A kripta vasalt tölgyfa ajtaja éles sikollyal nyílt résnyire, amikor a rozsdás fémszegély a kőpadlóba harapott.

– A francba… – rezzent össze a hangtól a kopott katonaruhát viselő siheder, és elejtette a feszítővasat.

– Csendesebben, Peter! – rótta meg testvérét a magasabbik fiú. – Még egy ilyen, és rajtunk lesznek az őrök! Ne akarj magadnak egy pocsék éjjelt a fogdán! Apa már nem fog kiváltani.

A kamaszkorból épp csak kinőtt srác a falhoz lapulva körbenézett a kastély temetőjében. A családi kripta mellett komorló óriási platánfa levelei között beragyogott a telihold fénye. Nem látott közeledni senkit, és nem hallott kiáltásokat. Kicsit megnyugodva lámpát kapcsolt és bevilágított a hosszú kőkriptába. A Maglite LED lámpa fényköre lassan végigkúszott a falba süllyesztett koporsókon, az oltáron, és az előtte álló szarkofágon.

A padlót borító vastag por felkavarodott az ajtó nyitására, és most hóesés gyanánt szitált a zseblámpa gyenge fénycsóvájában. A fiú keze megremegett, mert a porszemek tömegén megcsillanó fény őrült játékot játszott a képzeletével. Mintha kósza szellemalakok lebegtek volna a szarkofágok között. Karjuk tiltóan emelkedett fel, természetellenes nagyra nyitott szájuk néma sikolyra nyílt.

– Menj már be, Karl! Mit tökölsz?! – suttogta türelmetlenül az öccse és kezébe csúsztatta a pajszert. Az idősebbik fiút megnyugtatta a vas hideg érintése, így elhessegette a képzelete szülte lidérceket és átpréselte vékony testét az ajtórésen. A testvére nesztelenül követte.

Óvatosan körbenéztek a sírboltban. A lélegzetvételüket nem számolva csend volt. Mind a ketten a falifülkékhez léptek. Az ezekben pihenő koporsókat összetörték, a penészes deszkamaradványok között csontok és pókhálószerűre vénült vásznak hevertek, melyek szétfoszlottak az első érintésre.

– Nincs itt már egy gomb se – morogta a fiatalabb fivér és a zubbonyába törölte a tenyerét.

A kőoltárt is teljesen lecsupaszították, még a keresztet is leszedték róla. Látszott az odarozsdásodott fém helye a kőlapon.

Az oltár mögötti falra keresztben tenyérnyi betűkkel latin nyelvű mondatot véstek.

A gyenge fénykörben hullámzani tűntek a pókhálós kőbe rótt szavak.

– „Itt szállt meg Agenor pihenni” – betűzte ki lassan a vésetet a fiatalabb tolvaj, majd megvonta a vállát és az oldalára vetett zsákból kivett egy vésőt. Habozás nélkül az oltár előtt lévő szarkofág fedlapja alá illesztette és félre tolta vele kicsit. Testvére ott maradt az oltár előtt, és az írást nézte. Majd megcsóválta a fejét.

– Apánk, ha itt lenne, most tarkón csapna. Itt szállt meg Agenor pihenni?! Hiába taníttatott latinra; hülye maradtál! Kidobott pénz volt, amit erre költött, mert fingod sincs a grammatikáról. Ide az van írva, hogy „Itt pihen Agenor, a megszállott”! Biztos frankón őrült lehetett a csóka, ha így megemlékeztek róla.

– Ja, ja. Mindig te voltál az eminens – fintorgott Peter, és közben belehajolt a szarkofágba, majd csalódottan emelkedett ki belőle – Viszont most mellé lőttél! Ezt a kriptát is kifosztották. Rég elhordtak már innen mindent. Nem találunk itt mi semmit.

– Nem értem – suttogta Karl továbbra is az oszlopot bámulva, mert úgy érezte, hogy valami fontos részletet felejtett el. – Fra Pietro jegyzetében úgy hivatkoztak rá, hogy „érinthetetlen kripta”. Gondoltam, ha érinthetetlen, biztosan lesz itt pár ékszer, régiség, amit pénzé tehetünk.

Elharapta a mondatot, mert szeme sarkából mozgást látott a zseblámpák cikkázó fényében. Az elnyílt szájú, elmosódott körvonalú alak állt mellette!

Ijedt szusszanással oda kapta a lámpát… de semmi. Csak a hideg kőfalak, és az árnyékok. Azonban, ha visszafordult az oltár felé, látótere peremén újból meglátni vélte az alakot. A kavargó porból és árnyékokból gyúrt kísértet nem riogatni akarta. Inkább olyan volt, mintha szenvedne, vagy figyelmeztetni szeretné valamire. Ha újra oda fordította a fejét, megint csak az árnyékok játékát látta, semmi többet. Csak a képzeletem űzi ezt velem! – fedte meg magát a fiú. Viszont akkor is félelmetes, és furcsa. Jobb lesz, ha mennek.

– Hé, Karl! Itt a boltív alatt mégiscsak van valami! – suttogta az ifjabb, és lement az oltár melletti kicsi téglafülkébe. A lámpája fénye sárgára vénült csontokra vetült, majd megcsillant a bordakosárból kiálló bronz markolaton – Aztaaa! Itt a főnyeremény, tesó! Egy ékköves tőr van beledöfve ebbe a régvolt csókába!

– Várj, Peter! – fordult oda Karl, és érezte, hogy valamiért dobolni kezd a fülében a vér. – Egy ékköves tőr?! Nem furcsa, hogy csupaszra fosztották a helyet, azt meg itt hagyták? Inkább ne nyúlj hozzá!

– Miért?! Hülye vagy? – hökkent meg az öccse, mire az idősebbik tétován megrázta a fejét.

– Nem tudom, öcsi – suttogta Karl, és újra a kőbe vésett feliratra rebbent a tekintete. – Nagyon durván rossz érzésem van, emiatt a latin mondat miatt. Valahogy olyan… baljóslatú. Lehet, jó okkal van még mindig az a tőr ebben az Agenorban.

Peter lent a fülkében reszelősen felsóhajtott, majd kibújt a boltív alól. Nyújtózott egyet, hogy ropogtak a csontjai. Megállt a testvére mellett, és újra megnézte az oltár feletti írást. Jeges, és kellemetlenül nyirkos tapintású bal tenyerét a bátyja vállára tette, a jobbjában tartott bronz markolatú tőr hegyével pedig megkocogtatta az utolsó vésett szót.

– Nem. Te is rosszul tudod – csikorogta Peter pincehideg hangon, amitől Karl tarkóján felmeredtek a piheszőrök. – Látod? Ez itt befejezett melléknévi igenév. Tehát nem megszállott, hanem megszállt. „Itt pihen Agenor, a megszállt.” Azaz, nem őrült volt ez a csóka, hanem valami egészen más.