A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Volt valami balsejtelmes abban a szikrázóan napos, langyos időben. Közeledett a karácsony és nem volt semmi karácsonyi hangulatom. Hiába próbáltam ráhangolódni, hiába apu mézeskalács illatú délutánjai a konyhában, hiába a vásárlás, hiába az izzófüzér az ablak körül, valahogy nem volt karácsony. Tavaly óta, számomra nincsenek ünnepek. Nincs öröm, nincs bizalom. Csak a félelem és a PTSD maradt a kizsákmányoló, bántalmazó és megalázó, egy rossz házasságnak is beillő 18 év után. Lárvaarc, torkot fojtogató könnyek és mérhetetlen fájdalom szívben és a testen, ahol az ütések értek.

Ahhoz képest, most biztonságban vagyok, csupán verbálisan bántalmazzuk egymást a szüleimmel, ha kiborul a bili. Sosem értettem őket, és ők sosem értettek engem. Még mindig tanuljuk egymást, s egy élet is kevés ehhez, mégis hálás vagyok. Talán ezért születtem le pont ide, hogy ezt megtanuljam.

Nem akartam hazajönni, de most mégis itt vagyok, fél évszázaddal a hátam mögött, mert nincs más választásom és ezáltal nekik sincs. „Ki milyen ibolyát szakít, olyat szagol!” – hangzott a kemény válasz anyámtól. Csak amíg összeszedem magam! Kérlek! De nemleges választ kaptam számtalanszor, s hogy beszéljétek meg.

Na ez az, amit vele nem lehetett. Már le is mondtam arról, hogy valaha is megszabadulok egy tökéletes nárcisztikus csapdából. Hallgattam, hogy nyugi legyen. Hallgattam, amikor csalt, hallgattam és elviseltem, hogy pornófüggő, hallgattam a hazugságait, hallgattam arról, hogy csak kiszolgáló személyzetként létezem az életünkben, aki fenntartja a látszatot, akit időnként meg lehet pumpolni, kihasználni, akit át lehet verni, aki látszólag naiv, és egy tábla csokiért és egy kis figyelemért az egekben érzi magát. Hülye voltam, mert féltem. Mindentől. Tökéletes bizonytalanságban éltem. Aztán egyszer csak már nem hallgattam tovább, de túléltem. Soha többé nem áldozom fel magam senkiért, még ha súlyos árat is fizetek a magányért. Egy éve nem nevettem szívből. Arcra festett kirakatmosoly volt, ami mostanra olvadni kezdett az arcomon.

Nem akartam elővenni a karácsonyi díszeimet, mert azok is csak a múltamra emlékeztetnek. Aztán apu megkért, vigyem le a padlásról az ő díszeiket, és a semmiből előbukkantak az enyémek is. Áttúrtam, de végül csak párat vettem ki, melyeket a barátaimtól kaptam. Feldíszítettem a mini műfenyőt, kitettem az ablakba a műanyag, világító kínai menórát (valószínűleg tűzveszélyes, mint a rázós égősor), kiaggattam a szintén kínai égősort, fenyőtobozokat tettem elé, és földimogyorót egy karácsonyi tálban. Bedugtam a konnektorba az égőket és a menórát, bekapcsoltam az elemes, színesen villódzó gömböket, mécseseket és elégedetten néztem. Imádkoztam, hogy a kis giccses világító hóembert ne találjam meg.

Még tőle kaptam és imádtam belenézni a jégszerű műanyag fröccsöntött, buborékos testébe, ahogyan színesen világított és változtatta a színeit, mintha egy titkos jégvilágban egy cseppkőbarlangban repülnék. Azzal aludtam el, amikor távkapcsolatban éltünk egy évig. Meg kell szabadulnom lassan minden tárgyi emléktől, mert az őrületbe kergetnek.

Nehéz kidobni a múltat. Végül előbukkant anyám giccses epokritgyanta angyalkákkal teli doboza. Szerintem az összeset én vettem neki, de hidegen hagyta, utólag nem csodálom. Szépen felsorakoztattam őket a mini műfenyő alatt, mint valami hadsereget. Akár egy áttörhetetlen védfal álltak az első sorban, bátran és büszkén. Néztem és tetszett a látvány. Már nem bántam, hogy előszedtem ezeket a giccseket. Szeretem. Kiöntöttem magamnak a csiszolt kristály pálinkás pohárba – melyet még a nyáron találtam egy ház előtt kirakva, egy unikumos készlet és egy ezeréves hőmérő társaságában – egy kupica hazai pálinkát, melyet már hetekkel ezelőtt beágyaztam aszalt szilvával, mazsolával és csak bámultam a meleg narancsos fényeket, mígnem az egész kép összefolyt és egy nagy meleg fénymasszává nem változott, mely lassan kifolyt a szememből. Letöröltem, mintha egy átláthatatlan, homályos üveget töröltem volna le és lementem kisütni a halat, megcsinálni a krumplipürét, a salátát és megteríteni szépen a szentestére. Öcsém négy szép gyereke négy felé csacsogott és még két édes aprónép ugrált az öreg házban délután, és mesés melegség töltötte be a szívemet, mint mindig, ha tiszta szívű gyermekeket látok. Aztán csend lett. Mindenki hazament, vagy elvonult a kis vackába.

Hazament. „Menjél more haza magadnak” – jutott eszembe Gáspár Laci, megyénk híres szülöttjének amolyan ‘nógrádiromás’ mondata egy agymosós tévéműsorból. De hol a haza? És mi az? Otthon. Csak kollégiumból kollégiumba, albérletről albérletre vándoroltam. S most mégis, kicsit otthon vagyok ebben a 20 nm-es, szűk padlásszobában, tinikorom színhelyén, mert itt úgy érzem hosszú évek után, hogy biztonságban vagyok. Halomban, dobozokban és fekete kukazsákokban állnak a cuccaim, melyek már nem férnek el sehol. Védőbástyaként emelkednek a magasba elcsomagolt életem halott tárgyai, melyek már tudom, egyáltalán nem nélkülözhetetlenek. Ki kellene dobni a kukák mellé, hadd vigyék, de mindig hittem, hogy egyszer majd lesz hova tennem az összegyűjtött stafírungom és biszbaszaim.

És húzom a nadrágszíjat rendesen. Nézem a bankszámlám, de lassan gyarapodik. Az ingatlanárak egyre feljebb mennek. Hány év rabság még, itt a toronyszobában, ki tudja? De kell egy cél és most ez a legreálisabb cél, amit el tudok képzelni. Akár tinikoromban: ‘Csak el innen, el!’ A herceg fehér lovon már biztos nem jön értem, max. a fehérhajú herceg drótszamáron. A hatvan-hetvenes papák szemérmetlenül nézegetnek a válluk felett a biciklijükön a boltba menet. „Hogy lettél te egyszerre csak ennyire régi, hogy lehet így élni, hogy lehet így élni?” (Müller Péter Sziámi).

Valami új életet kellene kezdeni, csupán egy fehér lidlis reklámszatyorral a kezemben, valahol messze innen, messze mindentől, messze önmagamtól, a múlttól. Kellene, de mégsem teszem. Ülök és várok. Beilleszkedem a társadalomba, csinálom a dolgom napról-napra, és próbálom túlélni az agyam túlpörgéseit, a hiperaktivitásom és shutdownjaim váltakozásait, mások jókedvét és megelégedettségét, vagy épp rosszindulatát és elégedetlenkedését, a szürke hétköznapokat, a túlzsúfolt és hangos munkahelyi programokat, az elvárásokat, és megfelelek mindenkinek és igen! Nem. Nem tudok a mában élni. Azt, hogy kell? Pedig valaha ez volt a mottóm: Carpe diem! Itt és most és dönts. Atyaég! Eszembe jut a Pokolgéptől az Itt és most című szám és meghallgatom, mert szeretem, mert hátha segít. De nem, csak még jobban befordulok tőle, mert ez egy szomorú, szakítós, szenvedős, világfájdalom dal, amit rongyosra hallgattam harmincvalahány éve, amikor halálosan szerelmes voltam ‘mittudomén’ vagy akárkibe.

Nagyon meleg van itt, apám túlfűtötte a házat ismét, úgy érzem megfulladok. Az ablakhoz préselem magam a sok cucc között és felszakítom. Csak az itt, csak a most. Próbálok erre koncentrálni. Csak itt és csak most, elszívnék egy cigit, jól fog esni a kinti hideg, úgyhogy lemegyek és rágyújtok, vagy mégse? Amolyan kocadohányos lettem pár éve láncdohányosból, de végleg képtelen vagyok leszokni. Gyerekkorom óta mindenki dohányzott körülöttem, az egy ilyen időszak volt, rossz szokások, rossz minták és egyebek. Ahogy csukom az ablakot, látom, hogy egy kis fekete légy fickándozik a vízcseppektől gyöngyöző, funkcióját be nem töltő thermo üvegablak között. Volt itt anno szétszedhető, pucolható, szép, áttetsző duplaablak.

Mióta apukám nyugdíjba ment, folyton fázik. Mindent leszigetel és kicserél unalmában. Például a jól működő ajtót egy egyáltalán nem passzoló ajtóra, ami becsípi az ujjad, ha be akarod csukni, a jól bevált fa hajópadlót, műanyag, fautánzatú parkettára, az ablakot nem pucolható, középen bepárásodó, iszonyat retkes, maszatos üvegekre, amin ki sem lehet látni. A jó ágyamat nyikorgó, nyekergő, nyöszörgő ágyra, oldalamat nyomó ócska rugójú matracra. Huszonöt éve, mióta elköltöztem, raktárként működött a szoba, s azóta sem változott semmi. Szóval az iszonyat csúnya, piszkos, párától gyöngyöző ablak közt (ami ragasztva van és kinyithatatlan), ott szaladgál egy légy. Egy kis gyümölcslégy. Nézem, hol mehetett be, hátha sikerül kicsalogatnom. De itt nincs rés. Ez varázslat. Vagy csapda. Vagy mindkettő. Szeretném megmenteni, mint ahogy mindenkit. Hülye karma! „Mindenkin tudsz segíteni, csak magadon nem!” – kong a fejemben egy rosszkor, rossz időben elhangzott zord mondat valakitől, akitől nem vártam. Szeretném megmutatni a kiutat, de nincs kiút, vagy csak olyan pici, hogy a szemnek láthatatlan, mint minden fontos dolog. Vagy már ott született a két ablak közt? Ez képtelenség. Bemászott egy szűk résen, átpréselte magát erővel ‘csakazértis’ és most csapdába esett.

Napokig vergődik még. Pici, vékonyka lábai kusza térképhálózatot rajzolnak a párás ablakbelsőn. Nem bírom nézni a szenvedését, lehúzom a rolót. Szeretem ezeket a kis legyeket. Titokban, gyermekkorom óta légyszelídítő vagyok. Légykapó, légyszelídítő. Ügyesen megfogom, a tenyeremben tartom, varázsszavakat suttogok, elbűvölöm, megbájolom s lám, utána akár az ujjam hegyére is rászáll, ha kérem. Talán magam is egy légy voltam előző életemben, ki tudja. Vagy csak a vietnámi horoszkóp szerinti macska jegyem szeret játszadozni velük? Mindenesetre én szabadon elengedem őket.

Aztán viharosra fordul az idő, jegesen süvít a szél. Talán jobb is neki itt, mint kint –gondolom. Egy légy átlagos élete 60-80 nap. Úgy ránézésre is van ez a kis légy vagy 40 napos. Fél életét már leélte, kint úgyis elpusztulna.

31-én, amikor felhúztam a rolót, nem mozdult többé, hiába kocogtattam az ablaküveget.

Bekapcsoltam az ősrégi nyomógombos, behemót tévét és elaludtam egy ezerszer leadott, bárgyú, romantikus karácsonyi filmen és azt álmodtam, hogy a tengerparton élek egy halászfaluban, és ott sétálok mezítláb a kikötő hűs, nedves kövén a parton, fehér, lenge vászonruhámban. Nincs semmim és senkim, nincs nálam semmi, de semmi (még a fehér lidlis szatyor sem) csak a hatalmas szívem, a helyén. Fiatal vagyok, szép (ja és karcsú), nagyon nyugodt, teli reményekkel, bátorsággal és szeretettel. Hosszú, hullámos hajamba kapaszkodik a langyos szél és simogatja a vállam. A talpamon finom szemcsék és az egész testemen apró, finom homok csillog, épp az imént fürödtem meg a hullámtörő sziklák öblében. Nem találkozom senkivel, csak magammal. Tudom, hogy nincs ott senki akkor és ott, csak én, a tenger, a lépcsős sziklafal a kis házakkal, a vízen az ócska halászhajók és a szél.

Leülök egy kőre és hallgatom a fodrozódó hullámok zaját. Egy pici gyümölcslégy száll a tengervíztől nedves, meztelen térdemre. Nézem, ahogy szorgosan kóstolgatja sós bőröm, majd jóllakottan és elégedetten megáll.

Ráfújok határozottan, erősen, de szelíden…

…és harmadszorra elrepül.