A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Sosem fogom elfelejteni azt a júliusi napot 1993-ban, amikor úgy döntöttünk, hogy sátor nélkül, a nyílt ég alatt alszunk a városszéli víztározónál. Tizenhét éves voltam, frissen érettségizett, és úgy éreztem, az élet innentől kezdve csak felfelé ívelhet. A barátaimmal – Gáborral, Évivel és Lénával – a megyeszékhelyről bicikliztünk ki, mintha a világ végére mennénk, pedig csak nyolc kilométert tekertünk.

Nálunk nem volt sátor, csak egy-egy pokróc meg pár palack citromos sör, amit a sarki kisboltban szereztünk be az indulás előtt. Akkoriban ez volt a legmenőbb ital, amit fiatalként legálisan megvehettél. Még nem voltak energiaitalok, se alkoholos limonádék – csak ez a savanykás csoda, amitől hősnek éreztük magunkat.

A vízparton egész délután napoztunk, fürödtünk és hülyéskedtünk. Évi rábeszélt, hogy próbáljuk ki a „sivatagi kihívást”, ami annyit jelentett, hogy nem kenjük be magunkat naptejjel, mert „úgyis lebarnulunk”. Estére vörösre égtünk. Én különösen: a hátam cafatokban hámlott napokkal később.

Éjjel, a csillagok alatt fekve, egyikünk sem aludt. A szúnyogok dühödten támadtak, a föld kemény volt, a sör megmelegedett, és Léna folyamatosan arról panaszkodott, hogy valami „mászik a zoknijában”. Mégis… volt valami varázslatos abban az éjszakában. A fiatal szabadság illata. Az, hogy senki nem mondta meg, mikor menjünk haza. Az, hogy magunknak írtuk a szabályokat.

Gábor halkan dúdolt valamit, amit akkor talált ki. Valami bugyuta dallam volt, aminek azóta is csak az első sora maradt meg: „Ahol nincs tető, ott szabad a szó…” Akkor nevettünk rajta, de ma már nosztalgiával gondolok vissza rá. Ott, azon az éjjelen tényleg úgy tűnt, hogy minden lehetséges.

Másnap délelőtt napszúrásgyanús fejfájással, égett bőrrel és teljesen lemerült zseblámpával vonszoltuk haza magunkat. Anyám, amikor meglátott, csak annyit mondott: „Te teljesen meghülyültél.” És talán igaza is volt.

De ha ma visszagondolok, csak mosolygok. Az életben kell néhány ilyen bolond nap – amikor semmi nem úgy történik, ahogy eltervezted, de mégis pontosan úgy, ahogy kellett. Mert azokból lesznek a történetek, amiket harminc évvel később is szívesen mesélsz.