót. Költői lenne, ha azt mondhatnám, hogy számoltam a járólapokat, de nem. Szerintem kettőig sem tudtam volna elszámolni akkor, csak hallgattam, mint aki megkukult. Ott volt néhány centire tőlem, éreztem az illatát, az egyre gyorsuló lélegzetét a hajamon, és képtelen voltam megszólalni.

– Csabi… – bizonytalan volt a hangja, kereste a szavakat, a karomra szorultak az ujjai. Egyre jobban remegett a gyomrom, már reménykedtem, de féltem attól, hogy mégsem mondja ki… – Én… lehet, hogy én is… Nem akarom, hogy elmenj…

Magához húzott, átöleltem, meztelen bőréhez simult az arcom. Felengedett bennem a feszültség, elbőgtem magam. Felnéztem rá, és láttam, hogy tényleg nem ugrat, nem bántani akar, csak ő is vívódik, és ő sem érti miért… Végre hozzáérhettem. A tarkójára csúsztattam a kezem, közelebb húztam, megcsókoltam. Nem tiltakozott. Alig néhány másodperc elteltével visszacsókolt. Olyan volt… nem tudnám elmondani. Szebb lett tőle az egész világ. Csak öleltük és simogattuk egymást. Boldog voltam. Kezdtem bízni abban, hogy Laci is boldog lesz. Velem. Aznap nem mentünk még tovább, azt akartam, hogy Laci is úgy vágyjon rám, mint én őrá. Hogy biztos legyen benne teljesen. Későig beszélgettünk, nehezen köszöntem el tőle, de visszamentem a szállásomra. Elalvás előtt még sokáig chateltünk, nagyon jó volt végre őszintén kimondani mindent. Néhány órával azelőtt még attól rettegtem, hogy semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. Nem olyan lett, ezerszer is jobb. Ő is érezte, ő is akarta, csak ebben a nyomorult világban minden olyan nehéz, még megszólalni is.

Reggel boldogan indultam érte, már lent várt a ház előtt. Miután beszállt és köszönt, odahajolt hozzám, megcsókolt. Csak egy pillanatra éreztem az ajkát az enyémen, de akkor is csók volt. Tőle. Nekem. Remegett a gyomrom, és könnyű lett a lelkem, szinte repülni tudtam volna. Már bíztam. A cégnél senkinek nem tűnt fel semmi, és a munka is sokkal jobban ment. Néhány nap múlva pedig Lacinál maradtam már éjszakára, és apránként minden holmim a lakásában kötött ki. Alig két hét elteltével pedig elmentünk, és lett egy új lakcímkártyám. Rajta az ő lakásának a címe.

Most ülök mellette és nézem, ahogy a párnát átölelve alszik. Szeretem nézni. Még alig kelt fel a nap, és vasárnap van. Hivatalosak vagyunk Laci szüleihez ebédre. Múlt hétvégén otthon volt és elmondott nekik mindent, várnak minket. Engem is. Ők nem olyanok, mint az apám, nem veszekedtek vele, csak arra kérték, hogy ne hirdessük, mert mit szólnának az emberek. Sokféle ember van… Nekünk jó lesz így is, tudunk csendben élni. Senki nem ütközött meg azon, hogy Lacihoz költöztem, hisz’ barátok vagyunk ezer éve, és a barátok segítenek egymásnak…

Néha még félek, elkap a menekülhetnék, nem merek az emberek szemébe nézni. Jó lenne egy olyan világban élni, ahol nem kell titkolózni. Ahol megfoghatnánk egymás kezét az ajtón kívül is. Beszéltem anyámmal, de csak telefonon. Apám nem akar szóba állni velem soha többé, anyám pedig fél tőle. Egyre jobban fél.

Sokat beszélgettünk Lacival. Mindkettőnknek van félretett pénze, ha vennénk egy kis házat a kertvárosban, anyám hozzánk költözhetne. Ha van hova mennie, ha hívom, akkor talán összeszedné a bátorságot, hogy változtasson az életén. Szabad lehetne. Ő el tudja fogadni azt, hogy Lacival együtt élünk. Ugyanúgy, mint más párok: reggel felkelünk, dolgozni megyünk, utána haza, nevetünk, szeretünk, csak nekünk így sikerült egymásra találnunk… Csak egyetlen lényegtelen apróság van, ami mégis majdnem mindenkit zavar… egyikünk sem visel szoknyát. Gúnyolnak, elítélnek mindenkit, aki más, aki másképp mer önmaga lenni. Közben az istenített hőseik, az ünnepelt hadvezérek és a királyok közül sokan, még Nagy Sándor és Hadrianus császár is, nem is titkoltan, ugyanígy élt.

Azt mondják, hogy természetellenes, mert az ilyen kapcsolatból nem lesz gyerek, és a természet nem gyárt zsákutcákat. Hány olyan házasság van, ahol nem születik gyerek? Hány nőnek és férfinak nem születik soha gyermeke!? Tőlük is megvonnák a boldogság lehetőségét csak azért, mert nem tudják reprodukálni önmagukat?

A természetben is jelen van a homoszexualitás, nem csak egy félresiklott emberi tulajdonság. Meg kéne érteni végre, hogy mindenki elsősorban ember, aki arra vágyik, hogy szeressék, és szerethessen, és csak azután férfi és nő…