Késő este volt, majdnem éjfél. Ahogy kiszálltam a taxiból, rögtön levettem a cipőmet; a kezemben fogtam, úgy indultam el a lakásom felé… jólesett a szorítása nélkül lépkedni, még annak ellenére is, hogy csepergett az eső. Bent, a lakásban a szokásos, békés hangulat fogadott; az ablakhoz léptem, csodálgattam a város fényeit. Nem kapcsoltam fel a villanyt, csak a kintről beszűrődő lámpafény világította meg a szobát. Szerettem a félhomályt a reflektorok és a fényképezőgépek ezernyi vakuja után. Vörös szőnyeg, vörös függöny, vörös kárpittal bevont székek a nézőtéren; ez az én világom, és hálás vagyok azért, hogy mindezt átélhetem. Akár filmben, akár színdarabban szerepelek, képes vagyok átlényegülni, úgy igazán. Abban a pillanatban csak az számít, amit megjelenítek. Játszom, a valóságot kizárva alkotok egy képzeletbeli világot és bízom benne, hogy a néző tekintetén keresztül, a lelke mélyén szintén láthatóvá, érezhetővé válik minden rezdülés, amit közvetítek neki.

Akkor, késő este, vagy talán már éjszaka, az ablak előtt, a félhomályban fogalmazódott meg bennem, hogy úgymond fordított szerepre vágyom. Rendezni akarok… talán, legalább egyszer lehetnék én a rendezője egy színdarabnak. Nem volt nehéz dolgom, hamar elértem a célomat. Mindössze egyetlen nehézségem támadt; nem találtam alkalmas férfi színészt, aki az én elképzeléseim szerint, igazán képes lett volna megformálni a főszereplőmet. Ez komoly problémát jelentett, hiszen ezen múlt, hogy mikor kezdhetem el az érdemi munkát.

Egyik délután magányosan ültem a nézőtéren, és a világot jelentő deszkát néztem; még így, üresen is annyira szerettem! Bármilyen érzelmet megélhettem rajta kockázat nélkül, még a legdrámaibbakat is, hiszen az előadás végén legördült a függöny, felkapcsolódtak a fények és visszatértem a való életbe, a nézők pedig talán új látásmóddal, letisztultabb gondolatokkal távoztak.

Éppen azon töprengtem, hogy évekkel azelőtt, még pályakezdőként mennyire szerettem az improvizációs színházat, amikor egy általam ismeretlen férfi lépett be a terembe. Szótlanul figyeltem, ahogy felsétál a színpadra, végül hosszan rám néz. Egészen magával ragadó volt a tekintete. Valahol, a lelkemben, mélyen legbelül megmozdult valami; kellemes, gyengéd nyugalom volt ez, ami a nyári szél lágy öleléséhez hasonlít. Eszembe sem jutott megkérdezni, hogy ki ő, mit szeretne, hogy került ide. Különleges kisugárzása volt még így is, hogy szótlanul állt a színpadon; az egyszerű jelenléte is arra késztetett, hogy figyeljek rá. A néhány másodpercnyi, beszédes csend után a színpad hátsó részén lévő székhez sétált, megragadta, majd a színpad elejére vitte, egészen szélre, velem szemben. Leült, újra a szemembe nézett és egy monológot kezdett el mondani, bársonyos hangon. Bár abban a pillanatban a közönség szerepében kellett volna lennem, úgy éreztem, hogy hozzám szól, személyesen nekem beszél. Vitt, sodort magával ez az érzés. Egy kis időre el is felejtettem, hogy színházban vagyunk; csak ő létezett, csak én léteztem és az a csodálatos világ, amit a szavain keresztül festett körénk. Lehunytam a szememet… biztos voltam benne, hogy megtaláltam, akit keresek. Egy hosszabb hatásszünet késztetett arra, hogy visszatérjek a valóságba. Felnéztem és meglepetésemre a férfi már nem volt ott; nesztelenül, gyorsan távozott, a szívemben pedig legalább ilyen gyorsan változott viharrá az imént még kellemes nyugalom. Felálltam, a színpadhoz sétáltam… meglepetten fedezem fel, hogy a széken egy boríték lapul. Érte nyúltam; azon gondolkodtam, hogy tényleg kinyissam-e. Mi van, ha valaki csak úgy elhagyta? Ha mégsem nekem szól? Persze, tudtam, hogy egyik sem igaz. Tudtam, hogy a címzett csakis én lehetek. Óvatosan téptem fel. Egy kisebb, régiesre formázott papírt találtam benne. A papírra kézírással, tustollal írta rá a feladó egy elegáns étterem nevét és az időpontot. Egy halk sóhaj volt a válaszom, amit csak az üres színházterem hallhatott…

Esős, késő délután… szeretem az esőt. Jó néha elrejtőzni egy nagy esernyő alatt, hogy senki se lássa az arcomat, miközben titkon álmokat szövök. Így tettem, miközben közeledtem az étterem felé… ábrándoztam, mint valamikor, régen, tizenéves koromban, amikor még oly távolinak tűnt, hogy színésznő leszek. Persze, a szívem mélyén tudtam, hogy így lesz, akkor is, amikor túl zajosnak tűnt a világ azok miatt, akik nem bíztak bennem. Egy halk, lágy, mégis mindent átható dallamhoz hasonlítanám a szándékomat, ami kitartóan vezetett a céljaim felé. Tudtam, hogy egy napon az én kedvemért fog felgördülni a függöny… és akkor, aznap, az étterem ajtajához közelítve hasonlót éreztem… de csak hasonlót. Benéztem az ablakon, hamar megláttam a férfit egy asztalnál. Az asztalon mécses volt és egy kávéscsésze, a csésze mellett pedig egy könyv. Hirtelen, gyorsan döntöttem; nem mentem be, tovább indultam… A megállóba értem, épphogy beálltam az esőtől védett helyre, amikor megláttam a buszt; hamar beállt, felszálltam, ülőhelyet is találtam. A busz az étterem előtt ment el, a lassan lecsurgó vízcseppeken keresztül láttam. Ekkor hasított belém a fájdalmas érzés, hogy nem kellett volna úgy elrohanni… nem is értettem, mi történt velem valójában. Úgy döntöttem, leszállok a következő megállónál és visszamegyek. Az eső szakadatlanul esett, kezdett besötétedni, de az én lelkem mélyén mintha apró lámpást gyújtott volna a remény… hátha ott van még… és igen, ott volt, előtte ugyanúgy lobogott a mécses lángja, ő pedig nagy érdeklődéssel olvasta a könyvét.

Nagy levegőt vettem és beléptem az étterem ajtaján. A férfi felnézett, mintha megérezte volna, hogy én érkeztem meg. Mosolyogva elém sietett, az asztalunkhoz kísért, kihúzta nekem a széket, igazán udvarias és előzékeny volt. Szabadkozni próbáltam a késés miatt, de egy kedves, könnyed mozdulattal jelezte, hogy nem szükséges, majd elmondta, hogy tudja, hogy vannak szerepek, amik szeretnék olykor átvenni az irányítást fölöttünk. Rajtunk múlik, hogy engedünk-e nekik, vagy úgy döntünk, hogy bármilyen erős is a késztetés arra, hogy megadjuk neki magunkat, mi leszünk a rendezők. Ő pedig bízott bennem… tudta, hogy ott leszek… már akkor tudta, amikor azt a monológot mondta a széken ülve, miközben észrevétlenül figyelte a reakcióimat.

Megtudtam tőle, hogy igazából szobrászművész, a színházban pedig van egy kellemes kiállítóterem egy kisebb kávézóval, ő pedig éppen a kiállítását intézte, amikor véletlenül megtudta az igazgatótól, hogy ott vagyok. Az igazgató engedélyével jött be a színházterembe, és bár nem tudta, hogy főszereplőt keresek, úgy döntött, hogy bejön hozzám és megajándékoz engem egy rövid, könnyed, de sokatmondó előadással. Elmondta, hogy sokat jelent neki a művészetem, gyakran látott már színdarabokban, filmekben szerepelni és úgy érezte, hogy szeretné legalább egy kicsit viszonozni az érzést, az esztétikai élményt, amit én adok neki a munkámon keresztül. Miközben beszélt, a háttérben egy szép, francia sanzon szólt… „la vie en rose”… az élet rózsaszínben… Abban a pillanatban éppen így éreztem én is magam. Biztos voltam benne, hogy bár egy szobrászművésszel ajándékozott meg az élet, megtaláltam a színdarabom főszereplőjét és annál többet is, hiszen életünk legszebb szerepe akkor, abban a pillanatban kezdődött el…