Elegáns csuklómozdulattal szórta a lisztet. Imádta nézni, ahogy a fehér porszemek végigszaladnak a gyúródeszka felületén. A mozdulatot a tévében látott híres péktől leste el. Minden műsorát megnézte. Áhítattal figyelte kezeit, miközben a nyers tésztát gyúrta, dagasztotta. Néha azt is elképzelte, hogy ezek a kezek az ő testét simogatják, az ő puha húsát gyúrják. Persze gyorsan elhessegette a pirongató gondolatokat. “Édesanya biztos megbotránkozna és megszidna.”

A hűtőből kivett tésztát gyors mozdulatokkal kezdte átdolgozni, nehogy a vaj megolvadjon.

– Nem értem, miért nem margarint használsz! A vaj drága. A pazarlás, az megy neked, akárcsak apádnak. – Anyja hangjából fröcsögött a megvetés.

– Azért édesanya, mert a vajtól lesz finom ízű a tészta.

– Finom! És mégis kinek lesz finom? Hm? Ki fog enni belőle?

Na igen. Régóta ketten éltek az aprócska panelben. Csak kétéves volt, amikor apja elhagyta őt és az anyját. Azóta alig változott valami. A levegőtlen konyhában a színek megfakultak, még az idő is mozdulatlanságba fulladt. Apja távozása után csak egyszer járt férfi a házban. Amikor Zolit elhozta bemutatni. Vasárnapi ebédre hívta, abban bízott, az Úr napján az anyja nem csinál jelenetet.

Olyan hangosan kiabált, még a szomszédok is megjelentek az erkélyen. Zoli soha többet nem kereste. Azóta nem mert más férfival ismerkedni, hiába udvaroltak neki a gyárban. Nem volt kimondottan szép, de kellemes látványt nyújtott arányos alkatával, finom vonalú arcával. De mindig elhajtotta az udvarlókat. A férfiak csak egyet akarnak, csak a női test nyújtotta mámort. Aztán elmennek, otthagyva őt egy megnyomorított élettel. Ezt a leckét anyja már egész korán a fejébe verte.

– Majd viszek a szomszédba Ágiéknak. A gyerekek szeretik a süteményt.

– Megint csak te fogod felzabálni az egészet. Jól meghíztál így is. Bezzeg én még a te korodban is felvettem a leánykori szoknyámat. –

Ezerszer hallotta már, hogy jobban kéne adnia magára. Igaz, ami igaz, testén nyomot hagyott a sütés iránti szenvedélye. Egykor sötét haja mára megőszült, arcát ráncok szabdalták.

– Édesanya tudom, hogy te is szereted a linzert. A te lekvároddal fogom betölteni.

– Na, azt is nekem kellett befőznöm. Ha rád várok, még most is itt lenne az a barack. Megrothadva. Mindig, mindent nekem kell egyedül megcsinálnom. Te soha nem segítesz. Hálátlan vagy, de mit is vártam, apád vére folyik az ereidben. – Az apja vérét sosem tudta kitörölni magából és a bélyeget sem, amit miatta kapott. Hiába dolgozott keményen, sosem tudott semmi olyat tenni, amivel kivívta volna anyja tiszteletét.

– Édesanya, ne mondd ezt. Mondtam, hogy hazajövök a munkából és segítek. De te nem vártál meg. – nyugodt volt a hangja, már megtanulta, hogy ne vitatkozzon. Különben is, a sütés egyfajta relaxáció volt számára. Szerette érezni, ahogy a lisztből, vajból, tojásból életre kel a kezei között a tészta. A sok külön hozzávalóból létrehoz valami újat, ami finom. Ami örömet szerez neki és talán másoknak is. Valamit alkotott, ami hasznos volt.

A vékony lapból lassan kis virágokat szaggatott. Tizennyolc szabályos virágforma, precízen, egymás mellett. Szerette a pontos munkát. A gyárban is ő volt a legprecízebb a könyvelési osztályon. Soha nem maradt el egyetlen határidővel sem, számításait háromszor ellenőrizte mielőtt kiadta a kezéből. Persze sosem léptették elő.

Ahogy elkezdte kiszúrni a virágok közepét, ahogy nézte a lyukakat, amiket ő csinált, valahogy fura érzete támadt. Az ismeretlen hiányérzet egyszer csak letaglózta. De amilyen gyorsan jött, úgy el is illant. Nem gondolt arra, ami nincs. Helyette izgalommal várta, hogy elkészüljön a sütemény.

Fél óra múlva a dió, a baracklekvár és a kisült tészta édes illata töltötte be a konyhát. Mosolygott miközben a csillogó porcukrot szórta a linzervirágokra. A boldogság apró, tünékeny pillanata volt ez.

Két szeletet kirakott egy kis tálkába, az asztal sarkára.

– Tessék édesanya, még meleg. – Majd felnézett a falon lógó gyászkeretes képre, ahogy három éve minden nap és elment lefeküdni.