Feczke Alfréd a legnagyobb jóindulattal is legfeljebb középszerű írónak volna nevezhető, ha bárki arra vetemedne, hogy valamiféle titulussal illesse őt a tevékenységi körén belül; legalábbis ez az, amit meggyőződéssel vall. Bírálatra azonban senki sem vetemedik, mert a szakmai berkeket aligha ütötte meg létezésének híre. Ha hébe-hóba mégis csak akad ember, aki előtt nem cseng ismeretlenül a neve, az jobbára Feczke Alfréd személyes ismerőse, aki már csak tapintatból sem aggatná rá a középszerűség nem túl kívánatos bélyegét. Pedig nem lehetne azt mondani, hogy ez a visszafogottan naiv, őszes, középkorú férfi nem tett meg mindent annak érdekében, hogy munkásságát legalább annyira elismerjék, amennyire ez az életben maradáshoz kell. Igen is mindent megtett. Amikor csak lehetett, írt, ahol csak engedték, publikált, s amennyire csak tudott, irányt mutatott ott, ahol jelenvalónak ítélte a talajvesztettséget.

Sármos szépsége, amire hajdan úgy tapadtak az ellenkező nem képviselői, mint legyek a légypapírra, rég elmúlt, csakúgy, mint elméje szikrázó frissessége. Az utóbbi években már az is módfölötti örömmel tölti el, ha hosszabb időre képes megjegyezni annak a könyvnek a címét, amelyet elolvasott. Arról nem is álmodik, hogy részletekre emlékezzék a könyvből, amelyeket széles asztaltársaságban vitathatna meg cimboráival, mint annak előtte.

Iskolás évei alatt Feczke Alfréd úgy falta a könyveket, mint éhes árva az ebédmaradékot. Akkoriban úgy tartotta, hogy ahhoz, hogy valakiből író válhassék, előbb annyit kell olvasni, hogy az ember valósággal megteljen az irodalommal. Nem vetette meg az ismeretet, különösen, ha az a szépirodalom, a természettudományok vagy a művészetek területéről való volt. Mára azonban elméje oly mértékben megfáradt a tevékenységét övező síri csendben, hogy csakugyan jegyzetelnie kell, ha meg akar valamit jegyezni. Hiába; aki folyton-folyvást csak ad anélkül, hogy kapna, annak előbb-utóbb visszavonulót fúj a lelke.

Kinek hogy fúj visszavonulót.

Feczke Alfréd önmagát okolta a síri csend miatt, ami a személyét körülvette. Úgy vélte, az irodalomhoz intézett hozzájárulása elégtelen, s összességében is minden, amit valaha írt, tüzelőpapírnak való. Családja és néhány barátja biztatása sokat jelentett számára, mégsem töltötte el azzal a boldogságérzettel, amit egy idegen ember kritikája láttán, szökőévente egyszer érzett.

Úgy látta, eljött a számvetés ideje. Könyvespolcára pillantott és némi szégyenérzettel konstatálta, hogy szinte semmit sem tudna felidézni azokból az olvasmányokból, amelyek annak idején oly közel nőttek a szívéhez. Még csak a régiekből sem, nem hogy az újakból, amiket mostanában olvasott. Egy pillanat erejéig megnyugtatta vénségére választott ars poeticája, mely szerint ahhoz, hogy az emberből író válhassék, mindenekelőtt írni kell rengeteget, aztán ismét úrrá lett rajta a szégyenérzet. Mintha kimerült elméje kegyetlenül elárulta volna néhai példaképeit.

“Legalább a sármom ne hagyott volna el” – mormolta magában, miközben felöltötte kabátját, hogy kiugorjon a sarki kabaréba egy megérdemelt pohár vörösborra.

Terézvárost éjszaka szerette a legjobban, amikor egy-egy múló momentumra megosztozhatott az utcákon szédelgő fiatalokkal szeszélyes mámorukban. E mámor nem volt ismeretlen számára. Az éjszakában eltévedt, bájosan botladozó ifjak saját egyetemi esztendőit juttatták eszébe, amelyekre szeretettel emlékezett vissza.

A kabaré bejáratához érve megállapította, hogy otthon felejtette pénztárcáját, de még mielőtt úgy döntött volna, hogy visszamegy érte, bepillantott az üvegajtón, hogy meglesse, szabad-e az asztal, amelyiknél ülni szokott. Zavartan állapította meg, hogy egy fiatal hölgy foglal helyet a legkedvesebb asztalánál. “Annyi baj legyen” – gondolta magában, – “majd csak lesz hely a pódium másik oldalán.” Ezzel sarkon fordult, s kisvártatva eltűnt az éjjeli lámpafényes ködben.

Visszaérve sietősen elfoglalta a színpad jobb oldalán elhelyezett, kétszemélyes asztalt, s kikért egy pohár Tréflit. Kabátját az asztal mellett álló fafogasra akasztotta, s világos, kockás sálját hanyagul a nyaka köré vetette.

Feczke Alfréd gyakorta meglátogatta a terézvárosi kabarét. Volt, hogy minden éjjel lenézett, de valahányszor megjelent, mindig csak egy pohár bort ivott. Szigorúan tartotta magát az önmagának tett ígérethez, amely abban állt, hogy soha többet nem ittasul meg. Egy pohár bor még ártalmatlan, sőt, azt mondják, kell is az egészséghez. De ha már kettő, három is lecsúszna, akkor csakhamar előkerülnének a röviditalok, amelyek ugyan jólesők tudnak lenni a pillanat hevében, másnapra mégis elviselhetetlen fejfájást okoznak a borral keveredve.

A színesre tapétázott fal mentén helyt foglaló férfi elővette zsebéből aprócska noteszét, ingzsebéből kihúzta tollát, s írni kezdett. Hálanaplót írt. Immáron lassan fél éve, hogy minden áldott nap megörökített három olyan dolgot, amelyekért aznap hálás. A ma esti gondolatai a következő hívószavak körül összpontosultak: álom, egészség, anya. Már éppen kezdte volna kifejteni az egyes gondolatmorzsákat, amikor egyszeriben arra lett figyelmes, hogy valami árnyékot vet kézírására.

A fiatal hölgy állt meg mellette a pódium szemközti oldalán lévő asztaltól.

“Kérem, hadd üljek le önhöz! Az a köpcös, kopasz ember a bárpultnál már percek óta vizslat engem, emelgeti a poharát, és kacsintgat rám. Végtelenül kellemetlenül érzem magam” – mondta a hölgy elfehéredve, barna bőrtáskáját szorongatva.

“Tessék” – felelte Feczke Alfréd meglepetten, miközben felállt, hogy a fogasra akassza a hölgy kabátját és sálját.

A fiatal hölgy az asztalra tette a másik asztaltól áthozott meggysörét, s amint elhelyezkedett a vászonborítású karosszékben, a színe is megjött.

“Köszönöm szépen a kedvességét” – mondta Alfrédnak. – “Engem Szabó Erzsébetnek hívnak, de az ismerőseim csak Zsókának szólítanak.”

“Az én nevem Feczke Alfréd, és mostanában senki sem szólít sehogyan, mert az ismerőseim zöme a világ távol eső tájaira költözött.”

“Nagyon örvendek, Alfréd, és még egyszer köszönöm, hogy kisegített. Ha nem akarja, nem muszáj beszélgetnünk, láttam, hogy valami mással volt elfoglalva, mielőtt megzavartam volna.”

“Ó, csak a hálanaplómat írtam. Be tudom fejezni otthon is, vagy majd később, amikor elmúlik a veszély.”

“Vagy elmesélheti nekem, hogy miért hálás ma” – ajánlotta Zsóka szeretetteljes hangon.

Feczke Alfréd nem értette a helyzetet. Az előbb még a legmélyebb bánat nyomasztotta afölött a könyörtelen magány fölött, amely a mindennapjait rendszerint átszövi, most pedig hirtelen egy másik ember arra kéri, hogy ossza meg vele a gondolatait. Az idejét sem tudta már, hogy mikor volt kíváncsi utoljára valaki a gondolataira. Művészember lévén megosztotta azokat anélkül is, hogy kérték volna. Most mondjam el neki őszintén, hogy mi indított ma hálára? – kérdezte magától, miközben Zsókára pillantott, aki kedves mosollyal várta válaszát. Dehát mégis csak egy idegen ember – folytatta belső monológját Alfréd –, mi van, ha kitárom előtte a szívemet, s ő látván sebezhetőségemet belém rúg? Ekkor ismét Zsókára nézett, s a lány jóságos arcán pihenő őszinte érdeklődés azonnal eloszlatta kételyeit. Ám legyen – zárta le magában a dolgot.

“Nagyjából fél éve kezdtem el hálanaplót írni, mert úgy hallottam, hogy segít az élet kedélyes oldalára irányítani a figyelmünket. Különösen azoknak ajánlják, akik depresszióra hajlamosak, ami az én esetemben fokozottan igaz. Ha az ember kitart a jó szokása mellett, valóságos csoda módjára történik meg az életében a pozitív szemléletre való átállás. Az én életemben nem történik sok minden, ezért nagyon gyakran általános témákat örökítek meg, mint a kedvező egészségem, vagy az anyámmal való jó kapcsolatom. A három dolog közül, amiket ma fel fogok írni, kettő ezúttal is az egészségemmel és az anyámmal függ össze.”

“És mi a harmadik dolog?” – kérdezte Zsóka tűkön ülve.

“Az egy álomhoz kapcsolódik” – felelte Alfréd. – “Mára virradón egy olyan álmom volt, aminek a cselekményét fel fogom tudni használni az irodalmi tevékenységemben, aminek különösen örülök, mert ritkán álmodok bármi használhatót.”

Zsóka szeme kikerekedett, arca elvörösödött, s már-már úgy nézett ki, vissza fogja köpni a meggysört a poharába.

“Ez ugye most nem a valóság” – mondta, miközben ámulattól világított a tekintete. – “Csípjen meg, Alfréd. Csípjen meg itt, a kézfejemen.”

Alfréd alázattal megcsípte Zsóka kézfejét, majd kérdőn nézve megállapította, hogy fogalma sincs, mi történik. Mielőtt azonban újabb belső monológba bocsátkozott volna, Zsóka megtörte a csendet.

“Hiszen maga Ficzek Alfréd, az író!” – jelentette ki fennhangon, s észrevételének szemlátomást fölöttébb örült.

“Az vagyok” – felelte Alfréd, s közben, mintha egy parányi mosolyfoszlány jelent volna meg a szája szegletében. – “Netalán már találkoztunk?”

“Nem, még nem találkoztunk. Elsőre fel sem fogtam, hogy maga az, mert a polgári nevén mutatkozott be, de emlékszem, hogy láttam magáról egy képet a világhálón, és most beugrott minden. Én nagy rajongója vagyok, Ficzek úr!”

Feczke Alfréd végérvényesen más világba került. Sok mindennel megtalálták már, s biztos volt benne, hogy még sok mindennel meg is fogják. De azt, hogy neki, a legfeljebb is csak középszerű írónak rajongója legyen, a legmerészebb álmaiban sem merte volna elképzelni. Érezte, hogy összeszorul a szíve, tenyere izzadni kezd, s légzése szaggatottá válik.

“Ficzek úr…” – kezdte volna Zsóka, de Feczke Alfréd máris közbeszólt:

“Kérem, szólítson csak Alfrédnak.”

“Alfréd, végtelenül nagy örömömre szolgál, hogy találkozhattunk. Én nagyon nagyra becsülöm a munkásságát és már szerettem volna megkeresni, de a világhálón semmiféle kontaktust nem leltem. Az Irodalom Ma című folyóiratnak dolgozom, és ha nem volna ellenére, szívesen felvennék magával egy interjút a munkájáról a következő számunkba. Különösen a Végjáték című búcsúlevél-gyűjteménye érdekel!”

“Nem, nem, egyáltalán nincs ellenemre, sőt” – válaszolta Alfréd elcsukló hangon. – “Csak kérem, legyen tekintettel a lelkiállapotomra. Tudja, én már nem számítottam arra, hogy valaha valaki ilyesféle figyelemre méltatja majd a tevékenységemet, s az utóbbi években sokat elfelejtettem s újraértékeltem mindabból, amit ifjúkoromban még könnyedén elmeséltem volna önnek.”

“Ezen igazán kár aggódnia. Az Irodalom Ma szerkesztősége különös tekintettel van arra, hogy ne hozza kellemetlen helyzetbe az interjúalanyait, hiszen a hosszútávú együttműködésre építünk. Azt szeretnénk, ha a későbbiekben is mi lehetnénk az elsők, akik értesülnek egy-egy könyvmegjelenésről, vagy bármi egyébről, ami nagymértékben meghatározza az íróink életét.”

“Ez nagyszerűen hangzik. Akkor hát megadom önnek az elérhetőségemet, és várni fogom hívását.”

Feczke Alfréd kivett egyet a kabaré asztalra helyezett névjegyei közül, s miközben remegő kézzel ráírta telefonszámát, egy aprócska könnycsepp jelent meg a szemében.

“Soha nem tudhatja, mit hoz a jövő, Alfréd” – mondta Zsóka óvatosan, s látván, hogy beszélgetőtársa elérzékenyült, hozzátette: “Néhanapján egy Feczke is nyarat csinál.”

Alfréd komótos mozdulattal a mellkasához kapott.

“Köszönöm, Zsóka” – szólt halkan.

“Mit köszön?”

“Azt, hogy nem tartotta magában a véleményét.”

“Netán az emberek közönye bántja?” – kérdezte Zsóka, miközben átnyújtott egy csomag zsebkendőt Alfrédnak.

“Nem az embereké. A szakmáé.”

“Nem a szakmának ír, Alfréd. Ezt sose felejtse el. Az, hogy meglehetősen sajátos a nyelvezete, nem jelenti, hogy értéktelen, amit csinál. Mindössze rossz a marketingje.”

Feczke Alfrédból könnyebbséggel vegyes derű tört ki.

“S van ötlete, hogy hogyan lehetne javítani ezen a marketingen?” – érdeklődött.

“Ó, máris egy rakás ötletem van! Kérem, engedje meg hogy felsorakoztassak itt mindent, ami eszembe jutott ezzel kapcsolatban. Először is, ami az olvasóközönségét illeti, szerintem arra kellene a legnagyobb hangsúlyt fektetni…”

S Feczke Alfréd csak hallgatta, és lélegzetvisszafojtva hallgatta, amint Zsóka megtisztelő figyelemben részesíti tevékenységét, s először életében úgy érezte, hogy mindazok az átvirrasztott éjszakák, mindaz a vérrel és verítékkel írt történet, s az irodalom szolgálatában tett erőfeszítés – mindez nem volt hiábavaló.