Általánosba jártam, amikor először találkoztunk. A buszon ültünk egymás mellett. Egy nagy fékezésnél nekidőltem, elnézést kértem, majd hamarosan leszálltam.

A nyár elrohant, elfelejtkeztem erről a kis közjátékról, nem volt jelentősége. A szünetben a strandon dolgoztam, anyámnak segítettem az öltözőkben kulcsot beszedni, kiadni, takarítani. Jött az ősz, nagy izgalommal készültem a gimibe. Új iskola, új diákok és tanárok, nehezen viseltem, kicsit féltem is, de mint kiderült ok nélkül. Könnyen tanulok, szorgalommal, mert egészen apró korom óta tudom, hogy egyetemre készülök, tanár leszek, „ha nagy leszek”.

Elteltek a középiskolai évek, elérkezett a ballagás. Édesanyám megkérdezte, milyen ajándékot szeretnék az érettségim alkalmából. Elárultam neki, hogy semmi mást nem szeretnék, csak egy szál kálát, ez régi vágyam.

Apám kicsi gyerekkoromban meghalt, anyám egyedül nevelt, sokat dolgozott, ahogy mondani szokta, hogy „jussunk valamire”. Rokonságunk nem lévén ketten ültünk az étteremben, ünnepeltük a sikeres vizsgákat, jól éreztük magunkat, még tortát is kértünk, csak a kála maradt el, anyám elfelejtette, én pedig nem szóltam róla.

Angol és német sikeres középfokú nyelvvizsgával és jeles bizonyítvánnyal vettem célba az egyetemet. Pontszámaim jóval felülmúlták a minimum pontot, kollégiumi helyem is lett, aminek díját jó ideig a nyári keresetemből tudtam finanszírozni. Itt futottunk össze másodszor. Mindjárt nem tudtam hova tenni, hiszen nagyon régen volt az „ütközésünk”, de beugrott, hogy miért ismerős az arca. Ő is megismert, beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy itt dolgozik az egyetemen, irodalom szakos. Ennek örültem, mert angol és magyar irodalom szakra jártam.

Elárulta, hogy szeret pingpongozni, mivel én is, a folyosón lévő asztalnál elkezdtünk ütögetni. Nagyon jól éreztük magunkat. Javasoltam, hogy játszunk tovább, amikor elkezdődött a következő előadás, hagyjuk ki ezt, mire félszeg mosollyal rám nézett és közölte, hogy nem teheti.

– Miért nem? – kérdeztem. Derűs arccal közölte, hogy ő a tanár. Kicsit zavarba jöttem, elnézést kértem és mindketten bementünk az előadásra. Az előadásain feszengtem, mivel tetszett nekem, de mint diák és tanár között szóba sem jöhetett semmilyen kapcsolat közöttünk.

Mire végeztem a tanulmányaimmal, egyedül maradtam. A diplomaosztón már nem volt kivel ünnepelnem, mert anyám rákos lett, elköltözött másik dimenzióba. Diplomával a kezemben ballagtam hazafelé, amikor megállt mellettem egy autó. A kocsiban Barna ült, szó nélkül kinyitotta az ajtót, megvárta, amíg beszállok, és csak ekkor szólalt meg.

– Gratulálok! – mondta.

– Köszönöm, nincs más, aki gratulálna a sikeres vizsgáimhoz.

– Tudom – mondta –, tájékozódtam, ezért is vártalak meg.

Letegezett, és még csak meg sem lepődtem ezen. Már nem volt a tanárom.

Meglepetésemre asztalt foglalt egy elegáns étteremben, ahol megvacsoráztunk, rengeteget beszélgettünk, jól éreztük magunkat egymás társaságában.

– Barbara, van már munkahelyed? – kérdezte.

Én csak a fejem ráztam, mert éppen az jutott eszembe, hogy milyen büszke lenne rám az édesanyám, ha megérte volna a diplomaosztást. Nagyokat nyeltem sűrű pislogások közepette, hogy ne sírjam el magam. Barna ráérzett a hangulatomra, mert azt mondta:

– Ne keseregj, biztosan lát és büszke rád!

Csodálkoztam. Barna hallja a gondolatomat? Ezt követően rendszeresen találkoztunk, egyre többször, míg végül a beszélgetésekből szerelem lett. Kiderült, hogy a tíz év korkülönbség ellenére a szerelemben is jól megértjük egymást.

Már otthon dolgoztam, könyveket fordítottam, szerkesztettem, komoly dolgozószobát alakítottam ki magamnak. Barna egy este megkérdezte:

– Mondd, leszel a feleségem?

Meglepődtem. Nem volt túl romantikus, nem ereszkedett féltérdre, csak úgy mellékesen megkérdezte. Kicsit vártam, de nem kellett sokat gondolkodnom.

– Igen, leszek, egy feltétellel. Ha a menyasszonyi csokromban lesz fehér kála.

– Rendben ezt megbeszéltük – válaszolta.

Mivel Barna továbbra is az egyetemen tanított, ezért a nyári szünetre terveztük be az esküvőt. Természetesen nászútra is menni akartunk.

Július végére meghívtuk az édesapját – az anyja már neki sem élt –, valamint néhány barátunkat, majd szép csendben megtartottuk az esküvőt. A menyasszonyi csokromba nem került sajnos fehér kála, mert július végén már nem virágzik. Ez kicsit elszomorított, de hát ilyen az én szerencsém. Nászútra a Bakonyba mentünk, mivel mindketten imádjuk a hegyeket, főként a Bakonyt. Terveinkhez képest kicsit kevesebbet kirándultunk, több időt töltöttünk a szállodai szobánkban.

Csodás éveket töltöttünk együtt, nagyon szerettük egymást. Felneveltünk két csodálatos gyermeket, Bencét és Brigittát, akik bearanyozták a napjainkat. A jó gyorsan elmúlik, az évek óriás léptekkel rohantak el, egyszer csak azt vettük észre, hogy az 50. házassági évfordulóra készülünk.

Barna ugyan abban az étteremben foglalt asztalt, ahol először voltunk kettesben a diplomaosztást követően. Az asztal körül ült a család, két gyermekünk, házastársaik és egy- egy unoka mindkét részről. Nagyon meghatódtam, amikor az asztalhoz értünk. Természetesen most is július volt, mint az esküvőnk idején.

Az asztal közepén egy váza, amiben egy hatalmas fehér kála csokor állt. Kicsordultak a könnyeim, mégis csak lett kála a menyasszonyi csokromban, igaz, közben eltelt öt évtized. Elmeséltem a gyerekeknek, hogy az érettségim óta vártam a kálára, és a vágyam most teljesült.

Ezután a pezsgőspoharak finom csengése jelezte a család összetartozását.