A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Olykor visszaemlékszem azokra az időkre, amikor még az életkoromat jelző kétjegyű szám első számjegye 1 volt, a második pedig szintén ennyi, vagy alig több csupán. Ebben az időben sokat nevettem, sőt… Vihogtam, mint egy lógónyelvű hiéna, a hajam kócos volt, a hasam horpadt, a bokám szürreálisan vékony, a lábfejem irreálisan széles. A számat hatalmasra tudtam nyitni, így kifért rajta a legnagyobb hülyeség is, és kilátszott az összes fogam, amikor vigyorogtam. Könnyed léptekkel jártam. Ha zebrán keltem át, mindig csak fehérre léptem, az iskola sakktáblás kövezetén mindig feketére.

Iskolai ugrándozásaimon elkísért két barátnő. Két barátnő, sok dráma, sok kaland, sok ostobaság… Egy-egy esetünkre visszagondolva teljesen elvörösödik az arcom: „Micsoda ostoba fruskák voltunk!” – és pöfékelve préselődik föl tüdőmből a nevetés. Emlékszem…

Emlékszem arra a matekórára, amikor Fruzsi körülbelül nyolc percenként csapott rá a fejemre, amikor a tanár épp a tábla felé fordult. Emeltmatekos óra volt, amire Fruzsinak és nekem nem is kellett volna beülnünk, de hiányzott az emelt énekórát tartó Ibolyka néni, és hogy Mara barátnőnkkel együtt lehessünk, odacsapódtunk. A biztonság kedvéért azért a terem két leghátsó padját választottuk ki, hogy minél távolabb legyünk az emelt matektól: Mara és Fruzsi az utolsóba, én eggyel előttük ültem le.

Az emelt matek borzasztóan uncsi volt, a tárgy fonalát nem tudtuk felvenni, így más elfoglaltságot találtunk ki. Én fogtam a négyzetrácsos füzetemet, és elkezdtem szorgosan pepitára színezni az utolsó oldalt. Fruzsi is megfogta a négyzetrácsos füzetét, és minden alkalommal, amikor Barna bácsi a táblával került szembe, meglendítette a karját, és rávágott egy hatalmasat a fejemre.

A fejem előrebukott, a ceruza belefutott a fehéren hagyott négyzetbe, mögöttem Fruzsi és Mara felvihogott. Mielőtt még lereagálhattam volna a helyzetet, Barna bá’ visszafordult, Fruzsi ártatlan képet vágva nézett előre, Mara pedig szorgosan írta tovább a példát. A folyamat minden Barna bácsis mozdulatsorral összehangolva megismétlődött. Érthető tehát, hogy óra végére igencsak elfogyott a türelmem, a grafitcsíkokkal megrongált apró, fehér négyzetek pedig bosszúra hangolták alapesetben jámbor szívemet.

Végre megszólalt a kicsengő! Az osztály elindult kifelé, Barna bácsi se foglalkozott már mással, csak hogy összerakja a cuccát, és kijusson a teremből. Én is felálltam, odaléptem a nekem háttal álló Fruzsinához, és a kitömött, keményfedelű mappámat két kézzel a fejem mögül átlendítve, hatalmasat sóztam a búbjára.

Szegény Fruzsi kissé megingott, majd egy feled magával lejjebb rogyott… Baj volt… De akkor csodálatos módon előtört belőlem az a képesség, amelyet még az állatvilágból örökölhettünk. Egy másodperc alatt átláttam a helyzetet, és rögtön tudtam mit kell tennem: Menekülés a helyszínről!

Megjátszott könnyedséggel nevettem rá Fruzsira, majd kiszaladtam a teremből a tátott szájú Barna bácsi mellett. Ez az életbenmaradás ösztöne volt… Tudtam ugyanis, hogy ezt a tanár intője nélkül nem élném túl. Továbbá szembe kellett volna nézzek megrökönyödött osztálytársaimmal is, akik csak azt látták, hogy én orvul, minden ok nélkül megkísérlem agyonverni Fruzsinát egy mappával. Kiemelten tartottam Mara véleményétől, de leginkább attól, hogy megtudom, mennyire súlyosan tettem kárt Fruzsina fejében.

Futottam hát, meg sem álltam a lánymosdóig, annak is utolsó fülkéjéig, ahol végül menedékre leltem. Magamra zártam az ajtót, és igyekeztem feldolgozni a történteket. Akkor vettem észre, hogy a mappám széle végig van repedve… Belsőm megrázkódott az iszonyattól… Micsoda brutális, borzalmas, barbár lélek lakozik bennem, hogy képes voltam szétzúzni egy mappát a barátnőm fején?! Tanácstalanul álltam s vártam. Vártam, hogy valaki majd jön és felelősségre von, akkor úgyis elő kell bújni.

Ám nem jött senki. Vártam… Vártam feszülten, lelkem a purgatórium tüzében sínylődött, csak ültem megtörten a lehajtott WC-deszka tetején. De örökké csak nem lehetett ott gubbasztani… Megalkottam hát a maszkot, amivel valamelyest álcázhatóvá vált számonkérhető, büntetnivaló, démoni alakom. A maszk nagyon ártatlan volt. Sőt mi több, a maszk maga volt az áldozat! Szegény, mit sem értő, a történések között elveszett, tanácstalan, szeretetreméltó martalék…

Ezzel a maszkkal léptem ki a mosdóból, és indultam el Fruzsi keresésére. Tagjaim igyekeztek természetes lejtéssel mozdulni, maszkírozott arcom vonásaiban általános kedvesség, kis zavartság próbált látszani. Félmosolyom tudatta, hogy a mosoly tulajdonosa sejti, hogy valami nincs rendben, csak épp azt nem tudja, vajon mi lehet az, kerekre nyitott szemeim pedig látványosan keresték a választ. Így mentem végig a folyosón, és álltam meg olykor tétován egy-egy tanterem előtt.

A portánál találtam Marát az apukájával.

– Mara, mi van? Hol van Fruzsi?

Válaszképpen Mara arcon törölt.

– Aaa! Ez mégis mi volt?!

– Hát ennyi! Megütötted Fruzsinát, most én is megütlek téged.

Nem kellett tovább erőltetnem a meglepett, mitsemértő arcot, most ment magától. Mara apja is elkerekedett szemmel nézte a jelenetet.

– De te mégis hogy jössz ehhez?! – tettem fel a kérdést teljes nyitottsággal – Neked ahhoz semmi közöd! – válaszoltam meg mégis készségesen – Na jó, mindegy! Hol van Fruzsi?

– Kb. öt perce indult haza.

– Micsoda? Elindult?! Akkor szaladok!

Elindult haza! Akkor nagyon mérges rám! Sose megyünk úgy el, hogy előtte érzelmesen ne búcsúzkodjunk. Ez igen tüntető magaviselet! Nem hagyhatom, hogy így váljunk el, ki tudja, mi lesz holnapig? A végén még annyira elmérgesedik a dolog, hogy a barátságunk is rámegy!

Összekapkodtam a cuccom, áttörtem magam a kijárat előtti tömegen, majd elszántan rohantam Fruzsina után a buszmegálló felé. Hideg tél volt, hullt a hó, a leheletem felhőként gomolygott előttem. A nehéz iskolatáska csak úgy pattogott a vállamon, de nem törődtem semmivel, csak az elérendő, szent célt láttam a szemem előtt: a lejtő alján eltűnő alak tetejét, a bojtos sapkát.

A megállónál aztán beértem. Szúró oldalamat fogva, megdőlve lihegtem:

– Hah, hú! Fruzsi, mégis mi a baj? Miért indultál el egyedül?

Fruzsina meredten nézte a menetrendet.

–- Hm… Nem jön a busz…

– A busz? Kérdeztelek valamiről… – méltatlankodtam.

– Aha. Nincs itt a busz, pedig már elmúlt 50…

– Miért nem tudsz rám nézni? Mi bajod?

– Az a baj, hogy nem jön a busz! – mondta remegő hangon Fruzsi, még mindig a menetrendre szegezve szemeit.

– Ne csináld már! Utánad futottam egész az iskolától!

– Ühüm… – dünnyögött közömbösen, majd megfordult, és az utat kémlelte.

– Most rám haragszol valamiért?… Ja, az a baj, hogy fejbe csaptalak! Hát, ne haragudjál már, de te hányszor ütöttél kupán az óra alatt?! Egybe kaptad vissza az összeset…

Fruzsi a telefonját nézte könnyes szemekkel:

– 53 van, és még mindig sehol a busz!

Tehetetlen felháborodással hápogtam:

– Hát, hát, én ezt nem hiszem el! Most komolyan ezt kell csinálni, ez most komoly?

Válaszképpen Fruzsi újra a tábla felé fordult. Kezdtem nagyon kétségbeesni, ezért megalapozott mérgelődésbe kezdtem:

– Lejön utánad az ember, még fut is, te meg csak játszod itt az agyadat! Hát mi lesz így? Nem is fogsz velem normálisan beszélni már soha többet?

Fruzsi újra az időt nézte a telefonján.

– Hát, jó, akkor pukkadj meg! – kiáltottam és megpukkadtam.

Mérgemben a hóba vágtam saját, bojtos sapkámat, majd nagy léptekkel indultam visszafele. Olyan dühösen siettem, hátra se néztem!

Hazaérve azonban váratlanul átfordult haragom, és reménytelen szomorúsággal léptem be a lakásba. A cipőmet még levettem, de többre nem volt lelki erőm. Ott ültem bánatosan, mamuszban, kabátban, sapka nélkül a kissámlin.

„Mindennek vége! Elvesztettem őt. Soha többé nem fog másról beszélni, csak a buszokról! Pedig én mindent megtettem, még a sapkámat is feláldoztam érte!” Lelkemre tört a drámai, értékvesztett, embervesztett, sapkavesztett állapot. Csak sírtam, zokogtam keservesen. Miután ezzel megvoltam, arra gondoltam, hogy az ablak elé kéne állni, ott kéne tovább búslakodni, ahogy a filmekben szokás.

Odaslattyogtam hát az utcai ablakhoz szívem minden bánatával, lemondó melankóliával az ablakpárkányra könyököltem, és ahogy kitekintettem… Hát mit láttam! A kerítésünk tetejére felségesen felbiggyesztve ott tündökölt magasztos szimbólumként az én bojtos, kis sapikám! Véle tündökölt a lelket könnyítő megbocsátás, a szívet melengető gondoskodás, és a minden értelmet felülmúló, örök, baráti szeretet…

Glória szállt alá az égből, lelkem feloldást nyert. Kirohantam a kapuhoz, lekaptam a sapkát a magasból, és az utcán termettem. Fruzsi már nem volt ott, de a nyomait még láttam a hóban. Talán elérte még a második délutáni buszt…

Mai fejemmel a következő tanulságokat vonnám le ebből a végül is pozitív fordulatot vevő történetből: Énekesként ne ülj be emelt matekra, nem fog belőle jó kisülni! Ha a barátaid fejbe ütnek a füzetükkel, csakis füzettel üss vissza! Egy igaz barátnak fontos, hogy mi lesz a másik sapkájával! Csak akkor állj bosszút, ha más diákok és a tanár nem látja!