A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

A munkahelyem óriási terem, sok-sok kis munkasarokkal. Az elkerített területem pont elég ahhoz, hogy lássam a képernyőt magam előtt és hogy – ha szükségem van egy pillanatnyi pihenőre – körbe fordulhassak magam körül a fémvázas irodai székemmel. Ha már nem bírom tovább az ücsörgést, felállhatok, az íróasztalom lábai elektronikusan állíthatók. Ennyi. Meg az „Ő” fényképe a számítógépem fölött. Hogy sose feledkezzem el a munkámról.

„Ő” nem a szerelmem. Még csak nem is szeretem. Vagy mégis? Mindenesetre jobban ismerem, mint bárkit a Földön. Talán még jobban is, mint önmagamat. Lassan három éve annak, hogy aláírtam a szerződést, bevezettek ebbe az óriási terembe, bemutattak a többi, hasonló kuckókban kuporgó kollégának. Mindegyik gépe felett ott a fénykép: az ő „Ő”-jük. Azóta hetente ötször, napi nyolc órában olvasok – Neki és Róla. Néha – vészhelyzet esetén – túlórázom is, de ez ritka. Eddig csak egyszer kellett, még a pályám elején, amikor meghalt a legjobb barátja és „Ő” kétségbeesett. Akkor két napig napi huszonnégyóráztam, de megérte: sikerült „Ő”-t kihúznom a gödörből. A siker kulcsa egy Fekete István-idézet volt: „Senki nem hal meg, akire emlékeznek.” Vagy valami hasonló. Persze többen is mondtak ilyeneket, de nekem ezzel sikerült „Ő”-t megvigasztalnom.

Persze, akinek vallásos „Ő” jutott, könnyebb a dolga; csak a megfelelő egyházi könyveket kell átböngésznie. Az én „Ő”-m nem vallásos. Viszont sokat olvas. És mindenfélét: verseket, építészeti szakkönyveket, novellákat, tudományos-fantasztikus regényeket, még szótárakat is. És mindezt több nyelven. Tehát: nincs könnyű dolgom vele, de nem is unatkozom.

Még nem is mondtam, hogy mi a munkám; hivatásos Olvasó vagyok. Ez azt jelenti, hogy a Földön maradtak egyikét – az én „Ő”-met – irányítom az olvasmányai segítségével. Mi, akik már nem élünk a Földön, egy idő után általában megunjuk a túlvilági semmittevést és akkor pályázhatunk valamilyen állásra. Én az adatbank szerint – saját magam már nem emlékszem erre valami jól – irodalomtörténész voltam valamelyik Földi egyetemen (a múltkori körutam alkalmából megnéztem: szép nagy épület). Ezért jelentkezhettem Olvasónak.

Vannak más osztályok is, ahol a Festők és Rajzolók, vagy a Zenészek dolgoznak. Ők nem írott szövegek, hanem képek vagy dallamok segítségével irányítják a kiválasztott „Ő”-jüket. A legfiatalabb alosztály a Digitálisok, de ők még munkaerőhiánnyal küszködnek.

Mit csinál egy Olvasó? Nagyon egyszerű: olvas. Mit? Mindent, amit „Ő” olvas: a napilaptól kezdve a szakmai könyveken át az elalvás előtti krimi vagy történelmi regény aktuális részéig. Mivel „Ő”, ahogy már említettem, rengeteget olvas, én is rengeteget olvasok. De nem csak ez a feladatom. Listát vezetek arról, milyen olvasnivalóra van szüksége és ezeket kell valamilyen módon eljuttatnom hozzá. Ennek sokféle formája van: megláthatja az épp esedékes könyvet egy kirakatban és megveheti magának, kaphatja ajándékba valakitől, vagy ajánlhatja neki valaki. Hogy ezt hogy érem el? Nagyon egyszerű: Mivel már tudom, melyik lapokat olvassa, hirdetéseket tetetek azokba az elolvasandó könyvekről. Átrendezem a könyvesboltok polcait. Esetleg kiteszem a könyveket valamelyik utcai könyvespolcra. Ez az első lépés.

Múlt héten például egy egész órámba került, mire sikerült az „Ő” kedvenc könyvesboltjának kirakatát átrendeznem: a kirakatért felelős nő annyira lelkiismeretes és koncepciózus volt, hogy minden alkalommal, amikor végre-valahára sikerült odacsempésznem a kívánt példányt a kirakat egyik csücskébe, ő észrevette és rögtön eltávolította. Fejcsóválva. Legalább háromszor eljátszottuk ezt, de nem adta föl. amíg a főnöke azt nem mondta, hogy hagyja csak, úgy még érdekesebb az aktuális ajánlat. Újabban már a Digitálisokkal is együtt dolgozunk; ők meg tudják oldani, hogy mikor „Ő” bejelentkezik a számítógépén, az elolvasandó könyvről szóló hirdetés jelenjen meg a képernyőn. Hát igen, ügyesek ezek a Digitálisok.

Miután az elolvasandó könyvet elhelyeztem a megfelelő helyre, gondoskodnom kell róla, hogy „Ő” észrevegye. Ezt általában gond nélkül meg szoktam oldani, úgy, hogy többször belekiáltom a címet az „Ő”-m fülébe. Így mikor legközelebb látja a könyvet, másként néz rá és – tapasztalataim szerint – előbb-utóbb a kezébe is veszi. Ez a második lépés.

A harmadik a legfontosabb és egyben a legnehezebb: Az „Ő”-neki szánt üzenetnek el kell jutnia hozzá. Ehhez nekem persze előre el kell olvasnom rengeteg könyvet, kiválasztani a megfelelőt és figyelni, mikor ér az „Ő”-m az olvasásban a megfelelő részhez. Ekkor valamilyen módon jeleznem kell, hogy ez az az idézet, ami neki szól.

Sokat beszélgettem más kollégákkal arról, ők ezt hogyan csinálják. A legtöbben ilyenkor finoman megbökik az „Ő”-jüket, ha lehet, szívtájékon vagy a halántékon. Mások az „Ő”-jük szemébe fújnak, hogy elszédüljön – a felismeréstől, úgymond. A vallásos „Ő”-knél persze könnyebben megy a dolog; ők amúgy is mindig valamilyen kinyilatkoztatásra várnak. Az én „Ő”-mnél ezek közül a módszerek közül egyik sem működött. Elég sokáig tartott, mire kitaláltam, hogyan hívjam fel a figyelmét a neki szánt szövegrészre. Miután mindent kipróbáltam, amit a kollégák ajánlottak – eredmény nélkül – dühömben és kétségbeesésemben a saját könyvemmel jól kupán vágtam a nehéz felfogású fickót – ez hatott. Ehhez persze tudni kell, hogy „Ő” nem lát és nem hall engem, és persze az sem fáj neki, ha a fejére ütök. Csak „megérzi” valahogy, hogy éppen valami jelentőségteljes dolog történt vele. Esetleg kirázza a hideg, libabőrös lesz, vagy egyéb ilyesmi történik vele. Ezt a reakciót persze a kiválasztott idézetnek tulajdonítja; így érkezik meg hozzá – végre! – az üzenet. Mindezt az „Ő”-m legjobb barátjának halálakor fedeztem fel, ami az első és egyben a legnehezebb munkám volt vele. Azóta megy minden, mint a karikacsapás. Már egy kis rutint is szereztem.

Hogy honnan tudom, mi az üzenet? Ja, az nem az én dolgom, azt a Felsőbb Hatóság juttatja el hozzám. Ők foglalkoznak azzal, kinek mit üzen a Teremtő, akit még én sem láttam. Ahogy senki sem. De ő az, aki kézben tartja a szálakat, számontartja a sorsokat és formálja az „Ő”-k jövőjét. A segítségünkkel. Érdekes dolog belegondolni, hogy – mikor még én is „Ő” voltam – valaki értem is felelős volt. Valaki gépe fölött az én fényképem díszelgett, valaki az én olvasmányaimat olvasta. Sajnos már nem nagyon emlékszem erre az időre. Mint minden Itteni, én is sokat felejtettem abból, milyen is volt, amikor még a Földön éltem. Pedig milyen érdekes lenne elbeszélgetni a kollégával, akinek én voltam az „Ő”! De amennyire tudom, ez lehetetlen. Ő már újra a Földön él és újra „Ő” lett. Ez a teremtés körforgása. Egy nap majd én is visszatérek és én is újra „Ő” leszek.

Addig azonban végeznem kell a dolgomat. Az aktuális feladatom, hogy megmutassam az „Ő”-mnek, hogy a horoszkópok hazudnak. Már nem emlékszem, honnan vette az ötletet, hogy nem. Régen sohasem olvasott horoszkópokat. Azt gondolom, ezt csak azóta teszi, amióta megismerkedett egy nőnemű „Ő”-vel, akihez verseket ír. Persze ezeket is olvasnom kell. Nem

rosszak, de azt sem mondhatnám, hogy egy új Shakespeare-rel lenne dolgom. Tegnap egyébként sikeresen felhívtam az „Ő” figyelmét egy Shakespeare-szonetteket tartalmazó könyvre – segítségképpen. Véleményem szerint nem lenne szükség rá, hogy saját verseket írjon. Elég lenne, hogy lemásoljon egy szonettet… „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…” – kell-e ennél több? De mit csináljak, „Ő” ragaszkodik hozzá, hogy saját verseket küldjön az imádottjának. Megjegyzem, a Shakespeare-szonettekre való figyelemfelhívás nem lett volna feladatom – ezt csak azért tettem, hogy segítsek. Magánszorgalomból. De most már hozzá kell lássak a kapott feladatomhoz. Az utóbbi napokban már mindent elolvastam, amit a horoszkópokról tudni kell, tanulmányoztam a legfontosabb asztrológiai elméleteket, főként, ami a csillagjegyeket illeti. „Ő” ugyanis Halak, tehát az általam olvasott horoszkópok szerint intuitív, érzelmes, de változékony hangulatú, sokszor szentimentális. Szíve választottja pedig Skorpió, ami a legtöbb horoszkóp szerint nem egy szerencsés párosítás. Mivel „Ő” ezt nem veszi figyelembe, talán nem is kellene beavatkoznom a dologba. Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy bár olvassa a horoszkópokat, de nem hisz bennük. De mit tegyek; a feladat az feladat.

Tehát: Első lépésként kiválasztottam egy könyvet a Halak éves szerelmi horoszkópjáról. Szabad nevetni; butaság az egész. Szerintem ezt „Ő” is tudja, de mégis hinni akar benne. A könyvet ügyesen elhelyeztem egy lomtalanításkor kidobott könyvesdobozba – tudom, hogy „Ő” az ilyenekbe mindig belenéz. Azt is tudom, hogy szíve választottjának ma valószínűleg rossz napja lesz. Ugyanis fogorvoshoz megy, amitől fél. Már mindent előkészítettem. Most csak annyi a dolgom, hogy leüljek ide, erre a padra az „Ő” háza előtt és várjak.

Már itt is jön, hazafelé a munkából. Ahogy gondoltam, nem tud ellenállni, már ott is áll a könyvesdoboz előtt. Odalopózni – és egy gyors mozdulattal kupán vágni a saját példányommal. Bingó! Hát nem kiemelte a horoszkópos könyvet? „Ő” ezt persze nem látja, de én elégedetten dörzsölgetem a kezeimet. Még tapsikolni is lenne kedvem, olyan izgatottan várom a végkifejletet. Már ki is nyitotta a könyvet a mai napnál. Halak-Skorpió szerelmi horoszkóp: „Ma különösen izgalmas napja lesz a szerelemben.” Meghiszem azt!

„Ő” már felszerelkezett egy óriási adag gesztenyepürével, ami az imádottja kedvence. Aki pedig még a fogorvosi érzéstelenítő zsibbasztó hatása alatt áll. A szája úgy áll, mintha félre lenne csúszva és emiatt persze rosszkedvű. Se randevúhoz nincs kedve, se gesztenyepüréhez. Csak udvariasságból és kedvességből nem mondta le a találkozást. „Ő” ezt persze nem tudja. És „izgalmas napot” vár. Kárörvendőn tapsikolok egy kicsit, míg figyelem, ahogy „Ő” kinyitja a házkaput. Fél órával később érdeklődéssel követem a szememmel, ahogy a Skorpió-hölgy eltűnik a lépcsőházban. Izgalmas nap, hehe!

Persze bemehetnék végignézni az eseményeket, a fal nekem nem akadály, de van bennem tapintat. Ezért inkább a ház előtt sétálgatok. Ez is már túlóra, de beszereztem az „Ő”-mnek egy idézetet holnapra. Egy Radnóti-verseskötetben, eredeti Athenaeum-kiadás. Talán ez vigasztalja majd valamennyire a mai „izgalmas” nap után. Már látom is, ahogy Skorpió-hölgy kirobban a kapun. Nem csapja be, de látszik rajta, hogy szeretné. Csak átveti a vállán a sálját és elviharzik. Most már átlibbenek a falon, ellenőriznem kell, elértem-e a célt, elvégeztem-e a feladatom.

Úgy látom, igen. „Ő” éppen a horoszkóp-könyvet tépi cafatokra és vagdossa a falhoz. A Felsőbb Hatóság elégedett lehet. „Ő” most már biztosan nem fog hinni a horoszkópokban. A jól végzett munka után leülök még egy kicsit a padra az „Ő” háza előtt, élvezem a jól végzett munka kellemes érzését. Hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam, ami furcsa. Amióta nem vagyok Földönélő, nem éreztem fáradtságot. Sebaj, mindenben van egy első alkalom…

***

„Jó reggelt!”, mondom magamnak, de persze tudom, hogy ez a reggel minden, csak nem jó. Egy sóhajtással felkelek, kinyitom az ablakot. Bűntudatosan összeszedem a széttépett könyvlapokat – eddig még sosem tettem tönkre egy könyvet sem és most szégyellem magam. A mosogatógépbe teszem az üres borospoharakat és egy szatyorba a kiürült palackot. Miután Elvira elviharzott, a maradékot egyedül ittam meg. Ezt sem szoktam. Még egy sóhaj. Borotválkozás közben megpróbálok visszaemlékezni az álmomra. Úgy rémlik, mintha egy angyal lettem volna, aki átlibeg a falakon. Mintha könyveket is rendezgettem volna valahol. De hiába igyekszem, nem emlékszem többre. Erre is csak homályosan. Mielőtt elindulok, megragasztom a horoszkóp-könyvet és rábeszélek Elvira üzenetrögzítőjére. Ami igaz az igaz „izgalmas” nap volt a tegnapi. Ahogy a könyv ígérte. Csak nem úgy, ahogy vártam. Mindegy. eddig sem hittem komolyan az ilyen hókuszpókuszokban, ezután se fogok. Csak annyira izgultam a tegnapi este miatt. Annyira akartam, hogy az Elvirával való kapcsolat jól sikerüljön… Mintha az ilyesmi egy horoszkópon múlna!

Útban a munkába, megállok a tegnapi könyvesdoboz előtt és visszateszem a horoszkópos könyvet pontosan oda, ahonnan elvettem. Nini, ez meg micsoda? Egy Radnóti-kötet!? Ejha! Akaratlanul is füttyentek egyet. Eredeti Athenaeum-kiadás. Ez igen! Leülök a ház előtti padra, hogy szemügyre vegyem a könyvet. Egy pillanatra az az érzésem, mintha már ültem volna itt. Elhessegetem a gondolatot. TUDOM, hogy sosem ültem itt. Miért is üldögélnék a saját házkapum előtt? Talán álmodtam ezt is. Nem érdekes. De ezt a Radnóti-kötetet mintha pont nekem tette volna ide valaki. Vigasztalásul…