Ahogy belépek a nappaliba az utazótáskát veszem észre először. Szóval még itt van. Talán el kéne mennem, az mindkettőnk dolgát megkönnyítené. De a fenébe is. Most értem haza, dolgoztam, fáradt vagyok, érzelmileg pedig egy leeresztett lufi szintjén állok. Különben is, ez már a vége. Mennyi lehet még vissza, talán egy óra, kettő? Bemegyek a konyhába és töltök magamnak egy kávét. Az asztalnál ülök, de még most is az utazótáskára nézek. Hányadszor is történik most meg? Negyedjére, vagy talán több. Így kimondva nagyon soknak tűnik. És akárhogy csavarom a dolgot, bizony rossz fényt vet rám.

Az első volt a legrosszabb. Az fájt. Akkor még szerelmes voltam. Tényleg. Igaziból. Boldog voltam és terveztem. Minden gyorsan és intenzíven történt, én pedig valahol elhagytam a józan eszem. Valószínűleg a tangámmal együtt landolt a szekrény mögött. Mámorító volt, ahogy hozzám ért. Ahogy szeretett. Vagyis a testemet szerette. Aztán jött a hidegzuhany. Ő mást akar. Az exét. A régi életét. Akkor került elő először az utazótáska.

Fél év után hívott, hogy hiányzom. Persze hogy elhittem. Mindenki elhitte volna. Igen, most már én jövök. Ez kellett, még egy esély az exével, hogy rájöjjön az bizony nem működik. De velem majd igen. Én szeretem. Gondoskodok róla. Mellettem biztonságban lesz, nem fogom bántani. Hisz eddig mindenki bántotta. Kihasználta. De én megmutatom, milyen az, ha egy nő szeret. De nem voltam elég. Másodszor is elment. Na persze, magamban kerestem a hibát. Ha még azt a három kilót ledobom, ha a hajam hosszabb lesz, ha jobban főzöm a pörköltet.

– Szia! – Bátortalanul köszönt, pedig nem jellemző rá. – Összepakoltam.

– Láttam. Mikor indulsz?

– Igazából arra gondoltam, kicsit beszélgethetnénk.

– Miről szeretnél beszélgetni? Este elég egyértelmű voltál.

– Igen, tudom. És kérlek ne haragudj rám. Nem akarom, hogy rosszban legyünk. Szép dolgokat éltünk át együtt.

Szép dolgokat. Ha ezzel arra céloz, hogy az egy napra jutó orgazmusok száma magasan átlag feletti, akkor igen, szép dolgokat éltünk át.

A második költözése után lefogytam, igaz csak 3 kilót, de akkor is. A hajamat vörösre festettem. Bomba voltam. Legalábbis mindenki azt mondta. Kezdtem túl lenni rajta. Legalábbis magamnak ezt mondtam. Aztán véletlenül futottunk össze a Lidlben. Majd kiestek a szemei. Nekem meg szabadesésben zuhant a gyomrom a bokámhoz. Este rám csörgött. A barátnője egy hárpia, nárcisztikus. Folyton ellenőrzi, pokol az élete. Már tudja, milyen hülye volt, hogy nem értékelt. De ma, amikor meglátott, rájött, hogy élete hibáját követte el. Annyi fájdalom volt a hangjában. Hallottam, hogy a könnyeit nyeli vissza. Hát nincs nekem szívem, hogy nem hatódom meg? De, szívem az van. Eszem kevésbé.

Harmadszor én vettem elő neki a táskát. Megláttam, hogy írogat a középiskolai szerelmével. Neki ő volt az igazi, nem tehet róla. Értsem meg, erre szüksége van. Megértettem. De el nem engedtem. Tudtam, hogy visszatér hozzám. Hisz valójában engem szeret. Csak még nem tudja, még magának se vallja be. Hogyan ne szeretne, mikor mindig hozzám tér vissza? Én vagyok a biztos pont, a horgony az életében. Így könnyű volt túlélni, csak várnom kellett, hogy megjöjjön a jobbik esze. Talán fél év telt el. Először észre se vettem, hogy hívott. A munkahelyemen oktatás volt, le volt halkítva a mobilom. Akkorát dobbant a szívem, amikor megláttam, a telefont majdnem eldobtam. Kár lett volna érte, drága volt. Próbáltam nyugalmat erőltetni a hangomra, amikor visszahívtam. Kávézzunk és beszélgessünk. Másra nincs szüksége. Lehet nem ugyanazok a fogalmaink a kávézásról, de mikor izzadtan, meztelenül feküdtünk egymás mellett, boldog voltam. Végül is a vérnyomásomat így is rendbe tette. Azt hittem most végre legyőztünk minden akadályt. Első szerelem, ex, ismeretlen új csaj az utcában, minden kipipálva. Annyi mindenki miatt dobott el és annyiszor jött vissza, most már csak a boldogan éltek, míg meg nem haltak következhet.

De rájöttem, hogy horkol. Eddig nem hallottam, de már nem tudtam aludni tőle. Idegesített a harsány nevetése is. Az, hogy a mosógép mellé dobja a zokniját. Ezeket eddig miért nem láttam? A szex még mindig jó volt. Talán ilyen, ha a szürke hétköznapok beköszönnek.

Tegnap, mikor hazajött már tudtam, hogy vége. Éreztem. Mikor elmondta, hogy megismert valakit már csak nevettem. Nem fájt. Nem dühített. Mert az évek alatt most először láttam őt. Az elkényeztetett kamaszt, aki önző, aki nem tud kötődni. Aki érzelmileg éretlen. Akiért nem kell megváltoznom. Mert soha nem én voltam, aki nem voltam elég.

– Valóban sok mindent átéltünk. Ne aggódj, nem haragszom rád, egyáltalán. De ha végeztél, szerintem jobb lenne, ha elmennél. A kulcsot hagyd csak itt, a kaput nyitva hagytam neked.

Megittam az utolsó korty kávét, majd megnyitottam a társkereső appot a telefonomon.