A történet a Hogy én milyen bolond voltam! pályázatunkra érkezett.

Mindig is féltem a fájdalomtól. Sajnos elég ügyetlen gyerek voltam, sokat estem, állandóan tele voltam lila foltokkal, amikről sosem tudtam, hogy hol szereztem őket. Egy idő után már nem is nagyon akartam részt venni a cicázásban, bújócskában, ugrálókötelezésben és egyéb játékokban.

Persze lehet az volt a gond, hogy ezeket úgy játszottuk, mintha élet-halál kérdése lenne az őrült rohanás tétje, míg beérünk a várba, vagy a kijelölt helyre egy „Sóvér!” kiáltással. Bújócskában az ipiapacs volt a lényeg, mert hiába talált meg a kereső, ha lefutottad, akkor te nyertél. És persze az ugrálókötelet sem a hagyományos módon pörgettük, hanem párhuzamosan a földdel körbe-körbe, és aki nem jókor ugrott, jól bokán vágta a fanyél. Na, én az a gyerek voltam, aki ezekben mindig utolsó volt, elesett, kiesett.

Egyszer megelégeltem, hogy bénázom, és az „adjkirálykatonát” játékban, amikor engem választottak, hogy szakítsam szét a láncot, úgy döntöttem, beleadok mindent. Futni kezdtem, és ha nem ősz lett volna, akkor a hajam lobogott volna a szélben, mint a katonák harci lobogója, de az anyukám által kötött rettenetes csősapka lenyomta. Utáltam azt a fajta sapkát. Olyan volt, mintha a Dűne homokférgének kitátott szájából néztem volna ki.

Na, visszatérve a futáshoz, tőlem egyáltalán nem megszokott módon elég nagy sebességre kapcsoltam, és csak azt vettem észre, hogy mindenféle ellenállás nélkül átrepültem a növényeket az udvartól elválasztó kb. 40 cm-es kőfalon, és bebukfenceztem a már csak gyéren lombozott, ágas-bogas bokorba. Valószínűleg a szememet is becsuktam az ütközésre várva, mivel semmire nem emlékszem abból, hogy ugrottam életem első és utolsó tigrisbukfencét. Hogy a fejem is földet ért, csak onnan tudom, hogy az említett – amúgy vajfehér – csősapkám tele volt feketefölddel, levelekkel és ágdarabokkal. Mindezek után úgy döntöttem, inkább nem játszom hasonlókat a többiekkel.

A tavasz, nyár, ősz sok érdekes és biztonságos játékot nyújtott, de ha jött a tél, megint vele tartott a rettegés. Hógolyózni nem tudtam, szemüvegesen, olyan pálcika karral, mint egy ferdén rajzolt vonal, el sem tudtam dobni a hógolyót. Lassan mozogtam, mert féltem, hogy elcsúszok az olvadó hóban, vagy a porhanyós réteg alatt gonoszul megbúvó jégen. Tökéletes céltábla voltam.

Szánkózni szerettem, de erre is kitaláltak furfangos csínyt a társaim. A kis domb tetejéről indultunk sorban a szánkókkal. Igen ám, de az egyik fiú rájött, hogy ha odaáll, ahova érkezni fogok, és a kezébe belehalmoz egy jó adag havat, akkor én nyíl egyenesen házhoz suhanok a pofonért, akarom mondani hófürdőért. Csúszás közben üvöltöttem:

– Peti, ne csináááld!

– Deeee! – mondta nevetve és közben hevesen bólogatott.

Ezután a szánkózást is inkább hanyagoltam a többiekkel.

De mit lehet akkor még télen csinálni? CSÚSZKÁLNI! A jégen. Amikor lendületből nekiszalad a gyerek a nagy gonddal és erős lábmunkával simára csiszolt jeges felületen. Ha szerencséje volt a panelóriások között lakó telepi gyerekeknek, akár 1-2 méteres pályát is sikerült felcsiszolgatniuk – a felnőttek nagy bosszúságára, ők ugyanis cseppet sem szerettek megcsúszni a jégen…

Természetesen én ettől is tartózkodtam sokáig. Szárnypróbálgatásaim alatt az eséseim okaként előfordult kevésbé sík felület. Aztán volt olyan, amikor annyira féltem, hogy csúszás helyett végigtotyogottam a jégen, és persze a végénél a sunyi, hó alatt bujkáló részen estem fenékre.

De olyan is előfordult, hogy az én drága előrelátó édesanyám olyan új csizmát vett nekem, ami biztosan nem csúszik meg a jégen, úgy tapadt, mint legyek a légypapírra. Ilyen csizmában érdekes ám a csúszás! Nekilendülsz, várod a suhanást, de helyette a lábad megáll a felsőtested meg átrepül a lábad fölött. Ha elég gyors és hajlékony vagy, orrba is rúghatod esés közben magad. De egy biztos, elterülsz a földön, mint a nyári napon földre pottyant fagyi.

Szóval egy ideig valóban ellenálltam az újabb próbálkozásnak. Egészen addig, amíg egy napon, olyan 5 éves lehettem, apával lementünk a boltba. A bolt mellett egy csapat gyerek, többen a házunkból is, így ismertük egymást – amúgy is egy lakótelepen mindenki ismert látásból mindenkit –, jó kétméteres pályát csiszolt fel. Félve pillantgattam feléjük, amit édesapám félreértett. Úgy gondolta, szeretnék én is csúszni, és csak anyámtól tartok, aki minden hasonló ruhát koszoló, sérülést okozó szórakozástól eltiltott. Úgy gondolta, ő ma jófej apa lesz, és így szólt:

– Na, látod, milyen jól szórakoznak? Menjél, csússzál te is egyet, nem mondjuk meg anyának! – rám kacsintott.

Én majdnem sírva fakadtam, hogy dehogy akarok, hát mekkora az a pálya, meg félek, és egyébként is. De ott álltak a többiek, óvodások, kisiskolások, akik a felnőtt szavára rögtön előre engedtek. Páran lehet még egyet biccentettek is apám felé, hogy bár nekik lenne ilyen laza, jófej apukájuk…

Kénytelen voltam csúszni. A jól bevált stratégiát alkalmaztam itt is. Nekifutottam, majd becsuktam a szemem… és akkorát estem, hogy a panelkockák beremegtek. Ráestem a bal kezemre, ami nagyon fájt. Apukám szakszerűen ellenőrizte, nem tört e el.

– Mutasd, mennyire fáj? Hm, nem néz ki jól. Szorítsd ökölbe! Szorítsd meg az ujjam! – osztogatta a parancsokat és egyre jobban kétségbe esett, mivel lázadó kezem nem engedelmeskedett.

Én sírtam. Sírtam, mert megint beégtem, mindenki látta a pofára esésemet, és sírtam, mert nem tudtam megtartani a csuklómat, sem megszorítani apa hatalmas ujját a markomba. Sírtam, mert haragudtam rá, hogy rákényszerített a csúszásra. És sírtam, mert tudtam, hogy anya mindkettőnket nagyon le fog szidni.

A délutánt a balesetin töltöttük. Az orvos közölte, hogy zöldgallytörésem van, ami annyit jelentett, hogy nem tört el teljesen a csont, csak egy része, mint amikor egy még rugalmas zöld gallyat akar valaki eltörni, de az nem enged.

Furcsa volt először a gipsz, de lassan megszoktam, és az is, hogy nem mehettem óvodába, pedig nem voltam beteg. Négy hétig volt rajtam a fehér kötés, a vége felé mégiscsak beengedtek az oviba látogatóba, ahol igazi szenzáció voltam. Ment a pletyka, mi történt velem, miért nem járok óvodába. A legdurvább történetben nem eltört a kezem, hanem egyenesen letört, és most nincs se kezem, se karom. Szóval nagy volt az öröm, hogy mégis megvan mindenem, és hamarosan újból mehetek a barátaimmal játszani.

Sajnos esni nem tanultam meg a továbbiakban sem, és számos alkalommal kerestük fel újra és újra a balesetit ujjficammal, csuklózúzódással, bokaficammal, térdzúzódással és lábujjtöréssel, de ez már egy másik történet.